A tematikus kartográfia átfogó történetét még nem írták meg, s a növekvő számú könyv, tanulmány vagy vitaanyag ellenére - amelyek az ábrázolási módszerek kialakulását és alkalmazását történeti elemzésben vizsgálják - ma még ilyenfajta, elemzően összefoglaló leírás a kartográfia történetének erről a vonaláról nem adható. Világszerte nagy hiányosságok mutatkoznak ugyanis - térben és időben egyaránt - a részletek feltárásában, amelyek a folyamat fogalmi rekonstrukciója helyett inkább annak egyes alkotórészeit, fázisait engedik megmutatni.
A kutatási eredmények hiányossága szorosan összefügg a múltból ránk maradt és megőrzött térképállomány feldolgozási szintjével, mert a módszertani újításokról és azok bevezetésének idejéről elsősorban a régi térképek vizsgálata révén szerezhetünk információt. A tematikus kartográfia történetének kutatása tehát elválaszthatatlan a kartográfia általános történetének vizsgálatától, az ottani kutatások szintjétől.
A régi térképek iránti érdeklődést elsősorban a történelem és a földrajztörténet területén folytatott kutatások keltették fel. A reneszánszban megélénkülő vizsgálódások számára a térképek fontos történeti dokumentumok voltak, amelyeknek gyűjtése, feldolgozása, sőt reprodukálása a XVI. századtól felgyorsult. Mégis, a szakirodalom a XIX. századra teszi a térképtörténeti kutatások igazi kezdetét, amelynek első időszakát a középkor és a reneszánsz kartográfiai emlékeinek minél teljesebb feltárására és megismertetésére irányuló törekvés jellemezte (1).
A jelentős hasonmás térképgyűjtemények sorát a spanyol Santarém, Manuel Francisco de Barros y Sousa és a francia Edme-François Jomard egymással versengve megjelenő atlaszai (2) nyitották meg a múlt század közepén. Német nyelvterületen hasonló úttörő munkát végzett Konrad Miller (3), aki az ismert középkori világtérképeket jelentette meg kommentár kíséretében. A sarkkutató Nordenskiöld két gyűjteményes műve, a "Facsimile-Atlas" (Stockholm, 1889) és a "Periplus" (Stockholm, 1897) a térképtörténet két, a kutatás korai időszakát fémjelző alapmunkája, amelyek a legújabb időkig forrásértékűek maradtak.
Századunkban a térképtörténet iránti érdeklődés fokozatosan növekedett, a figyelem középpontjában azonban továbbra is a középkor és a reneszánsz állt. Leo Bagrow könyve, az először 1951-ben németül, majd 1964-ben angolul is kiadott "Die Geschichte der Kartographie" című munkája tágította ki a tárgyalt időszakot a XVIII. századig (4). Bagrow igen jelentős szerepet játszott a kutatás nemzetközivé válásában, elsősorban a kartográfiatörténet első rendszeres szakmai kiadványának, az 1935-től megjelenő "Imago-Mundi"-nak a megalapításával. (5)
Mindezek ellenére a nemzetközi és interdiszciplináris együttműködés csak korlátozottan valósult meg, és ez ma is egyik gátja például a tematikus kartográfia módszertani és koncepcionális fejlődése történeti kutatásának.
A térképtörténeti munkák általában később sem foglalkoztak az 1850 utáni időszakkal, vagyis azokkal a térképekkel, amelyek szokásosan nem tekinthetők régiségeknek. Következésképpen a tematikus kartográfia nagy fejlődési szakaszai maradtak ismeretlenek még a szakemberek előtt is. Ez az állapot egészen a század közepéig tartott, de néhány úttörő szerző jelentős munkáját kivételként említhetjük.
Wolkenhauer a "Deutsche Geographischen Blätter" című földrajzi folyóiratban 1904 és 1917 között megjelentetett időrendi táblázatába a tematikus kartográfiát is bevonta. Ennek a munkának az előkészítése volt a Breslauban (ma Wroclaw) 1895-ben közreadott tanulmánya (6). Nagyjából ugyanekkor, 1895 és 1909 között adta ki Hellmann a meteorológiával és földmágnesességgel foglalkozó régi írások és térképek gyűjteményét (7), amely a korai izovonalas térképeket újra ismertté tette.
Max Eckert (1868-1938) mérföldkőnek tekintett munkája (8), a "Die Kartenwissenschaft" című könyve második kötetének (Berlin-Leipzig, 1925) második részét az alkalmazott térképeknek ("angewandte Karten") szentelte. A tudományos módszerek vizsgálatában azonban Eckert gyakorlatilag a német nyelvterület gyűjteményeiben megtalálható anyagra támaszkodott, és például a gazdag francia vagy angol térképállományt alig vette figyelembe; ezért nem sikerült a módszertani fejlődést egyértelműen bemutatnia.
Az elméleti fejlődés szempontjából talán legfontosabb német munka ezért Kretschmer szerint (9) az az 1939-ben angol nyelven megjelentetett és máig is agyonhallgatott tanulmány, amely Funkhouser tollából származik (10). Ez a tudománytörténeti áttekintés taglalta talán elsőként átfogóan a statisztikai adatok grafikus ábrázolásának kérdéseit. Az annotált bibliográfiával kiegészített műben először kerültek napvilágra a tematikus kartográfia kezdeti ábrázolási módszerei.
A második világháború utáni időszakban Werner Horn (11) és Gerhard Engelmann (12) folytatott kutatásokat a módszertan területén és ismertette eredményeit a német szakirodalomban. A rendszeres kutatást azonban az osztrák Erik Arnberger (1917-1987) végezte 1957 és 1966 között, s az osztrák gyűjtemények anyagának átvizsgálása alapján megkezdte a tematikus kartográfia fejlődésének leírását (13).
Az elért eredmények ellenére azonban a közép-európai térképek elszigetelt elemzése akadályozta a tematikus kartográfia módszertani újításainak nemzetközileg elismert történeti összefoglalását.
Angol nyelvterületen némileg előbbre jártak, így például az amerikai Arthur H. Robinson, aki kutatásaiban elsősorban az angol és francia anyagra támaszkodott, már az ötvenes években megkísérelte egyes ábrázolási módszerek fejlődésének és alkalmazásának leírását a kezdetektől (14).
A Nemzetközi Térképészeti Társulás (International Cartographic Association) Térképtörténeti Szakbizottsága az angol Helen Wallis vezetésével és a nemzetközileg is legjelentősebb szakértők bevonásával a hetvenes évek elején megkezdte egy történeti lexikon összeállítását. A "Map Making to 1900. An historical glossary of cartographic innovations and their diffusion" címmel 1976-ban megjelent vékony kötetben már a tematikus kartográfiával kapcsolatos címszavak is megtalálhatóak voltak.
A nyolcvanas évekre Robinson jelentős előrehaladást ért el, mert hatalmas munkával ösz-szegyűjtötte, rendszerezte és szöveges magyarázatokkal reprodukálta a legfontosabb, nyugat-európai gyűjteményekben megőrzött és fellelhető tematikus térképeket, amelyek az egyes kartográfiai kifejezésmódokat mutatják be (15).
A tematikus koncepciók és módszertani újítások első nemzetközi kitekintésű összefoglalása Wallis és Robinson gondozásában, a Nemzetközi Térképészeti Társulás kiadásában 1982-ben és 1987-ben megjelent "Cartographic Innovation" című mű. A munka meggyőzően bizonyítja, hogy már a XIX. század első felében, a tematikus kartográfia első nagy fejlődési szakaszának idején, a módszerek sokféleségét találjuk a nyugat-európai alkalmazás fölénye mellett.
A szintén nemzetközi összefogással, az Osztrák Tudományos Akadémia támogatásával készült "Lexikon zur Geschichte der Kartographie" 1986-ban Bécsben jelent meg, és további fehér foltokat tüntetett el a tematikus kartográfia módszereinek, ezek kialakulási helyének és idejének történelmi térképén.
Az utóbbi években az élénkülő kartográfiatörténeti kutatáson belül a tematikus kartográfia történetével foglalkozó tudományos közlemények számának erőteljes növekedését tapasztalhatjuk, ami kétségkívül jelzi, hogy a hagyományos térképtörténeti tárgyalás mára kiterjedt a tematikus kartográfia kialakulásának legfontosabb időszakára, a XIX. századra is.
Kartográfiatörténeti szempontból ez az időszak rendkívül fontos, hiszen a kartográfia önálló tudományággá válásának korszaka (16). A multilineáris fejlődésen belül korábban uralkodó topográfiai paradigma mellett véleményünk szerint egyre nagyobb szerepe van a tematikus térképészetnek a diszciplína kialakulásában. A huszadik századi kartográfia tanulmányozása pedig már egyértelműen mutatja, hogy a tematikus paradigma hordozza a fejlődés fő ágát, mind a gyakorlati, mind az elméleti kartográfiában.
Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőlapjára!