A konstitúció második fázisát, az önálló kartográfiatudomány
proklamációjának fázisát Karl Peucker (1859-1940) 1898-ban megjelent "Schattenplastik und Farbenplastik"
(Árnyékplasztika és színplasztika) című könyve vezette be, amely nemcsak a
kartográfia önálló tudománnyá válását jövendölte meg, hanem az
ahhoz vezető utat is felvázolta (54. ábra és 55. ábra). Ezzel a programmal a konstitúció
céltudatossá vált, főleg azáltal, hogy Peucker a domborzatábrázolást egy
újabb elmélettel gazdagította. Peucker abból indult ki, hogy a kartográfiában mindent
természettudományos alapokra lehet helyezni. Ez voltaképpen visszakanyarodást jelentett az eredeti lehmanni
gondolathoz, ami időközben feledésbe merült. Szemben azonban Lehmannal, nem a lejtőviszonyok
közvetlenül szemléletes ábrázolását kívánta elérni, hanem a
magassági viszonyok közvetlen szemléletességét. Ehhez a tarka színekben rejlő
térhatást kívánta kiaknázni, melynek alapgondolata az volt, hogy a különböző
színű felületek a szemlélőben egymástól eltérő távolságok
látszatát keltik, pl. a kék színű felület távolabbnak, a piros színű felület
közelebbnek tűnik, ezért a magassági rétegszínezésnél ezt a
"színplasztikát" kívánta felhasználni. Ennek a gondolatnak volt egy racionális magja, de a
háromdimenziós hatás olyan formában való elérése, ahogyan azt Peucker
elképzelte, hibásnak bizonyult, pedig olyan biztos volt benne, hogy eljárását szabadalmaztatta is, ami a
kartográfiában ritka esemény volt és nem is váltott ki kedvező rezonanciát.
Megismétlődött az, amit már Lehmannál is láttunk, hogy éppen az alapokba csúszott be
egy hiba, egy irracionális elképzelés. Volt mégis egy pozitív eredménye, mégpedig annak a
megerősítése, hogy a kartográfiában mindent természettudományi alapokra lehet helyezni.
Ez fokozta az elméleti kartográfia létjogosultságába vetett hitet is, amely a domborzatábrázolás
terén a gyakorlati kartográfia gyors fejlődése és az elméleti kartográfia bizonyos
mértékű megtorpanásának következtében már-már meginogni látszott.
Peucker művének másik nagy jelentősége abban állt, hogy ezzel a domborzatábrázolás
elmélete végképp kilépett a katonai keretek közül.
Peucker a tudományos kartográfus azon típusát képviselte, akinek a kartográfia főfoglalkozásává vált, és a gyakorlati kartográfia mellett állandó jelleggel az elméleti kartográfiával is foglalkozott, így az elméleti kartográfiát illetőleg megindult egy részleges professzionalizálódás. Peucker eredetileg geomorfológiával foglalkozott, doktori disszertációjának a témája is ez volt. 1891-ben Németországból Bécsbe települt át és az Artaria kiadó földrajzi és kartográfiai osztályának lett a vezetője. 1913-tól a bécsi Export Akadémián (a későbbi Világkereskedelmi Főiskolán) mellékállásban a kartográfia docense volt. Jelentős publikációs tevékenységet is kifejtett, kb. 80 tanulmánya jelent meg, amelyek az önálló kartográfiai tudomány konstitúciójához nagymértékben hozzájárultak. Szenvedélyesen ostorozta a kor kartográfiájának valódi vagy vélt tévedéseit. Ehhez Goethe alapján egy kis versecskét is megfogalmazott:
"A kartográfiának is
hosszú évek hozzák meg bizonyára
a helyes irány igaz erejét.
Az igazság iránt ég hőn a vágya,
de szenvedélye még a tévedés."
Ebben maga Peucker sem volt kivétel, a színplasztikával kapcsolatos tévedéseit a 20-as években Eduard Imhof (1895-1986) és Hermann Haack (1872-1966) tárták fel.
Peucker a kartográfia színvonalának emelését az elmélettől remélte, és biztos volt benne, hogy az elmélet meg fogja találni a kartográfiai ábrázolás általános törvényeit. Jelentős lépés volt ebben az irányban a kartográfiai ábrázolás általános tulajdonságainak feltárása, amire a geográfus Alfred Hettner (1859-1941) is törekedett, aki 1910-ben jelentette meg tanulmányát a Geographische Zeitschrift-ben (Földrajzi Folyóirat) a kartográfiai ábrázolás tulajdonságairól és módszereiről, amelyben olyan általános jellegű problémákat tárgyalt, mint pl. a térképi ábrázolás logikája és a generalizálás. Ezzel nagymértékben hozzájárult az új szemléletmód kialakulásához. Hettner Heidelbergben volt egyetemi tanár, s ő alapította a fent említett földrajzi folyóiratot. A földrajztudomány egységének elméleti megalapozására törekedett, ezért a kartográfia módszereivel is behatóan foglalkozott, és ellenezte a kartográfiának a földrajzból való differenciálódását. Ez is jó példa arra, milyen ellentmondásos volt az elméleti kartográfia fejlődése.
Hermann Haack (1872-1966) elméleti munkásságában szintén megmutatkozott a kartográfiai ábrázolás általános összefüggéseinek feltárására való törekvés. Különösen jelentős volt ebből a szempontból Ostwald színelméletének a kartográfiában való alkalmazhatóságának vizsgálata. Az elméleti és gyakorlati kartográfia kapcsolatában arra az álláspontra helyezkedett, hogy az elméleté ugyan a vezető szerep, de az egész kartográfia továbbfejlődése szempontjából rendkívül lényeges, hogy a gyakorlat követni tudja az elméletet. Ez a realisztikus felfogás megóvta attól, hogy öncélú, a gyakorlattól elszakadó spekulációkba bocsátkozzék. Peucker színplasztikai elméletének bírálata is mutatja, hogy Haack fellépett az ilyen spekulációk ellen.
H. Haack Peuckerhez hasonlóan a tudományos kartográfus típusának jelentős képviselője volt, szintén földrajzból doktorált, majd a gothai Justus Perthes kiadó munkatársa lett. A térképtudomány konstitúciójához azzal is hozzájárult, hogy áttekintést adott a korabeli kartográfiai irodalomról. A Gothában megjelenő Geographisches Jahrbuch-ban (Földrajzi Évkönyvben) 1903 és 1943 között több mint 7000 publikációról számolt be, ezzel mintegy "láthatóvá tette", hogy milyen terjedelmessé és sokrétűvé vált nemzetközi viszonylatban a kartográfiai szakirodalom.
Ezeknek a beszámolóknak a statisztikai kiértékelése alapján készült az 56. ábra, amelynél figyelembe vettünk kisebb közleményeket, így pl. térképrecenziókat is. Haacknak igen jó kommunikációs kapcsolatai voltak, többek között a Szovjetunióval is, úgyhogy az ő beszámolóira alapuló ábra elég jó képet ad a kartográfiai irodalom fejlődési tendenciáiról a XX. század első felében. A gyakoriság-görbén jól látható, hogy a század elején bekövetkező felívelés az első világháború alatt megtört. A publikációk tartalmi struktúrájának kiértékelésében meglepő, hogy mennyire lecsökkent a domborzatábrázolással foglalkozó publikációk részesedése és milyen nagy mértékben megnőtt ugyanakkor a tematikus kartográfiával foglalkozó publikációk aránya. Az elméleti kartográfia szerkezeti változása itt jól kifejezésre jut, s azt is leolvashatjuk az ábráról, hogy a század elején majdnem ugyanannyi publikáció foglalkozott nemzetközi térképművekkel, mint a domborzatábrázolással. Jelentős szerepet játszott ebben az 1:1.000.000 méretarányú nemzetközi világtérképmű, amelynek megalkotását Albrect Penck (1858- 1945) javasolta, ugyanakkor ennek a témakörnek az aránya a kedvezőtlen nemzetközi viszonyok következtében egyre csökkent. (Itt megjegyezzük, hogy az egész világot átfogó 1:2.500.000 méretarányú térképmű Radó Sándor (1899-1981) koncepciója alapján készült el.) Penck, a neves geomorfológus a domborzatábrázolás elméleti kérdéseivel is foglalkozott, 1904-ben - ekkor még a bécsi egyetem tanára volt, később Berlinbe települt át - az erről a témáról kiadott könyvében a korábban megjelent cikkeit foglalta össze. Az optimálási elv, ill. szemléletmód itt jól kifejezésre jut, ám a legfontosabb tényezők írásában a relieftípus és a méretarány voltak.
A térképtudomány konstitúciója a 20-as évek első felében zárult le. 1921-ben és 1925-ben jelent meg Max Eckert (1868-1938) kétkötetes munkája, a "Kartenwissenschaft" (Térképtudomány), amely a térképtudomány önálló ismereti rendszerét foglalta össze (57. ábra). Ez a rendszerezés főleg leíró jellegű volt, így ebben még a történelmi módszernek is nagy szerep jutott, s az empirikus jellegű gyakorlati kartográfiát tükröző anyaghalmazban csupán néhány elméleti mag volt, főleg a domborzatábrázolást és a vetülettant illetőleg. Megmutatta viszont, milyen sokrétű feladata van a térképtudománynak, és azt is, hogy miben különbözik tárgya a rokontudományok tárgyától. Az 58. ábra bepillantást nyújt Eckert "Térképtudományának" tematikus szerkezetébe. A topográfiai felmérés tárgyalása igen rövid és inkább történelmi jellegű áttekintés, és viszonylag nagy teret ad egy új felmérési eljárásnak, a fotogrammetriának. A tematikus kartográfia igen magas aránya, amint azt Haack beszámolója is mutatja (56. ábra), megfelelt a korabeli kartográfiai irodalomban végbemenő strukturális változásoknak. Új volt azonban az erősen széttagolt tematikus kartográfia összefoglaló jellegű bemutatása, e téren Haackot is megelőzte. Haack ugyan beszámolóiban már korábban is figyelemmel kísérte a tematikus kartográfiát, de csak a "Térképtudomány" megjelenése után tárgyalta külön fejezetben, a tematikus térképek rendszerezésével kapcsolatos terminológiát Eckerttől vette át.
Ugyancsak új tendenciák érvényesülését jelzi az általános rész viszonylag magas, a korográfiai térképek részesedését is felülmúló aránya, amelyen belül nagy teret kap a térképesztétika és térképlogika tárgyalása. A korográfiai kartográfián belül a domborzatábrázolás nagy aránya hagyományos tendenciákra utal, de az is, hogy Eckert maga is törekedett e módszerek továbbfejlesztésére. Pontozásos módszere, amely a csíkozás és az árnyékolás előnyeit kívánta egyesíteni, gyakorlati jelentőségre ugyan nem tett szert, de a megvilágítás alapjaira irányította a figyelmet.
Max Eckert (59. ábra) Peuckerhez hasonlóan először szintén a geomorfológiával foglalkozott, így terelődött figyelme a domborzatábrázolás felé. A magántanári képesítéshez szükséges disszertációja is geomorfológiai témájú volt, amihez pontozásos domborzatábrázolási módszerét alkalmazó térképet mellékelt. A kartográfia iránti érdeklődése Lipcsében ébredt fel, ahol egyetemi tanulmányait folytatta. Lipcse, ahol akkor több nagy térképkiadó működött, nemcsak a gyakorlati, hanem az elméleti kartográfia egyik központja is volt. Itt íródtak az első disszertációk az elméleti kartográfia terén. Eckert Lipcsében került kapcsolatba a gyakorlati kartográfiával; kiadott egy iskolai atlaszt. Nagy hatással volt rá Friedrich Ratzel (1844-1904), az "Emberföldrajz" és a "Politikai földrajz" szerzője, aki mellett tanársegédként dolgozott. Ratzel hívta fel figyelmét a földrajztudomány új területeire, érdeklődése így a geomorfológia mellett főleg a gazdaságföldrajzra irányult. 1905-ben a kereskedelmi földrajzról írt könyvet, s ekkor terelődött figyelme a tematikus kartográfia és a vetülettan felé. Olyan vetületek megszerkesztésével foglalkozott, amelyek az egész Földet területtartón és lehetőleg alakhűen adják vissza. Különös súlyt helyezett azoknak a területeknek területtartó és alakhű ábrázolására, amelyeknek nagy gazdasági jelentőségük volt. Vetületeit magyar atlaszokban is alkalmazták. 1903-ban Kielben lett magántanár, ahol Otto Krümmellel közösen földrajzhallgatóknak térképtant tanított, s ebből a tárgyból tankönyvet is írtak 1908-ban. Krümmel a tengertanról írt összefoglaló munkát , amely nagymértékben hozzájárult a tengertannak a földrajzból való kiválásához. Valószínűleg ez is motiválhatta Eckertet abban, hogy ő is megadja az új tudomány ismeretrendszerének összegezését, és a kartográfiatudomány önállóságát már 1907-ben proklamálta egy földrajzi konferencián Nürnbergben. Itt már használta a "térképtudomány" kifejezést. A térképtudomány önállóssítására való törekvésének voltak szociális jellegű mozgatórugói is: az ekkor már majdnem 40 éves Eckertnek - háromgyermekes családapának - még nem sikerült egyetlen egyetemen sem tanári álláshoz jutnia, mivel a földrajz azon új ágainak, amelyet képviselt, még nem alakultak ki külön tanszékei. 1907-ben az Aacheni Műszaki főiskolát egy kereskedelmi iskolával egyesítették, és így létrejött Eckert számára a "testreszabott" tanszék, a gazdaságföldrajzi és kartográfiai. A topográfiai térképezéssel Eckert az első világháború alatt került újabb és szorosabb kapcsolatba, mikor egy 800 főnyi Felmérő osztálynak lett a parancsnoka. Ez a sokrétű tevékenység - hasonlóan Tóth Ágostonhoz - predesztinálta őt a kor kartográfiai ismereteinek összefoglalására, amivel a térképtudomány konstitúciója lezárult.
A konstitúció második fázisa alatt nem volt jelentős magyar aktivitás az elméleti kartográfia továbbfejlesztésére. Magyar vonatkozása Viktor Wessely kartográfiai tankönyvének is csak annyi volt, hogy Magyarországon íródott. Wesselyről jelenleg csak annyit tudunk, hogy a császári és királyi hadsereg századosa volt, kataszteri felméréseket végzett Boszniában és Hercegovinában, az 1890-es évek elején Kaposváron, később Budapesten élt. Új ismereteket nem tartalmazó tankönyve 1907-ben és 1908-ban jelent meg Németországban. Terjedelmes volta ellenére - három kötet és 735 oldal - a kartográfiának csak egy részét, a korográfiai kartográfiát foglalta össze.
Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőlapjára!