4.3 A térképtudomány etablációjának első fázisa (A XX.század 20-as éveinek közepétől a második világháború végéig)

Az etabláció időszakában épült ki a térképtudomány önálló intézményi alapja. Itt csak az intézményi rendszer kialakulásának kezdetét, az etabláció első fázisát tárgyaljuk, ennél is a fő fejlődési vonalakra szorítkozva.

Mint már említettük, voltak már korábban is törekvések specifikus kartográfiai intézmények létrehozására, de ezek nem jártak sikerrel vagy csak rövid életű intézmények létesítéséhez vezettek. A nemzetközi kartográfiai társulás gondolatát Tillo halála után főleg honfitársa, Jurij Mihajlovics Sokalszkij (1856-1940) szorgalmazta, de ő is sikertelenül. Haack meg volt győződve arról, hogy egy nemzetközi társulás megalakítása még hosszú ideig váratni fog magára, ezért arra gondolt, hogy először egy nemzetközi kartográfiai folyóiratot kellene alapítani. 1908-tól a Petermanns Mitteilungen-ben kartográfiai mellékletet létesített, ezt akarta kiépíteni lépcsőzetesen önálló kartográfiai folyóirattá. Nem sikerült azonban megvalósítania, maga a melléklet is csak rövid életű volt.

A második világháború előtt csupán a Szovjetunióban és Németországban indult meg komolyabb formában az etabláció, a leggyorsabban a Szovjetunióban, ahol jelentős lemaradást kellett behozni. Itt nem volt kiépülve olyan intézményrendszer, mint Németországban vagy a Monarchiában, amelyen belül a térképtudomány is aránylag kedvező fejlődési feltételeket kapott volna. Lenin aláírásával 1919. március 15-én megjelent egy dekrétum, amely az összes geodéziai és kartográfiai munka egységes vezetésének megteremtését írta elő. Az erre hivatott szervezet a Legfelső Geodéziai Hivatal lett, amelyet ma GUGK-nak (Glavnoje upravlenija geodezii i kartografii) neveznek. 1923-ban megkezdődött Moszkvában a kartográfia felsőfokú oktatása azon a főiskolán, amely ma a MIIGAiK (Moszkovszkij Insztitut Inzsenerov Geodézii, Aerofotoszjomki i Kartografii) nevet viseli. Az intézmény 1936-ban kartográfiai fakultást is kapott. A moszkvai és szentpétervári (leningrádi) egyetemek földrajzi fakultásain 1929-ben, ill. 1930-ban kartográfiai osztályokat létesítettek, 1928-ban Moszkvában a geodézia, fotogrammetria és a kartográfia számára kutatóintézetet alapítottak CNIIGAiK (Centralnüj naucsno-iszledovatelszkij insztitut geodézii, aeroszjomki i kartografii) néven. A Szovjetunióban tehát a kartográfia intézményi rendszere szoros kapcsolatban állt a geodéziával. Intézményesedésük felülről történt, fő iniciátora a kormányzat volt.

Németországban az etablációnak egy másik típusa figyelhető meg: az önálló kartográfiai intézmények megteremtése iránti kezdeményezés alulról jött. A kartográfia tudományának első önálló intézménye a Német Kartográfiai Társaság (Deutsche Kartographische Gesellschaft) volt, amely 1937-ben, Lipcsében alakult meg. A kezdeményezők főleg a nagy német kartográfiai kiadók és a berlini székhelyű Országos Felmérés Birodalmi Hivatala (Reichsamt für Landesaufnahme) voltak. A társaság taglétszáma induláskor 337 fő volt, amely 1942-ig 642-re növekedett. A társaságon belül több bizottság alakult: a Tudományos Kartográfiai Bizottság vezetésére Max Eckertet kérték fel, a Gyakorlati Kartográfiai Bizottság élén Hermann Haack állt, aki célul tűzte ki egy kartográfiai kézikönyv megírását is. A társaság 1937-ben évkönyvet alapított, amelynek szerkesztője Edgar Lehmann (1905- 1990) volt.
A társaság egyik legfontosabb feladatának a térképtudomány önállóságának kivívását tekintette, ezt a megalakuláskor tartott ünnepi beszédek szenvedélyesen követelték. Jóllehet a fasiszta tudománypolitika a tudományok differenciálódását és így új tudományok megalapítását elutasította, a kartográfiai társaság megalakulását mégis támogatta, főleg a belügyminisztériumon és a vezérkaron keresztül, azért, mert ebben a kartográfia bizonyos fokú koncentrációját látták. A fasiszta rezsim számára a kartográfiai társaság alkalmas szervezeti formának tűnt a főleg magán-kapitalista keretekben szerveződő kartográfia közvetett befolyásolására, irányítására. Ez a rezsim ravasz politikát folytatott. Kezdetben meghagyták az alapítókat abban a hiszemben, hogy a társaság a kartográfia tudományának önállósulását szolgálhatja, sőt Hitler maga is küldött üdvözlő táviratot. Később azonban a fasiszta rezsim elhatárolta magát a térképtudomány további önállósulását célzó javaslatoktól, kérelmektől. Ezt sokan nem látták át, köztük Max Eckert sem, aki szinte kétségbeesett makacssággal törekedett az intézményi rendszer további kiépítésére, elsősorban egy kartográfiai kutatóintézet felállítását követelve. Utolsó, 1939-ben posztumusz megjelent könyvének is ez volt a fő célja. Eckert saját illúzióinak áldozata lett. A fasizmus ideje alatt nem jött létre Németországban a térképtudomány következetes etablációja.

A Szovjetunión kívül a kartográfia nehezen tudott "behatolni" önálló tárgyként a felső szintű oktatásba, a 30-as évek elején a kartográfiát csupán a Zürichi Műszaki Főiskolán és a Bécsi Kereskedelmi Főiskolán oktatták külön tárgy formájában. Az utóbbit, ahol Peucker tanította a kartográfiát, már megemlítettük, az előbbi intézményben pedig először Fridolin Becker, majd utódja, Eduard Imhof (1895-1986) volt a kartográfia tanára. Imhofnak mind a gyakorlati, mind pedig az elméleti tevékenysége jelentős volt. A domborzatábrázolás elméleti kérdéseivel már a 20-as évek elején foglalkozott. Hasonlóan Haackhoz, elutasította Peucker színplasztikai elméletét; eredményesen törekedett arra, hogy a domborzatábrázolás elméletéből kiűzze az irracionális elemeket és az egyoldalú felfogásokat.

A 20-as évek elején az első önálló kartográfiai folyóiratok is beindultak (60. ábra) A "Globen" című, ma is megjelenő folyóiratot Svédországban alapították meg 1922-ben. A kiváló lengyel kartográfus, Eugenius Romer (1871-1954), 1923-ban indította el a "Polski Przeglad Kartograficzny" című folyóiratot, amely 1934-ig jelent meg. Még rövidebb életű volt a bécsi "Kartographische Mitteilungen" (Kartográfiai Közlemények), amely 1930-ban jelent meg először. A csak térképtörténettel foglalkozó évkönyv, az "Imago Mundi" 1935 óta jelenik meg.

A kartográfiai irodalomban a 20-as évek végén, de leginkább a 40-es évek elején a növekedés üteme megtorpant, aminek legfőbb oka kétségtelenül a második világháború kitörése volt, valamint azok a politikai viszonyok, amelyek a háborút megelőzték. Az etabláció első fázisában a domborzatábrázolással és a nemzetközi térképművekkel foglalkozó publikációk aránya tovább csökkent, megmaradt viszont a tematikus kartográfia igen magas részesedése. Ennek ellenére mégsem került sor a tematikus kartográfia módszertanának összefoglalására, rendszerezésére. Jelentős előrehaladás történt - módszertani szempontból is - a tematikus kartográfia egy részterületén, a gazdaságföldrajzi kartográfia terén. Itt a szovjet kartográfia vette át a vezető szerepet; úttörő jellegű volt Nyikolaj Nyikolajevics Baranszkij (1881-1963) 1939-ben megjelent "Gazdasági kartográfia" c. műve. Ebben az időszakban a magyar tematikus kartográfia is felzárkózott a nemzetközi élvonalba, főleg Teleki Pál (1879-1941) tevékenysége révén, aki tanulmányokat is írt a tematikus kartográfia módszereiről. Az újszerű megoldások közül itt csupán a Thünen-féle gazdasági övezetek alkalmazását említjük.

A kartográfiai irodalom intenzív fejlődése csupán a Szovjetunióban függött össze a kartográfia önálló intézményi rendszerének kiépülésével. A fejlettebb országokban a hagyományos intézményi rendszer továbbra is kedvező lehetőségeket biztosított a kartográfia metaszférája számára, ami a publikációk frekvenciájában is megmutatkozott. Több országban még csak ekkor került sor a térképtudomány ismeretrendszerének összefoglalására. Az USA-ban az első, tartalmilag átfogó kartográfiai tankönyv, a "General Cartography" 1938-ban jelent meg. Íródott ugyan már előbb is egy tankönyv 1870-ben, de ez kizárólag a tisztképzést szolgálta, és csak a topográfiai kartográfiával foglalkozott. Az utóbbi szerzője a bécsi Katonaföldrajzi Intézet volt munkatársa, Joseph Enthoffer volt. Az előbbit Raisz Ervin (1893- 1968) írta, aki 1923-ban települt át Magyarországról az USA-ba, 1938-ban a Harvard Egyetem munkatársa volt. Raisz a domborzatábrázolás továbbfejlesztéséhez is hozzájárult. Egy ugyancsak 1938-ban megjelent tanulmányában a Föld felszínét 40 geomorfológiai típusra osztotta fel, amelyeket képszerűen, a madártávlati hatást utánzó formában ábrázolt. Ezt a módszert fiziografikus domborzatrajznak nevezte el. Egy új domborzatábrázolási módszert javasolt a 30-as években a japán Tanaka Kitiro (1896-1973) is. Pauliny módszeréhez hasonlóan ez is szintvonalmódosító kísérlet volt, Tanaka ezzel kapcsolatban részletesen foglalkozott a ferde megvilágítás elméletével 1939-ben megjelent tanulmányában.

A fenti példák jól szemléltetik, hogy ebben az időszakban az elméleti kartográfia nemzetközi jellege nemcsak Nyugat- és Közép-Európára szorítkozott, hanem világméretűvé vált.

Magyarországon a térképtudomány etablációja csak részleges volt. A Monarchia összeomlása után Budapesten megalakult az Állami Térképező Csoport, amely 1922-ben a Magyar Állami Térképészet majd 1938-ban a Magyar Honvéd Térképészeti Intézet elnevezést kapta. A munkatársak egy része a bécsi Katonaföldrajzi Intézetből került át ide. Hasonlóan a bécsi intézethez, a Magyar Állami Térképészet is adott ki folyóiratot 1930-tól. A "beköszöntőt" az intézmény főnöke, Kruttschnitt (Medvey) Aurél írta, amelyben megállapította, hogy "kartográfiai irodalmunk... úgy szólván nincs", így a "Térképészeti Közlöny" egyik fő feladata a kartográfiai irodalom fejlesztése lett.

Ezen a téren a folyóirat valóban jó eredményeket ért el. Több kartográfiai cikk, sőt monográfia is megjelent hasábjain, 1930-tól Németh József, 1933-tól pedig Irmédi-Molnár László szerkesztésében. Irmédi-Molnár (1895- 1971) a térképtudomány magyarországi etablációjában azáltal is nagy szerepet játszott, hogy ő szervezte meg Magyarországon 1953-ban az első térképtudományi tanszéket.

A térképtudomány etablációja nemzetközi szinten a második világháború után teljesedett ki. Jelentős szerepet játszott ebben a kartográfiai társaságok, kartográfiai folyóiratok (60. ábra) és a kartográfiai tanszékek megalapítása. Az etabláció az 50-es évek végén, ill. a 60-as évek elején zárult le. Cezúrának a Nemzetközi Térképészeti Társulás megalapítását és a Nemzetközi Kartográfiai Évkönyv megjelenését (1959/61) tekinthetjük. A térképtudomány ekkor lépett át a konszolidáció szakaszába.




Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőlapjára!