A tengerfenék-domborzati nevekkel kapcsolatos kérdések két oldalról, a nyelvtudomány és a földtudományok oldaláról vizsgálhatók.
A térképi névrajz elkészítése kapcsán a „térképész olyan nyelvi anyagot használ, melyet a nyelv szokásos használatához képest sajátosan egységesítenie kell, egyes esetekben az egységesítés mellett a nyelvi eszközök bővítéséről is gondoskodnia kell. E két feladat egyikét sem végzi el a nyelvtudomány, mely a névtan keretében eddig hagyományosan csak a természetes névadással, az így keletkezett nevek rendszerével, a mesterséges névadás területén pedig csupán a már létrejött rendszerek elemzésével, közülük is csak a helységnevekével foglalkozott” (Földi E., 1991). E két, egymástól látszólag távol eső szakterület — a nyelvészethez tartozó névtudomány és a földtudományok körébe tartozó térképészet — közötti kapcsolat egyik, de talán legszembetűnőbb megnyilvánulási formája a térképi névanyag folytonos változása.
A változásnak több oka lehet. Csak a leggyakrabban előfordulókat említem:
a) Helyesírásunk változik. „A Magyar Állam Közigazgatási térképé”-n 1884-ben néhány ma is élő településnevünk még a következőképpen szerepelt: Buda-Pest, Hódmező-Vásárhely, Kun-Szt. Márton, Tisza Földvár stb. Ezeket a neveket ma egybeírjuk.
b) Nem latin betűs írást használó országok esetében változhatnak a latin betűs átírás szabályai, illetve új átírási rendszerek használata kerülhet előtérbe. Például a magyarul Pekingnek hangzó és így is írt kínai főváros (mely formát egyébként az angolból vettük át) a pinjin átírás szerint Beijing, míg Wade-Giles átírásban Peiching és sorolhatnánk tovább a különböző átírásrendszerek eltérő formáit.
c) A jelentősebb földrajzi objektumok nevei — város-, domborzati és víznevek stb. — a különböző nyelveken önálló, a „tulajdonos” ország hivatalos nyelvi formájától lényegesen eltérő névként élhetnek. Gondoljunk csak a Wien — Bécs vagy a Rocky Mountains — Sziklás-hegység névpárokra. A hivatalos nyelvtől eltérő ilyen neveket exonimáknak nevezzük. Az exonimák használata előtérbe kerülhet egyes térképtípusok készítésénél, de ez valójában nem is névváltozás, hanem az élő változatok eltérő használata. Nem egyszer ugyanazon a térképen mindkét név szerepel: az egyik kiemelten, a másik zárójelbe téve vagy egyszerűen apró betűvel szedve.
d) Új nevek jöhetnek létre — már korábban meglevők összevonásával — pl.települések államigazgatási egyesítése miatt: így keletkezett Boglárlelle (Balatonboglár + Balatonlelle), Almásneszmély (Dunaalmás + Neszmély), Mindszentgodisa (Felsőmindszent + Godisa) stb.; (újabban a települések szétválasztásával keletkeznek új [régi] nevek). Részben hasonló példát a természeti földrajzi nevek körében is találunk: Peru—Chilei-árok (Perui-árok + Atacama-árok).
e) Az előbbi példában két önálló, különböző névvel jelölt objektum összevonásáról és egy új névvel történő jelöléséről van szó. Előfordul azonban olyan eset is, amikor egyazon objektum különböző — névhasználatukban eltérő közösségek (pl. más-más falu lakói) által használt —, egyenrangú névváltozatai ismertek. Ekkor, a hivatalos név megállapításakor, a két leggyakoribbat is figyelembe veszik. Ez az ún. kapcsolt nevek kialakulásához vezet. Például Tatai (Öreg)-tó, Soroksári (Ráckevei)-Duna; vagy nem magyar területről, de magyar névhasználati példát idézve: Karib (Antilla)-tenger, illetve Arab (Perzsa)-öböl stb.
f) Új nevek jönnek létre korábban még nem ismert domborzati formák, új mesterséges objektumok azonosítására. Ebbe a kategóriába tartoznak az óceán- és tengerfenék képződményeinek nevei is (Márton M., 1987a, 1989b).
A Világtenger területén a nagy szélsőségeket mutató domborzati formákat (pl. a legnagyobb mélységeket magukban rejtő óceáni árkok egy részét) már régebben ismertük. Azt is tudtuk, hogy egyes területeken valóságos hegységrendszerek húzódnak az óceánok mélyén, mégis a Világtenger területének zöméről az a felfogás terjedt el, hogy a nagy mélységek egyhangú, sima vidéket rejtenek. Csak a legújabb idők kutatásai derítették föl, hogy az óceán- és tengerfenék tagoltsága, képződményeinek formagazdagsága a szárazföldi területekével vetekszik.
Ahogy az európai ember számára az új kontinensek megismerése hajdan a partvidéki területek feltérképezésével kezdődött, éppígy a tengeri területek esetében is a partközeli övek részletesebb megismerése időben messze megelőzte az azoktól távolabb levő mélytengeri területek feltárását. Természetesen ugyanezt követte az óceán- és tengerfenék képződményeinek elnevezése is.
Jelenleg a nagy technikai felkészültséggel és megfelelő anyagi bázissal rendelkező országok a tengerparthoz közel fekvő területeiket már jól ismerik. Ennek következtében igen gazdag névanyag áll rendelkezésünkre pl. az európai, az észak-amerikai, a japán és az ausztrál partok, illetve a Szovjetunió tengerparti vizei esetében. Napjainkban már a mélytengeri területek felmérése is igen intenzíven folyik, így egyre több részlet, sok eddig ismeretlen tenger alatti képződmény válik ismertté. Az újonnan felmért területek névadói azok a kutatók, akik a tengermélységmérés eredményeképpen az új képződményeket felfedezik — a névadók tehát számunkra idegen nyelvűek. Ennek ellenére léteznek magyar nevek is a legnagyobb, legismertebb képződményekre.
Talán az egyik legkorábbi magyar nyelvű összeállítás — pontosabban három térképvázlat — Richard, J. (1912) „Oczeánográfia” című munkájában jelent meg, és valószínűleg a mű magyar fordítójától, Pécsi Alberttől származik. A könyvbeli szöveg alapján bizonyosnak látszik, hogy az óceánok mélységvonalrajza és a névanyag, a közölt három térképvázlaton, a GEBCO első kiadásának felhasználásával készült (4-VII. táblázat, lásd később).
A megismerési folyamat napjainkban vezetett el oda, hogy a már régebbről ismert tengerfenék-domborzati képződmények nevének részbeni megváltoztatására számos esetben kerül sor. Ennek oka végső soron az, hogy a kezdeti időszakban kizárólag morfológiai szempontok figyelembevételével történt a névadás, gyakran mindössze néhány mérés alapján. Mai ismereteink birtokában már van lehetőség a domborzati elemek genetikájának — kialakulási folyamatának — figyelembevételére is. E jelenség szemléltetésére mindössze egy példát említek: a Haack Weltatlas 1984-es átdolgozott kiadásában az 1980-ashoz viszonyítva azt tapasztaltam, hogy a fenékdomborzati nevek jelentős része megváltozott. E változás elsősorban az ún. földrajzi közneveket érintette.
Összefoglalva: a névanyag bővülésének oka az új objektumok felfedezését követő névadás; a már ismert képződmények névváltozásának oka pedig a földtudományi ismeretek gyarapodásában rejlik.
A nyelvészetnek a névtudomány az egyik ága, amely a földrajzi nevekkel — vagy ahogyan művelői gyakran nevezik: a helynevekkel (J. Soltész K., 1979) — foglalkozik.
Hőnyi E. (1985) mutatott rá arra, hogy „Nem tűnik szerencsésnek a földrajzi név fogalmának a természeti földrajzi nevekre való szűkítése és a ma már elavultnak tekinthető helynév terminus használata.” Annál inkább hangsúlyozni kell ezt, mert a névtudományon belül a földrajzi nevek vizsgálata igen jelentős helyet foglal el. A Zalaegerszegen 1986. október 8—10. között megrendezett IV. magyar névtudományi konferencia anyagát tartalmazó kötetben (Balogh L.—Ördög F. [szerk.], 1989) 93 dolgozatból 42 foglalkozik közvetlenül a földrajzi nevekkel. (A szekcióülés anyagát „Helynevek” alcímmel közli a kötet.) Számos más kiadvány is bizonyítja a földrajzi nevek előkelő helyét a névtudományon belül. Ilyenek a megyék földrajzi neveit nyelvészeti szempontok szerint feldolgozó ún. névgyűjtési kötetek. (Az első kötet „Zala megye földrajzi nevei” címmel, 1964-ben jelent meg. Azóta közel áll hazánk névanyagának teljes feldolgozásához ez a sorozat.) Kiss L. (1978, 1988) „A földrajzi nevek etimológiai szótára” című, újabban kétkötetesre bővített nagyszerű munkáját is ilyennek tekinthetjük. Ez a mű a Föld és benne hazánk legjelentősebb domborzati, táj-, víz- és településneveinek etimológiájával — a nevek eredetének és az idők során bekövetkezett változásának vizsgálatával (névtörténet) — foglalkozik.
A nyelvészet egy másik ága a földrajzi nevek következetes írásmódjának — helyesírásának — kérdéseit taglalja.
A földrajzi nevekkel foglalkozó első, tudományos igényességgel megalkotott, magyar helyesírási szabálygyűjtemény az Akadémiai Kiadónál megjelent „A földrajzi nevek és megjelölések írásának szabályai” c. kiadvány (Fábián P.—Földi E.—ifj. Hőnyi E., 1965). Megírásának kezdeményezője az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal mellett 1963-ban megalakult Földrajzinév-bizottság volt (Földi E.—ifj. Hőnyi E., 1965). Ez a szabályzat később bekerült a „Helyesírási és tipográfiai tanácsadó”-ba (Timkó Gy. [szerk.], 1972), kiegészítve az azóta több kiadást megért „Magyarország földrajzinév-tára I., Fontosabb domborzati, táj- és víznevek” (Földi E. [szerk.], 1971, 1984) hivatalos anyagával, valamint az ugyancsak több kiadásban megjelent országnévjegyzékkel (Földi E.—Ihász I. [szerk.], 1984).
A Földrajzinév-bizottság irányításával készült az a 19 kötetből álló „Magyarország földrajzinév-tára II.” című kiadványsorozat is (Földi E. [szerk.], 1978—1981), melynek készítésében öt éven át magam is részt vettem. (Ez kitűnő előtanulmány volt számomra a földrajzinév-tárak készítése során felmerülő kérdések megismeréséhez (Márton M., 1979, 1982; Kovács B.—Márton M., 1985).
A Földrajzinév-bizottság (1981-től 1989-ig szakbizottság, 1989-től tárcaközi bizottság) tevékenységi körébe azonban nemcsak a magyarországi földrajzi nevek írásmódjának és használatának egységesítése tartozik. Jelentős részt vállalt a Kartográfiai Vállalat által 1985-ben kiadott, 90 ezer (!) földrajzi nevet tartalmazó „Nagy világatlasz” névhasználatának egységesítésében, különös tekintettel az új típusú — az addigi magyar kartográfiai gyakorlatban viszonylag kis számban előforduló — tengerfenék-domborzati nevek megalkotásában is (Földi E., 1979).
Újabban minisztertanácsi rendelet is megerősíti ezt a tevékenységet. A 71/1989. (VII.4.) MT rendelet a magyarországon hivatalos földrajzi nevekről az 5.§-ban kimondja, hogy a tárcaközi Földrajzinév-bizottság „állást foglal ... a külföldi földrajzi nevek hazai térképi használatát illetően”.
Néhány nyelvészeti alapfogalom tisztázása elengedhetetlen a kérdések további tárgyalásához:
a) Földrajzi névnek nevezünk minden olyan nyelvi alakulatot, amelyet a földfelszín természetes vagy mesterséges részleteinek azonosítására kisebb vagy nagyobb közösségek használnak. A földrajzi nevek mind tulajdonnevek.
b) A földrajzi nevek lehetnek egytagúak vagy egyeleműek és többtagúak vagy többeleműek. Tagnak vagy elemnek azokat az értelmes részeket nevezzük, amelyekre a földrajzi nevek felbonthatók.
c)
A több elemből (tagból) álló földrajzi neveknek és megjelöléseknek utolsó
eleme gyakran egy földrajzi fogalmat
jelölő főnév, úgynevezett földrajzi köznév (Fábián P.—Földi
E.—ifj. Hőnyi E., 1965). [A tag kifejezést a földrajzi nevekkel
kapcsolatban más értelemben is használjuk. A (földrajzi köznévi) utótag azt a
földrajzi fogalmat jelöli, amely formacsoporthoz a megnevezett
képződmény/objektum tartozik. Maga is állhat több elemből (több
értelmes részből), pl. fenékhegy, de hiányozhat is a földrajzi névből
(vö. hiányos földrajzi nevek: 4.4.1. alfejezet). Az előtag vagy
megkülönböztető/egyediesítő elem biztosítja a képződménynek a
földrajzi köznévvel (utótaggal) meghatározott formacsoporton belüli
megkülönböztetését a csoport más tagjaitól, pl. a Pioneer-fenékhegy a fenékhegyek
közül a Pioneer nevű. Az előtag is lehet összetett (állhat több
elemből): pl. a Hunter-szigeti-hátság, a hátságok közül a Hunter-sziget
mellett fekvő. (Ebben az
esetben a Hunter-sziget az előtag). A továbbiakban az elő- és utótag
kifejezéseket a fenti értelemben használom majd, kivéve, ha erre külön utalok:
az utótag a formacsoport-megjelölést, az előtag a formacsoporton belüli
megkülönböztetést szolgáló része a földrajzi névnek.]
d) A helyzetre (alsó, felső, külső, belső, hátsó, elő, keleti, délkeleti
stb.), nagyságra (nagy, öreg = nagy, kis stb.), formára (görbe, lapos, sima stb.) utaló melléknevet földrajzi nevek
előtagjaként használva földrajzi jellegű jelzőnek nevezzük
(Fábián P.—Földi E.—ifj. Hőnyi E., 1965). [Mivel a földrajzi jellegű
jelzők köre bővíthető a településnevekből vagy más
földrajzi objektumot jelölő tulajdonnevekből képzett melléknevekkel
is (pl. budapesti, zöld-foki, fekete-tengeri), ezért a korábban említetteket
célszerűen általános földrajzi jellegű jelzőnek nevezhetjük (Márton
M., 1987a, 1989b).]
e) A tengerfenék-domborzati nevek is
földrajzi nevek, így helytálló ezekre is az az osztályozás, ami szerint
„beszélhetünk magyar, részben magyar és
idegen nevekről” (Földi E.—ifj. Hőnyi E., 1965). Nézzünk egy-egy
példát ezekre a „Nagy világatlasz” anyagából:
1.)
Zöld-foki-medence — minden eleme magyar;
2.)
Pioneer-fenékhegy — csupán földrajzi köznévi utótagja magyar;
3.) The Gully — nincs magyar eleme.
Nemcsak hazánkban, de másutt is az tapasztalható, hogy minden ország a saját nemzeti nyelvén (nyelvein) is elnevezi a külországbeli legjelentősebb földrajzi objektumokat, és így számos exonimát hozott, illetve hoz létre: pl. Nagy világatlasz, Haack Weltatlas, Velký atlas Sveta stb.
Már a múlt század végén, az 1:1 000 000 méretarányú nemzetközi világtérkép elkészítésének kezdeményezésekor felvetődött a földrajzi nevek nemzetközi szabványosításának kérdése (Földi E., 1969). Ez az igény századunk második felében még sürgetőbben jelentkezett a gyakoribbá váló nemzetközi összefogással készülő világtérképművek kapcsán [ICAO, 1:2 500 000-s Világtérkép stb., amelyekkel külön tanulmány foglalkozik (Stegena L., 1978)].
Az 1953 óta tartó előkészítés után, az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsának (ECOSOC) keretében (e szervezethez tartozik a kartográfia is), 1960-ban és 1966-ban ülésezett szakértői bizottság, amely előkészítette „A földrajzi nevek egységesítésének konferenciájá”-t. Az első ilyen összejövetelt 1967-ben, Genfben rendezték meg.
A konferencián tárgyalt egyik sarkalatos kérdés a nem latin betűs írásrendszert használó országok (pl. Japán, Kína, Szovjetunió stb.) neveinek latin betűs átírásba volt. Két vélemény, az „átadó elvet” és az „átvevő elvet” vallók tábora csapott össze (Földi E., 1969).
Az „átadó elvet” követők azt vallják, hogy a nem latin betűs írásrendszert használó országokban összeállított (saját) latin betűs átírást kell minden országnak átvennie. Így biztosítható az egységes íráskép az egész világon az adott ország neveit illetően.
Az „átvevő elvet” vallók elsősorban a (brit és amerikai használatban) meggyökeresedett átírási rendszerek további megőrzése mellett kardoskodnak, tekintettel azok elterjedtségére. Az átvevő által kialakított átírási rendszer természetesen jobban illeszkedik az átvevő nyelv (adott esetben az angol nyelvterület) sajátságaihoz, mint az átadó által létrehozott. Mégis, az „átvevő elv” széleskörű alkalmazásakor azt kell fontolóra venni, hogy így egy nem latin betűs írásrendszernek szélső esetben annyi féle latin betűs átírása jöhetne létre, ahány ország (pontosabban ahány latin betűs írást használó nyelv) van.
Törekvés mutatkozik ugyan az „átadó elv” érvényesítésére, de megoldásról még nem beszélhetünk. (Álljon itt példaként az, hogy a közelmúltban megjelent „A cirill betűs szláv nyelvek neveinek magyar helyesírása” (Hadrovics L. [főszerk.], 1985) csak az orosz nyelvre háromféle — a magyar nyelvterületen is használt — latin betűs átírási rendszert ismertet. Igaz viszont, hogy egyet, mint normát ír elő!) Nem meglepő tehát, hogy a kelet-európai országok összefogásával készülő világtérképmű egységes névszerkesztési elveinek biztosítása érdekében külön szabálykönyvet állítottak össze, melyet „A földrajzi nevek írása az 1:2 500 000 [méretarányú] Világtérképen” címmel 1962-ben Budapesten ki is adtak.
Az átírási kérdések és az elfogadásra ajánlott átírási rendszerek tárgyalása a további konferenciák állandóan visszatérő napirendi pontjává vált, s egy sor átírási rendszert el is fogadtak: thai, kínai, bolgár, orosz cirill, khmer stb.
A földrajzi nevek egységes használatának kialakítását célul kitűző ENSZ konferenciák törekvése kétirányú: a nemzeti egységesítés és a nemzetközi egységesítés megvalósítása. A konferenciák határozatai ajánlások az ENSZ tagországai számára.
a) A nemzeti egységesítés azt jelenti, hogy az egy országon belül található minden elnevezett topográfiai részletnek hivatalos névtestület által elfogadott névvel kell rendelkeznie. Ezeknek az egységesített neveknek meg kell felelniük a helyi használatnak, írásmódjukat tekintve pedig — amennyire ez lehetséges — a nemzeti helyesírás szabályait kell követniük. A nemzeti egységesítés a nemzetközi egységesítés egyik előfeltétele.
Az 1967. évi genfi konferencia 4. sz. határozata tárgyalja a teljes kérdéskört. Részletesen foglalkozik a nemzeti névtestületeknek, a nevek terepi gyűjtésének, a nevek feldolgozásának, a nevek több nyelvű területeken való használatának és a nemzeti névtáraknak a problémáival (Breu J., 1981).
Mint azt a kapcsolt nevek kialakulásánál (a 4.1. alfejezetben) már láttuk, az egy országon belűli hivatalos nevek megállapítása sem egyszerű az azonos nyelvet beszélő különböző közösségek (pl. más-más falu lakói) eltérő névhasználata miatt: vö. Tatai (Öreg)-tó = Tatai-tó + Öreg-tó.
Még komolyabb — és politikai szempontból kényesebb — kérdés az egy országon belül élő több nemzetiség névhasználatának egységesítése: Novi Sad — Újvidék, Eisenstadt — Kismarton, Bratislava — Pozsony, Mukacsevo — Munkács, Oradea — Nagyvárad stb. A nemzetiségi jogok mind szélesebb körű elismerésének következményeképpen (reméljük így lesz), ezeket a neveket hivatalos változatoknak tekinthetjük. Így reálisan elérhető célként csak az tűzhető ki, hogy az egy országon belül azonos nyelvet beszélő népcsoportok egy adott földrajzi objektumra csak egy nevet használjanak. Azaz, hogy a népcsoportokon belüli egységes névhasználat valósuljon meg.
b) A földrajzi nevek nemzetközi egységesítése az a tevékenység, amely a Föld valamennyi földrajzi nevének, továbbá a naprendszer egyéb égitestjein található objektumok neveinek a világ minden nyelvén való azonossá tételére vonatkozik a nemzeti egységesítés és/vagy a nemzetközi megállapodások segítségével (beleértve a különféle írásrendszerek közötti megfelelések egységességét is).
Az 1967. évi genfi konferencia 10. sz. határozata azt ajánlja, hogy a nemzetközi használatban valamennyi, az érdekelt országban hivatalosan latin betűs földrajzi név maradjon változatlan, és tartsa meg megkülönböztető jegyeit (mellékjeleit)...
Az 1977. évi londoni konferencia 29. sz. határozata kimondja, hogy a földrajzi nevek nemzetközi egységesítésének keretében — amilyen mértékben és amilyen gyorsan lehetséges — csökkenteni kell azoknak az exonimáknak (hagyományos neveknek) a számát, amelyek teljes egészükben egy külső ország területén belül fekvő földrajzi részletet jelölnek (Breu J., 1981).
Az 1977. évi athéni konferencia 19. sz. határozata szerint kisebb módosítások (pl. a földrajzi köznévi rész lefordítása) folytán keletkezett exonimák a nemzetközi egységesítés szempontjából elhanyagolhatók (Third U.N. Conference..., 1979).
Az első két idézett határozat azt a törekvést fejezi ki, hogy pl. a Channel Islands nevű brit szigeteknek ne legyen Csatorna-szigetek nevű hivatalos magyar változata, míg a harmadik nem kifogásolja a Channel-szigetek névalakot.
Az exonima tehát a megnevezett földrajzi objektumot birtokló országban megállapított hivatalos névtől eltérő, más országban ugyanarra vonatkozó földrajzi név. Az egységesítés szempontjából azonban nem tekintjük exonimáknak azokat a neveket, amelyek a hivatalos névtől csak mellékjelek vagy névelő elhagyásában, pótlásában, módosításában, a név raggal vagy képzővel való bővítésében és a földrajzi köznév lefordításában térnek el.
Az idézett ENSZ-határozatok csak az egy ország területén belül fekvő földrajzi részletek nevének nemzetközi használatáról szólnak, és problémák már itt is jelentkeznek. Tovább bonyolódnak a kérdések az „egyedüli szuverenitáson kívüli nevek” — a több országhoz tartozó domborzati formák és a nemzetközi (?) szárazföldi területeken (Antarktisz), illetve vizeken felfedezett képződmények neveinek — esetében.
A Világtenger jelentős része egyik ország területéhez sem tartozik. Nincs tehát hivatalos nyelv, amiből az következik, hogy (jogi szempontokat is figyelembe véve) e területek neveivel kapcsolatban nem is beszélhetünk exonimákról. Tehát a nemzetközi vizeken fekvő ugyanazon objektum különböző nyelvű megnevezései azonos értékű névváltozatok. Ezeknél a földrajzi név megkülönböztető elemeiben is lényeges eltérések adódhatnak (a névalak tekintetében), és különösen a nagyobb formák lehatárolásánál lényeges eltérések mutatkozhatnak (topográfiai szempontból) a tengeri felmérésekben vezető nemzetek között. Így azok az országok — mint mi is —, akik csak átveszik, „fordítják” e tengeri neveket, válogathatnak a névváltozatok között (Márton M., 1987a).
A téma bonyolultságát az is jelzi, hogy a tengerfenék-domborzati elnevezések kérdése le is került a napirendről az ENSZ-ben mindaddig, amíg a tengerjogi viták folytak. 1982. december 6-án azonban 119 nemzet képviselői látták el kézjegyükkel a tengerjogról szóló megállapodást (Convention of the Sea) (Borgese, E. M., 1983).
Ma a tengerfenék-domborzati képződmények földrajzi neveinek egységesítése, a Nemzetközi Vízügyi Hivatallal (IHO) való együttműködéssel van napirenden az ENSZ-ben.
Az első időszakban, az 1970-es évek végén, amikor tömegesen került sor a tengerfenék-domborzat magyar neveinek meghatározására, ehhez az akkor hozzáférhető amerikai névtár (Gazetteer of Undersea Features, 1971) szolgált elsődlegesen alapanyagul. (Természetesen térképi forrásmunkák kiegészítő felhasználásával és a I. mellékletben teljes terjedelmében közölt magyar Földrajzinév-bizottsági döntések figyelembevételével történt a névalkotás.) Ezért, de amiatt is, hogy munkám során magam is támaszkodtam az abban és egy későbbi kiadásában (Gazetteer of Undersea Features, 1981) ismertetett névképzési elvekre, szükségesnek tartom ezek összefoglalását.
Ezeket a névtárakat a The United States Board on Geographical Names (a továbbiakban BGN), a Szövetségi Kormány mellett működő, 1890-ben alapított hivatali testület állította össze. A BGN mind az Egyesült Államok, mind a más országok területén lévő földrajzi objektumok, képződmények USA-beli egységes, hivatalos névhasználatára tesz javaslatot a kormánynak. Az anyagok összeállításához nyelvészek, földrajzkutatók és térképészek munkáját veszi igénybe, s szükség szerint együttműködik a névtárak anyagában érdekelt országokkal is.
Az alábbiakban a névtár 2. és 3. kiadása (1971, 1981) alapján tekintem át a BGN által a hivatalos névadás és névegységesítés során követett eljárás gyakorlati tudnivalóit.
Ez a névegységesítési eljárás összhangban van az ENSZ és a Nemzetközi Hidrográfiai Szervezet (IHO) által elfogadott — és a mindenkori kiadás időpontjában érvényes — szabályokkal.
1. A BGN figyelembe veszi az USA állampolgárainak, a nemzetközi vizeken levő tenger alatti képződményekre tett alkalmas névjavaslatait.
2. A BGN ugyanolyan módon, mint más hazai (USA-beli szárazföldi) nevek esetében, veszi figyelembe az USA felségvizein levő képződmények elnevezésére tett javaslatokat.
3. Ahhoz, hogy egy képződményt elnevezzenek, elsőrendű fontosságú a képződmény (földrajzi) jellegének, kiterjedésének és helyzetének meghatározása. A helyzetet földrajzi koordinátákkal kell megadni. Ha olyan képződményre kell hivatkozni, amelynek (az előbbi értelemben vett) teljes elfogadása még nem történt volna meg, a hivatkozás a földrajzi köznévvel és a koordinátákkal történjék. Ezekben az esetekben, ha a (képződmény földrajzi) jellege nem meghatározott, (?) kövesse a földrajzi köznevet, ha pedig a helyzete bizonytalan (PA) = (Position Approximate) [= hozzávetőleges helyzet] kövesse a koordinátákat.
4. Más országok partjainak közvetlen közelében levő fenékdomborzati nevek úgy használandók, mint az adott országban.
5. A BGN rendszerint jóváhagyja a más államok vagy más országok állampolgárai által, az USA határain túl fekvő fenékdomborzati képződményekre elfogadott neveket, kivéve ha vita vagy más probléma merül fel azokkal kapcsolatban.
6. A (földrajzi nevek) megkülönböztető elemeinek kiválasztásánál követett eljárások:
A. A BGN által régóta követett gyakorlat, hogy a rövid és egyszerű neveket, mint a leginkább használhatóakat, előnyben részesíti, amennyiben más szempontból egyenrangúak.
B. A jelentős (nagy kiterjedésű) fenékdomborzati képződmények nevében a megkülönböztető elemek lehetőleg jelezzék — ha ez megvalósítható — annak a területnek a hozzávetőleges helyzetét, ahol az adott képződmények fekszenek, pl. Mariana-árok, Keleti kilencvenes hátság.
(1) Bizonyos esetekben ez könnyen megvalósítható a közelben fekvő (ismert) képződmények megkülönböztető elemeinek használatával, pl. Aleut-hátság, Aleut-medence, Aleut-árok, Mariana-medence, Mariana-árok, Bellona-sziklazátonyok, Bellona-homokzátony.
(2) Bizonyos esetekben a megkülönböztető elem nagy, jól ismert közel fekvő képződményekhez viszonyított irányt jelölhet, pl. Déli-Honshui-hátság, Nyugati-Karolina-medence.
(3) Abban az esetben, ha egy hosszan elnyúlt képződmény kiterjedését kell kifejezni és a végpontok már megnevezett földrajzi formákkal leírhatók, az utóbbi formák megkülönböztető elemei kötőjellel kapcsolva az új képződmény megkülönböztető eleméül használhatók fel, pl. Azori—Gibraltári-hátság, Peru—Chilei-árok.
(4) A kanyonok, mivel rendszerint szorosan a part közeléig húzódnak, rendesen folyók, földfokok vagy más könnyen azonosítható szárazföldi objektumok nevét kapják megkülönböztető elemül, pl. Hudson-kanyon, Barrow-kanyon, Norfolk-kanyon.
C. Más képződmények megkülönböztető elemei ún. emlékeztető nevek (vö. J. Soltész K., 1979 és Laursen, D., 1972), a tengerek tanulmányozásában jelentős szerepet játszó hajók, személyek, expedíciók, szervezetek és intézetek neve. Mindemellett a megemlékezés másodrendű szempont a névadásban; az elsőrendű szempont: hatásos, könnyen használható és megfelelő tájékoztatást nyújtani.
(1) Felhasználható a képződményt felfedező hajó neve. Ha azonban ezt a nevet korábban már azonos domborzati formára használták, akkor annak a hajónak a neve alkalmazható, amely (mérésekkel) megerősítette a képződmény létét.
[A 2. kiadás szerint: ilyen nevek
adhatók fenékhegyeknek, bérceknek, kanyonoknak, táblahegyeknek stb., pl. San
Pablo-fenékhegy, Atlantis II-táblahegyek.]
[A 2. kiadás további — a 3.
kiadásban nem részletezett — nevei, névcsoportjai példákkal:
(2) A képződmény felfedezésénél használt eszközök egyedi
nevei használhatók, mint pl. a Kiwi-fenékhegy esetében, melynek létét mágneses
anomália nyomán a MAGNET Project (kutatási program) keretében a „KIWI” nevű
földmágneses kutató repülőgépről fedezték fel.
(3) Expedíciónevek használhatók, pl.
Northern Holiday-fenékhegy.
(7) A tengerkutatással kapcsolatban
álló szervezetek és intézetek (neve használható), mint pl. a Scripps-kanyon
(esetében történt).]
(2) Személynevek a következők lehetnek:
a. A képződmény felfedezésével és leírásával kapcsolatos személy, ide értve a hajó kapitányát, az expedíció vezetőit vagy a kutatógárda vezetőit, és mindazokat, akik a felfedezés és leírás idején megbízást teljesítettek.
b. Azok a személyek, akik kifejezetten fontos szerepet játszottak az adatok interpretációjában (értelmezésében), amely a képződmény egyedi jellegzetessége felismeréséhez vezetett.
[A 2. kiadás szerint: ezek a
személyek a mélységmérők (=bathymetrists van
is ilyen fenékhegycsoport),
óceanográfusok, geológusok, hidrográfusok lehetnek.]
c. Azon személyek, akik jelentős mértékben hozzájárultak az óceánokkal kapcsolatos ismeretekhez.
[A 2. kiadás szerinti kiegészítés:
ide értve az óceáni adatok interpretációját vagy az óceáni térképek készítését,
azaz a rég múlt idők hidrográfusai, óceanográfusai és tudósai; pl.
Maury-csatorna, Ewing-fenékhegy.]
d. Egy nemzet történelmében kiemelkedő szerepet játszó személyiségek.
D. Képződménycsoportokat lehet elnevezni speciális fogalomkörbe tartozó (történelmi) személyiségek, mitológiai alakok, csillagképek, halak, madarak, állatok stb. nevéről a következő példák szerint:
Matematikus-fenékhegyek: Archimédesz-fenékhegy, Euklídesz-fenékhegy, Gauss-fenékhegy
Muzsikus-fenékhegyek: Bach-fenékhegy, Brahms-fenékhegy, Schubert-fenékhegy
[A 2. kiadásban szereplő
további példák valószínűleg fiktívek, mert a 3. kiadás ezeket az
Ampčre-fenékhegy kivételével nem tartalmazza.
Fizikus-fenékhegyek:
Volta-fenékhegy, Ampčre-fenékhegy, Galvani-fenékhegy
Kis Medve-hátság- és -hasadékvidék: Kochab-hátság, Polaris-hátság, Suhail-hátság (a csillagképről, illetve a csillagkép egyes tagjairól).]
E. A leíró nevek, ha még nem fordultak elő, elfogadhatók; különösen akkor, ha megkülönböztető jellegzetességre utalnak, pl. Horog-hátság, Patkó-fenékhegyek.
[Ezeket egyébként nem fordítjuk, vö. 4.4.5. fejezettel.]
F. Alkalmatlannak tekintett nevek a következők:
(1) Hasonló képződményre másutt már használt nevek.
(2) Teljes név, vagy személyek, intézmények, szervezetek nehezen kezelhető címe és elnevezése.
(3) Kereskedelmi termékek vagy gyártóik neve.
(4) A javaslattevővel rokoni vagy baráti kapcsolatban álló személyek neve.
7. Sok éven át használt nevek elfogadhatók akkor is, ha azok a fenti elvekkel nincsenek összhangban.
Természetesen a két idézett névtár nemcsak a földrajzi nevek eőtagjaira (megkülönböztető elemeire) vonatkozó tudnivalókat foglalja össze, hanem a földrajzi fogalmakat és köznévi utótagokat is tárgyalja. Feltétlenül meg kell említeni itt, hogy az előbb felsorolt témakörökben a névtárakon kívül a GEBCO összkiadása (1984) mellékleteként hasonló részletességű anyag jelent meg, kiegészítve a francia nyelvű változatokkal is. Az előtagokra vonatkozó rész teljesen összhangban van az idézett BGN-elvekkel.
A földrajzi fogalmak és köznévi utótagok témájával, mindhárom itt megemlített munka feldolgozásával részletesen foglalkozom később, a 4.3.3. alfejezetben, illetve — kiegészítve más idegen nyelvű forrásokból származó anyagokkal is —, a mellékletben, „A Jeges-tenger földrajzinév-tárá”-ban.
A tengerfenék-domborzat egyre jobb megismerése folytán újabb és újabb földrajzi nevek jönnek létre függetlenül attól, hogy szabályozott-e a névadás, illetve a névírás. Hazánkban az 1970-es évek végén, a „Nagy világatlasz” készítése során mind sürgetőbben vetődött föl a magyar tengerfenék-domborzati nevek megalkotásának igénye. A jogi és szakmai szempontból is illetékes Földrajzinév-bizottság emiatt foglalkozott a kérdéssel 1979-ben. A földrajzi nevek előtagjainak megállapítására, valamint a földrajzi fogalmak, illetve köznévi utótagok magyar megfelelőinek meghatározására egyaránt sor került.
Az összesített jegyzőkönyvet — amely az említett témák elvi kérdéseinek összefoglalását tartalmazza — tekintettel jelentőségére, változtatás nélkül közlöm az I. mellékletben (Földi E., 1979). Elemzésére és feldolgozására a 4.3.2. és a 4.4.3. alfejezetekben visszatérek.
A földtudományok szemszögéből vizsgálva, egy újonnan megalkotott földrajzi névnek az adott objektum azonosítása mellett, a lehetőségekhez mérten pontosan utalnia kell a képződmény földrajzi jellegére. (Az azonosítást egyébként a földrajzi jellegtől független bármilyen egyedi név, betűjelzés, szám, vagy ezek kombinációja is biztosíthatná, lásd a csillagászatban szokásos „névadást” vagy a személyi számok rendszerét.)
A
földrajzi néven belül „a földrajzi köznevek ... tájékoztatást nyújtanak a név
földrajzi tartalmáról... Érdeklődésre tarthat(nak) számot a
földrajztudomány szempontjából is, hiszen nem mindegy, hogy ezek alkalmazása
geomorfológiai szempontok szerint vagy azok figyelembevétele nélkül
történik...” (Földi E.—ifj.
Hőnyi E., 1965).
Ma még tovább mehetünk: nem lehet
közömbös a képződmények genetikája sem. Földtudományi szempontból tehát
alapvető fontosságú a földrajzi nevek köznévi részének (utótagjának)
vizsgálata.
Egy földtudományi munkában helytálló
a következő megfogalmazás: „Az Ibériai-félszigettől nyugatra, a
kontinensláb mellett mélytengeri síkság húzódik, amely nevét a Lisszabonnál
tengerbe torkolló Tejo/Tajo (port./sp.) folyó latin (római) eredetű
amerikai nevéről (Tagus) kapta.”
A mélytengeri síkság szerencsés
fogalmi leírás (terminológia): pontosan kifejezi, hogy a tenger fenekén
fekvő, viszonylag nagy kiterjedésű sík területről van szó. Nem
lenne szerencsés földrajzi köznévként — földrajzi név utótagjaként — használni
(nómenklatúra), mert nehézkes lenne, s a nyelv a nevek használatában (is) az
egyszerűsítésre törekszik. A Tagus mélytengeri síkság „név” helyett jobb a
Tagus-fenéksíkság elnevezés. Így azonban ugyanarra a fogalomra már két
kifejezést használunk, egyet a jelenség leírásakor, egyet a jelenség egyedi
megnevezésekor; s ez a kettő a használatban keveredve zavart okoz(hat).
Már az első
tudományos igénnyel készült térképeken tapasztalható a terminológia és a
nómenklatúra keveredése.
„A berlini nemzetközi földrajzi
kongresszus (1899), azután a stockholmi (1899), majd a krisztiániai (1901)
oczeánográfiai nemzetközi konferencziák kifejezték abbeli óhajukat, hogy
mielőbb megjelenjen az oczeánok batimetrikus általános térképe és a
tengeralatti helyszínrajz terminologiája megállapíttassék. E czélból a berlini
kongresszus bizottságot küldött ki. A bizottság Wiesbadenben, 1903 április
15—16-án ült össze... A wiesbadeni konferenczia tanulmányozta ... és elfogadta
a tengeralatti domborzat formáinak Supan-féle terminológiáját; a washingtoni
kongresszus [1904 szeptember l3.] ehhez elvben hozzájárult...” (Richard, J.,
1912).
A következőkben Richard, J. nyomán,
Pécsi Albert fordításában ismertetem a Supan-féle terminológiát a definíciókkal
együtt:
„I. Elsőrendű alakulatok;
azaz nagyobb kiterjedéssel bíró alakzatok, az óczeáni meder alapvázának elemei.
1.
Kontinentális párkány vagy padka,
gyönge lejtésű kontinentális szegély a parttól kb. 200 m. mélységig, a mely azután hirtelen meredek lejtővel bukik alá.
2. Minden oldalról tengeralatti emelkedésekkel körülzárt mélyedések;
a)
medenczék,
a melyeknek két horizontális kiterjedése nagyjából egyenlő
b)
völgyek,
széles és megnyúlt bevágódások, enyhén lejtő oldalakkal; ezek a völgyek medenczékre oszolhatnak;
c)
árkok,
megnyúlt bevágódások, de aránylag keskenyek, meredek oldalakkal, a melyeknek kontinentális szegélye magasabb az óczeánikusnál.
A völgyek és medenczék elágazásai;
a) öböl:
széles kerek, vagy háromszögletű
b) csatorna:
ha megnyúlt (a Faröer- és a Norvég-csatorna)
3. A kiemelkedéseket minden oldalról mélyedések veszik körül, vagy pedig a kontinentális szegélyből indulnak ki;
a)
küszöbök
mindazok az akár széles, akár megnyúlt, bármily magasságú kiemelkedések, a melyek enyhén, csak egynéhány perczes szögek alatt lejtenek. Szerepük kevéssé jelentős, éppen lapultságuk miatt. Elsőrendű alakzatnak tekintik őket, mert vízválasztók szerepét vinnék, ha az óczeán medre szárazfölddé válna;
b)
tarajok,
megnyúlt kiemelkedések, meredek oldalakkal;
c)
fennföldek:
meredek, nagykiterjedésű kiemelkedések, melyeknek hosszúsága és szélessége nagyjából egyenlő.
4. gödrök:
a mélyedések legalacsonyabb pontjait nevezzük így.
II. Másodrendű alakzatok,
csekély kiterjedéssel, de a melyek határozottan elválnak a környező talajtól meredekebb lejtőkkel.
1.
Kiemelkedések;
a) megnyúlt, keskeny taraj;
b) elszigetelt, vagy tengeralatti hegységek
aa)
kupolák,
alapjuk kicsiny,
oldaluk meredek, 200 méternél nagyobb mélységekben fordulnak elő (pl.a
Dacia-kupola)
bb)
padok
200 m.-nél kisebb mélységekig, de legalább 11 méterrel a víz szintje alatt (pl. Princesse Alice padja Fayal-tól délre — az Azori-szigetek közt)
cc) zátonyok vagy magas fenekek,
a melyek felett a tenger mélysége 11 m.-nél kisebb és a melyek veszedelmesek a hajózásra.
2.
Mélyedések;
a)
katlanok,
többé-kevésbbé meredek, aránylag csekély területű bemélyedések;
b)
barázdák,
völgy- vagy csatornaalakú bemélyedések, melyek belevágódnak a kontinentális fennföldbe, többé-kevésbbé merőleges irányok alatt.
A 4-I. táblázatban néhány konkrét példával mutatom be a terminológia és a nómenklatúra keveredését egyetlen művön belül. A táblázat első oszlopa Richard könyvében az Atlanti-óceán térképvázlatán szereplő neveket, a második oszlop ugyanarra a képződményre a szövegben használt neveket, míg a harmadik oszlopban szereplő fogalom az előbb ismertetettek szerinti terminológia alkalmazása az adott képződmény szövegbeli leírása alapján.
Az 1950-es évek második felétől a méréstechnika rohamos fejlődése és az egyre intenzívebb kutatások azt eredményezték, hogy egyre több, addig ismeretlen fenékdomborzati kis- és nagyforma vált ismertté. Ezekre megnevezések, fogalmi meghatározások születtek, amelyeket azonban csak lassan követett a térképi névhasználat. Az 1900-as évek elején kialakult, a terminológia és a nómenklatúra használatában jelentkező ellentmondások mind a mai napig fennmaradtak és számuk jelentős mértékben nőtt. Az új objektumok elnevezésekor napjainkig is él a kialakult bizonytalanság és „óvatosság", amelyre egy-egy példát idézek még az 1950-es évek végéről és az 1980-as évek elejéről:
„Addig, amíg fogalmaink a formák keletkezéséről meszszemenően tisztázatlanok, inkább morfológiai, semmint genetikai szempontok szerint kell a tengerfenékformák terminológiáját megalkotni... A formákra adott meghatározások (a terminológia) közül sok átment az egyes objektumok regionális földrajzinév-adásába (nómenklatúra); ezek nem mindig felelnek meg a tényleges tengerfenékformáknak, azaz keveredés van a terminológia és a nómenklatúra között. Sokszor a név elterjedtsége vagy más kényszer okozza ezt a keveredést...” (Stocks, Th., 1958; idézi: Gierloff-Emden, H. G., 1980).
„A [földrajzi] köznevek és azok meghatározásai csak a képződmények mélységvonalakkal ábrázolt alakjával foglalkoznak. Az elnevezések jelentése szándékosan nem foglalja magába a képződési folyamatot vagy genetikát...” (Gazetteer of Undersea Features, 1981).
A túlzott óvatosság következményét jól mutatják az utóbb idézett amerikai névtár furcsaságai (4-II. táblázat). Jól látható itt a földrajzi köznevek és a terminológia keveredése. Ha megvizsgáljuk a két „Vema-"sort, azt látjuk, hogy a másodiknál ez a keveredés — csupán a név alapján — a képződmény téves értelmezését okozza. Az árok és a szakadék formailag hasonló képződmények, de lényegesen különbözők genetikai-szerkezeti szempontból!
Sem „a név elterjedtsége” sem „más kényszer” nem okozza ezt a keveredést. A névtár szerkesztői számára ugyanis nem volt „szent” a név elterjedtsége: számtalan — különböző forrásmunkából származó — név megváltoztatását mutatja a „see” utalószócska névtárbeli, gyakori megjelenése. Ez a helyes (tapasztalataim szerint több esetben csak helyesnek ítélt) névalak felkeresésére és használatára ösztönöz.
„Más kényszer” lehetett volna pl. a névtárszerkesztők számára az, hogy ne legyenek azonos alakú, betű szerint megegyező nevek. Találunk azonban ilyeneket is (4-III. táblázat). (Figyeljünk fel az előforduló terminológiai-nómenklatúrabeli keveredésekre is, mint pl. Charlotte Bank, knoll — Charlotte Bank, reef). Lényegében azonban erről a névtárról már elmondhatjuk azt, hogy szerkesztésekor törekedtek az azonos alakú nevek elkerülésére (ami az objektumok egyértelmű azonosítását biztosítja pusztán a név alapján is). A földrajzi köznevek pedig többé-kevésbé megfelelnek annak az igénynek, hogy kifejezzék a képződmény földrajzi jellegét. Ez utóbbiban azonban már lényeges hiányosságok is kimutathatók.
Az előzőek alapján le kellett tehát vonnom azt a következtetést, hogy szerencsés, sőt kívánatos a rövid terminológiai formák földrajzi köznévi utótagként való névbeli használata, de előbb összhangba kell hozni a magyar terminológiát és nómenklatúrát.
Ezzel a kérdéssel már több korábbi tanulmányomban is foglalkoztam (Márton M., 1985a, 1986a, 1990). Ezek tapasztalatainak felhasználásával tárgyalom a témát a továbbiakban.
A tengerfenék-domborzati képződményekre kialakított földrajzi fogalmak (terminológia) és a földrajzi nevekben használt köznévi utótagok (nómenklatúra) összhangjának megteremtése érdekében a Földrajzinév-bizottság Galácz András személyében földtudományi szakértőt vont be az 1979-ben folyó munkába (Földi E., 1979; vö. I. melléklet). Akkor azonban még sem a földtudományi (geológiai, geofizikai, földrajzi, térképészeti), sem a névtudományi oldalról nem volt olyan mélységű magyar nyelvű (és ezt itt hangsúlyozni kell, hiszen magyar névadásról van szó) szakirodalmi háttér, amely a hozott döntések időtállóságát garantálhatta volna. Sajnos a helyzet alapvetően azóta sem változott. Így eltérő névhasználat alakult ki a földtudományok egyes szakterületei között. Néhány példával szemléltetem az elmondottakat:
A hátságokat harántirányban átszelő völgyeket a geofizikusok transzformvetőnek (Horváth F., 1972), a földrajzosok hasadéknak (Hédervári P., 1974), a térképészek törésövnek (Földi E., 1979) nevezik. Vagy: az (óceánközépi) hátság tengelyében húzódó völgy a geofizikában (központi) hasadékvölgy vagy rift(völgy), a földrajzban repedésvölgy, a térképészetben középárok (az idézett szerzők szerint).
Az a felismerés, hogy a magyar földrajzinév-alkotás, és így a köznévalkotás sem lehet egyetlen jónak elfogadott forrásmunka szolgai módon történő lefordításának eredménye (Márton M., 1986a, 1989b) vezetett ahhoz, hogy a kérdéssel mélyebben foglalkozzam. Több kísérlet után (Márton M., 1985a, 1986a) is csak részeredmények születtek, melyek a Földrajzinév-bizottság által összeállított anyag (Földi E., 1979) kibővítését jelentették. További — általuk nem tárgyalt, jórészt kisformákra vonatkozó — fogalmakkal, és az összes fogalom magyar definíciójával egészült ki az anyag.
Az általam megismert, különböző szerzőktől származó és különböző nyelvű (magyar, angol, német, francia, orosz valamint cseh) fogalmak és definíciók rendezése során ismertem fel, hogy az igazi rendszerezés a földrajzi fogalmak és köznevek területén csak szerkezeti-morfológiai alapon történhet.
A különböző nyelvű definíciók alapján egy-egy nagyalakú táblázatba összegyűjtöttem az azonos objektumra a különböző nyelveken fellelt földrajzifogalom-megjelöléseket. A táblázat soraiba nyelvek szerint, oszlopaiba forrásmunkák szerint kerültek be a fogalmak. A 4-1. ábra egy ilyen kitöltött űrlapot mutat be.
A fenti táblázatok — éppen a felhasznált irodalom sokszínűsége révén — jó kiindulópontnak bizonyultak a rendszerbe foglalt magyar földrajzi fogalom- és köznévalkotáshoz.
A Földrajzinév-bizottság a korábbiakban élt azzal a lehetőséggel, „hogy a felszíni ormákat jelölő általános fogalmaktól való megkülönböztetés érdekében néhány esetben a tengerfenékre utaló előtag alkalmazását javasolja, pl. fenékhegy stb.” [Meg kell jegyezni, hogy itt az előtag nem a földrajzi név előtagjára (= megkülönböztető elemére), hanem a több elemből (= több értelmes részből) álló földrajzi köznév első elemére vonatkozik].
Én továbbvittem ezt a gondolatot. A selfen levő formák elé a self-, a kontinentális lejtő formái elé a lejtő- előtagot tettem, ha az adott képződmény a tengerfenék különböző nagyszerkezeti-morfológiai területein is előfordul. Így már maga a név is utal a képződmény elhelyezkedésére és ezáltal lehetséges méretére is. Pl. a Murmanszki-hát a selfen van, relatív magassága 200—300 m, szemben a Keleti-Csendesóceáni-hát több ezer méteres relatív magasságával. A Murmanszki-selfhát név tehát jobban leírja a képződményt, ugyanakkor használata sem nehézkesebb.
A továbbiakban ennek szellemében teszek kísérletet egy olyan egységes nevezékrendszer kialakítására, amely a földtudományok és ezen belül a térképészet művelői számára elfogadható: (a szakirodalomban) földrajzi fogalomként, (a térképeken) földrajzi köznévi utótagként egyaránt. Kiindulási pontként felhasználtam a Földrajzinév-bizottság korábbi döntéseit (4-IV. táblázat).
E fejezet az amerikai névtárak (1), (2) és a GEBCO melléklet (3) anyagára építve, a felsorolt forrásmunkák figyelembevételével, az angol forma szerint ábécébe rendezve tartalmazza a földrajzi fogalmakat (közneveket) és azok definícióit. Az ezekben szereplő, az angol definíciókban előforduló utalásokat megtartottam arra az esetre, ha a fogalom magyar neve megváltozik (mivel ezeket a Földrajzinév-bizottság még nem hagyta jóvá): pl. árok (—>trench). Ha egy fogalom valamely nyelvű változata nem az illető nyelvű forrásmunkából származik, a forrásra utaló számot „!” követi: pl. trough (6!) (II), azaz a trough fogalom második változata (II), német forrásból (6!) származik. Az ábécébe sorolás alapját képező angol fogalom után álló ° kisformát jelöl. A magyar változatokat követő kiemelt nevek az általam javasolt névalakok.
E feldolgozás francia, német, cseh és orosz fogalmakkal és definíciókkal kibővített változatát a mellékletben, „A Jeges-tenger földrajzinév-tárá”-ban a IX. fejezet tartalmazza.
Forrásmunkák:
(1) Gazetteer of Undersea Features, 1981
(2) Gazatteer of Undersea Features, 1971
(3) GEBCO összkiadás szöveges melléklete, l984
(4) Randall, R. R., 1980
(5) FNB: Földi E., 1979
(6) Gierloff-Emden, H. G., 1980:
Stocks,Th., 1958—59 nyomán (német)
Wiseman-Ovey, ? nyomán (angol)
?, ? nyomán (francia)
(7) Seznam hlavních názvu tvaru morského dna, 1973
(8) Hédervári P., 1974:
Fairbridge, R. W., 1966 nyomán
(9) Pécsi Albert, 1912:
Supan, 1903 szerint, Richard, J., 1907 nyomán
(10) Bott, M. H. P., 1982
(11) Bonatti, E.—Crane, K., 1984
(12) Báldi T., 1979
(БСЭ) Бoлшaя Сoвeтскaя Энциклoпeдия
Tételes jegyzék, magyar definíciókkal
A magyar ábécé szerint rendezett fogalmakat és közneveket (az angol megfelelők feltüntetésével) a 4-V. táblázatban foglalom össze.
A felsorolt fogalmak, illetve földrajzi köznevek között számos olyan van, amellyel földrajzi nevekben még nem találkoztam. Ilyenek pl. küszöbmélység, völgytalp, selfperem stb. Az eddig elfogadott földrajzi nevekben ténylegesen előforduló közneveket a 4-VI. táblázat tartalmazza.