Amint a
35. ábra
mutatja, a tereppel foglalkozó hadtudományi tankönyvek száma a XVIII. században
német nyelvterületen volt a legmagasabb. Egységes Németország ebben az időben nem létezett,
a Német-római Birodalom néhány nagyobb független, sőt egymással hadakozó
országból és rengeteg apró kis hercegségből, grófságból stb. állt.
A topográfiai térképezés irodalmának kialakításában Poroszország,
Szászország és Ausztria jártak az élen. A kapitalista fejlődés ezekben az
országokban - természetesen még a feudalizmus ölében - nem haladt annyira előre, mint
Nagy-Britanniában vagy Franciaországban, a gazdasági fellendüléshez viszont elegendő alapot
biztosított. Ez az abszolutisztikus kormányzási formák kialakítását éppúgy
lehetővé tette, mint a magasabb műveltségi szint intézményi rendszerének
kiépítését a felvilágosodás jegyében. A felvilágosult abszolutizmus jelentősen
meggyorsította ezt az intézményesedést, amely a tankönyvkiadásra is serkentőleg hatott.
A felvilágosult abszolutizmus nagy súlyt helyezett továbbá a jól megszervezett, jól képzett
hadsereg kiépítésére is, ami szintén kevezően hatott a hadtudomány
fellendülésére és a térkép iránti nagyobb érdeklődés
kiváltására.
A német hadtudományban a terep iránt élénkebb
érdeklődés alakult ki, mint a francia vagy az angol hadtudományban. Ennek egyik igen világos
megnyilvánulása az volt, hogy megindult a katonai tereptan kialakulása, főleg a porosz tisztek,
Johann Dietrich Carl Pirscher (1734 -1804) és Ludwig Müller (1751-1808) révén. Nem volt véletlen, hogy ez
Poroszországban kezdődött meg, hisz a vonalharcászat II. Frigyes alatt tett szert a legnagyobb tökélyre.
A kor uralkodó taktikai formája nagyon igényes volt a terepviszonyokat illetőleg, és a vonalharcászathoz
lehetőleg sík, áttekinthető terepre volt szükség. Az ütközetek eredményes
megvívásának egyik előfeltétele az optimális terep kiderítése lett, s ez a
terepproblematika mind elméleti (tereptan), mind pedig gyakorlati (térképhasználat) megoldására
való törekvést idézte elő. A katonai tereptan tárgya elsősorban az individuális
tereptulajdonságok általános elvek szerint való rendszerezése volt.
Ezzel elősegítette a szemrevételezésnél a tereptulajdonságok gyors felismerését, a terepleírás terminológiájának egységesítésével pedig leegyszerűsítette és egyértelműbbé tette a szemrevételező beszámolóját. Mivel az ilyen jellegű jelentések vázlatszerű térképeket is tartalmaztak, a tereptan szoros kapcsolatban állt a terep térképi ábrázolásával is. Ez a kapcsolat abban is kifejezésre jutott, hogy a katonai tereptan egyik megalapítója, Ludwig Müller, jeles térképész volt. Abban, hogy a tereptan Poroszországban alakult ki, az is szerepet játszott, hogy a porosz katonai mentalitásnak igen megfelelt a rendszerességre való törekvés. A hétéves háború (1756-1763) alatt bekövetkezett hadvezetésbeli változások is elősegítették ezt, ugyanis ekkor kezdett kialakulni a főszállásmesteri parancsnokság, a vezérkar elődje, amelynek feladatkörébe a felderítés is tartozott.
Nemcsak a taktikának, hanem a stratégiának is szerepe volt a a terep iránti érdeklődés fokozódásában. A hagyományos manőver-kordonstratégiában az erődítményeknek nagyon nagy jelentőséget tulajdonítottak. A XVIII. század közepén a dombokat, alacsonyabb hegyeket - minden olyan magaslatot, ahová a katonasággal nagyobb erőfeszítés nélkül fel lehetett jutni - olyan természetes erődítménynek kezdték tekinteni, amely a környéket uralja. Ez a stratégiai felfogás megnövelte a domborzat iránti érdeklődést, és domborzat minél hűbb térképi ábrázolása gyakorlati igénnyé vált.
A topográfiai kartográfiát tárgyaló publikációk mennyiségi alakulásának vizsgálatánál a fent vázolt összefüggéseket kell figyelembe venni. A 36. ábra azon publikációk megjelenési gyakoriságát összegzi, amelyek a topográfiai művekben, valamint Svájcban, a XVIII. és XIX. század folyamán jelentek meg. A tisztán geodéziai jellegű publikációkat itt nem vettük figyelembe, ezért is használjuk itt a topográfiai kartográfia fogalmát. A kumulatív ábrázolás lényegét úgy érthetjük meg szemléletes formában, ha elképzeljük, hogy a publikációkat megjelenési időpontjuk szerint egymásra fektetjük, az egyes publikációk vastagságát egységesnek vesszük. A köteg magassága az új publikációk számának megfelelően növekszik meg a következő évben. A görbe azt a magasságot jelöli, amit a köteg évenként elér. Olyan könyveknél, amelyek több kiadásban is megjelentek, csak az első kiadást vettük figyelembe. A 36. ábra több évnyi gyűjtőmunka eredménye, ezért valószínűnek tartjuk, hogy csak nagyon kevés számú publikáció kerülhette el figyelmünket. Az alaptendenciát mindenesetre kifejezésre juttatja. Megállapítható, hogy a topográfiai kartográfia irodalma csak a XVIII. század második felében kezdett kibontakozni. Jó képet kapunk arról is, hogy milyen volt a katonai keretek között létrejött publikációk aránya.
A 37. ábra a kartográfiai szakirodalomban vezető országokban (Poroszországban, Szászországban és az Osztrák-Magyar Monarchiában) megjelent publikációk frekvenciáját mutatja. Jól kifejezésre jutnak a nagy időbeli eltolódások. Az ábra igen meglepő információkat is szolgáltat. Ellentmondásos helyzetnek tűnik, hogy a Monarchia, ahol az első katonai felméréssel a kor egyik legjelentősebb topográfiai térképműve készült el, mennyire visszamaradt a szakirodalom terén. Ugyancsak meglepő, hogy Poroszországban, amelyet a katonai szellem annyira áthatott, a katonai intézmények keretein belül megszületett publikációk aránya sokkal kisebb volt, mint a liberálisabb Monarchiában. Ennek okaira később még kitérünk.
A hadmérnöki karok az itt tárgyalt országokban is jelentős térképészeti
tevékenységet fejtettek ki, soraikból több térképészeti szakkönyv szerzője került ki.
A hadmérnöki karokat francia minta alapján a XVIII. század első felében szervezték meg,
Poroszországban 1729-ben, Szászországban 1730-ban, a Monarchiában 1747-ben. A hétéves
háború során a hadmérnöki tevékenység differenciálódott, kialakult a tábori
mérnök tevékenységi köre. Ehhez tartozott a terep térképezése, a táborhelyek
kijelölése, az átvonulás vezetése egyik táborhelyről a másikra, az utak
kijavíttatása stb. A térképészetre való specializálódás még
magasabb fokát jelentette, szintén francia minta alapján, a mérnökgeográfusi kar kialakulása.
Az egyes országok között jelentős eltérések voltak: a kar Poroszországban 1790-ben alakult meg, a
Monarchiában viszont csak a következő évszázadban. Ez a főszállásmesteri
parancsnokság lett, s a hétéves háború után nem oszlatták fel, állandó
jellegű testület maradt, békeidőben fő feladata a térképezés volt.
A főszállásmesteri parancsnokság más országban is jelentős térképészeti
tevékenységet fejtett ki. Ezzel az intézményesedési folyamattal párhuzamosan a topográfiai
térképezésben a katonai szempontok kerültek előtérbe, és a már korábban is
meglevő titoktartás még szigorúbb lett. Az ilyen jellegű intézményesedésnek voltak
pozitív kihatásai is, hisz a főszállásmesteri parancsnokság nemcsak felismerte a katonaság
megnövekedett térképigényét, hanem ezt a felismerést hatékony formában tudta
továbbítani az abszolutisztikus kormányzatoknak, és el tudta érni, hogy azok nagy pénzösszegeket
bocsássanak a térképezés rendelkezésére. A térképezés
metaszférája szempontjából rendkívül fontos volt, hogy a térképezés így
elismert tevékenységgé vált, amelyet a tisztek kiképzésében is figyelembe vettek.
A XVIII. században, főleg annak második felében, a térképészet oktatása valamilyen
formában valamennyi német tisztképző iskolában megjelent. Mi itt csak azokat említjük meg, ahol a
kartográfia differenciálódása előrehaladt, résztudomány jellege kialakult.
Német nyelvterületen az első hadmérnöki iskolát 1711-ben Bécsben alapították, ebből alakult ki később a Katonai Mérnök Akadémia. Itt már a XVIII. század 30-as éveiben tartottak térképezési gyakorlatokat. A 80-as évek elején az Akadémia igazgatója, az olasz származású Karl Klemens Pellegrini gróf (1720-1796), megparancsolta a helyszínrajz (a kartográfia) és a térképfelvétel oktatásának szétválasztását. Ezzel a kartográfia külön tantárgy lett. Pellegrini utasításba adta azt is, hogy minden tanár írjon szakkönyvet saját szakáról. Így született meg az első német nyelvű kartográfiai tankönyv Landerer tollából, 1783-ban. A következő évszázadban ezt a szakot egy magyar származású tanár (Keresztúry) is tanította, és az intézményben több magyar is tanult, így pl. Bolyai János és Tóth Ágoston.
Az 1692-ben alapított Drezdai Lovagi Akadémián a helyszínrajz szintén külön tantárggyá vált, legkésőbb a XVIII. század 80-as éveinek elején, amelyről két 1784-ből, származó tankönyv is tanúskodik, Bettlack és Raue művei. Később ennek az intézménynek tanára volt Johann Georg Lehmann is. Drezdában alakult egy Katonai Mérnök Akadémia is (1743-ban), amelynek első parancsnoka a Franciaországból származó Jean de Bondt (1675-1745) volt, aki nemcsak a topográfiai térképezés, hanem a földrajz és a földrajzi térképek oktatását is bevezette. Itt tehát már az akkori kartográfia egészét tanították. Ennek eredménye volt Gottlob Böhme (1719-1797) 1794-ben megjelent tankönyve is.
A kartográfia egyetemi oktatásba való bevonulásának kezdeteiről csak kevés és nem teljes információ maradt fenn. Georg Moritz Lowitz (1722-1774), aki matematikus és kartográfus volt, Göttingenben előadásokat tartott a matematikai földrajzról, amihez a vetülettan is tartozott. 1757-ben meghirdette, hogy előadásait a térképrajzolás módszertanával is kiegészíti. Ma már nem deríthető ki, hogy erre ténylegesen sor került-e. Ha igen, akkor ez a dátum igen jelentős a kartográfia egyetemi oktatásának történetében. A kartográfia előadását a marburgi egyetemen Franz Karl Schleicher (1756-1815) hirdette meg 1788-ban. Schleicher a hadtudományok oktatása révén került kapcsolatba a kartográfia módszertanával. Ugyanebben az évben Friedrich Meinert (1757-kb.1825), a hallei egyetem professzora és a porosz hadmérnöki kar tagja tette fel a kérdést, hogy egy olyan tárgyat, mint a helyszínrajz, elő lehet-e adni egyetemen. Igenlő választ adott, mivel a rajzművészettel szemben a kartográfiának elméleti jellege is van. Ez a megjegyzés jól jelzi a kartográfia tudománnyá válásának folyamatát.
A kartográfia metaszféráját is érintő intézményesedés, amint ezt Lowitz esetében is láttuk, nemcsak katonai keretekben zajlott le. Lowitz úgy került Nürnbergből Göttingenbe, hogy a Kozmográfiai Társaság, amelynek Lowitz is tagja volt, ide tette át székhelyét. Ezt a lényegében kartográfiai társaságot, 1764-ben alapította Nürnbergben a Homann-i térképkiadó egyik tulajdonosa, Johann Michael Franz (1700- 1761). Fő célkitűzését úgy fogalmazta meg, hogy a földrajzzal összefüggő kartográfiát "ki kell ragadni a zsarnok slendrián fogai közül és új, rendes alapokra kell helyezni". Franz ehhez nem sok támogatást kapott, még egy kartográfiai lutrival is próbálkozott az anyagi fedezet megteremtésére, de ezt nem engedélyezték. Így ennek a társaságnak a működése tragikomikus körülmények között ért véget.
A XVIII. század 70-es és 80-as éveiben kialakultak már olyan folyóiratok is, amelyek a gyakorlati kartográfia eredményeiről is beszámoltak. Friedrich Gottlieb Canzler (1764-1811) göttingai professzor 1792-ben "Literaturarchiv für Landkarten..." ( Térképek Irodalmi Archívuma ) címmel egy olyan folyóiratot indított be, amely kizárólag ezzel foglalkozott. Ez ugyan nagyon rövid életű volt, de ez volt az első kartográfiai folyóirat. A Magyarországról származó gothai csillagász, Franz Xaver von Zach (1754-1832), 1798-tól adta ki az "Allgemeine Geographische Ephemeriden"-t (Általános Földrajzi Efemeridák-at). Zach ezzel a folyóirattal "a térképészet állapotának megjavítását" tűzte ki egyik fő célnak. A folyóirat egy weimari kiadónál jelent meg, amely térképkiadással is foglalkozott. A kartográfiai munkálatokban Zach is részt vett.
A német nyelvterületen a térképészet intézményesedése később indult meg, mint Franciaországban, de a XVIII. század végére, legalábbis a kartográfia differenciálódását illetőleg, elérte az ottani szintet, sőt jóval sokrétűbben jelentkezett, ami bizonyos mértékben összefüggött a politikai széttagoltsággal is.
A német térképészeti irodalom kezdetben még nem kapcsolódott a fent tárgyalt intézményekhez. A XVIII. század elején megjelent több olyan könyv is, amelyeknek szinte kizárólag kartográfiai jellege volt, nem a módszertant taglalták, hanem a gyakorlati eredményeknek egyszerű összegezéseit adták. Az egyre nagyobb számú térkép legegysze-rűbb rendszerezési módja az időrendi áttekintés volt, így ezekben a publikációkban a térképtörténeti szempont került az előtérbe. A történelmi jelleg abból is adódott, hogy a földrajz ebben az időben még szorosan összefüggött a történelemmel. Caspar Gottschling (1679-1739) brandenburgi tanár (1711), Johann Gottfried Gregorii (1685-1770) dornheimi pap (1713) és Eberhard David Hauber (1695-1765) stuttgarti pap (1724) publikációival a kartográfia metaszférájának egyik legősibb, már az ókorban kialakult eleme, a térképtörténet talált folytatásra. A XVIII. század első felében több önálló publikáció jelent meg a földgömb használatról is. Ez a kartográfia metaszférájának sajátságos, de igen szerény fejlődési vonala volt.
A topográfiai térképezés módszertanának hagyományos irányzata, amelyben a
felmérés módszerein volt a hangsúly, és a tulajdonképpeni kartográfia csak periferikus
jelenség volt, természetesen folytatásra talált a közép-európai szakirodalomban is.
Kiemeljük itt Mikoviny Sámuel (1700-1750) 1732-ben megjelent, latinul írt "Epistolá"-ját
(38. ábra)
,
mivel ez volt az első magyarországi publikáció, amely a topográfiai térképészet modern
módszereit - köztük a háromszögelést - leírta. Ezen felül kartográfiai szempontokat is
említ: "A rajzolásnál ... arra törekedtünk, hogy a vidékek eredeti arculatát nagyon gondosan
megrajzolva adjuk vissza, azaz a hegyek természetes fekvését a jelesebb magaslatokkal; dombok, völgyek
és mezők helyét, utak nyomvonalát, folyók sőt patakok medrét, torkolatát, egymásba
torkollását, a nagyobb és kisebb szigeteket, nem feledkezve meg a tavakról, mocsarakról sem; nem
törtük magunkat azért, hogy hasztalan rajzokkal töltsük meg a térképeket, inkább a
természetet igyekeztünk utánozni; egyebekben a nem érdektelen szépségre törekedtünk."
(Deák Antal András fordítása).
Johann Jacob von Marinoni (1676-1755), aki a Bécsi Katonai Mérnök Akadémia egyik megalapítója,
tanára és később igazgatója is volt, ugyancsak latinul írta 1751-ben és 1755-ben megjelent
könyveit a felmérésről. Ezekben leírta az általa továbbfejlesztett mérőasztalt is.
Joseph Liesganignak, (1719-1799), aki mielőtt a bécsi csillagvizsgáló igazgatását átvette,
Komáromban volt pap, majd Kassán matematikatanár, jelentős szerepe volt a háromszögelés
Monarchiában való bevezetésében. Bécs mellett Cassini de Thuryval hajtott végre
méréseket, és végzett fokmérést Magyarországon is. Művei tisztán
geodéziai jellegűek voltak. A geodézia differenciálódása a felmérés és
kartográfia közös területéből itt már világosan megmutatkozott.
Ez a fejlődési vonal természetesen megvolt máshol is, így pl. Poroszországban, jelentős
aktivitást fejtettek ki ezen a téren a porosz hadmérnökök.
Mivel ezek kezdetben nagy számban külföldről toborzódtak, első publikációik, így
Abraham de Humbert (1689-1761) és Simon Le Febvre (1712-1771) tollából származó, 1734-ben, illetve
1762-ben megjelent munkák, franciául íródtak, s a francia minta jól visszatükröződött
bennük.
Az a nagy titoktartás, ami a térképeket különösen II. (Nagy) Frigyes uralkodása (1740- 1786)
idején körülvette, nemigen kedvezett a térképészeti módszertani munkák
megjelenésének. Humbertnek a titoktartásról közvetlen tapasztalatai voltak: királyi parancsra
Potsdamban térképtárat rendezett be, amelyet Nagy Frigyes közvetlenül a lakosztálya felett helyeztetett el,
hogy a járkálást hallhassa. A
37. ábra
jól szemlélteti, hogy milyen csekély volt
Poroszországban az ebben az időben katonai keretek között létrejött publikációk száma.
Ebben mindenképpen része volt a nagyfokú titoktartásnak.
A topográfiai kartográfia módszertanát tárgyaló irodalom - amint ezt a
36. ábra
is jól
szemlélteti - Közép-Európában a XVIII. század 60-as éveiben kezdett kibontakozni.
A tematikailag különböző fejlődési vonalakat, mint a szemrevételezésen alapuló
térképezést és a rajztechnikai eljárások leírását német nyelven
először egy szász tüzérszázados, Johann Gottlieb Tielke (1731- 1787) foglalta össze, 1769-ben.
Könyvében, ahogy ezt a cím is mutatja: "Unterricht für die Offiziers, die sich zu Feldingenieurs bilden, oder doch den
Feldzügen mit Nutzen beywohnen wollen..." (Oktatás azon tiszteknek, akik tábori mérnökké szeretnék
magukat képezni, vagy legalábbis a hadjáratokban hasznosítani kívánják magukat...), a
tábori mérnök tevékenységéhez szükséges ismereteket írta le.
Ennek keretében - több mint száz oldalon - tárgyalja a térképezés módszertanát is.
A tartalmi sokrétűség emlékeztet Pfinzing könyvére, a terminológiában viszont inkább
francia hatás érződik. Bár csak Ozonamra hivatkozik, valószínű, hogy más francia
művekből is merített, így pl. Clairac "A tábori mérnök" című
munkájából, amely angolul is megjelent. A súlypont Tielkénél a szemrevételezésen
alapuló térképezésen van, de részletesen leírja a térképrajzoláshoz
szükséges eszközöket és módszereket is. A könyv jól mutatja azt is, hogyan jelentkezett ebben
az időben a domborzatábrázolás problematikája. Az akkori általános szemléletre vall az a
kitétel, hogy a domborzatábrázolásnál legfontosabb a lejtőviszonyok helyes bemutatása,
Tielke ezért elveti a ferde megvilágításos ábrázolást és előnyben
részesíti a felülmegvilágítást. A csíkozással azonban nem csupán
a lejtőviszonyokat kívánja kifejezésre juttatni, hanem a korabeli stratégia alapján, amely a
magaslati állásra nagy súlyt fektetett, a magassági viszonyokat is. Azt azonban, hogy hogyan lehet a két elvet
egymással kombinálni, nem adta meg, ezt a térképészre bízta.
Végeredményben ez egy megoldhatatlan követelmény volt, következetes formában nem lehetett a
két, egymásnak ellentmondó elvet egyesíteni. Ezt azonban sokáig nem ismerték fel, és a
gyakorlati kivitelezésnél egy kompromisszumos megoldásra törekedtek, a domborzat ábrázolása
ily módon a térképrajzolás legtöbb gondot okozó területe lett. Ugyanakkor egyre tarthatatlanabbnak
tűnt, hogy az elmélet ennek gyakorlati megoldására nem tudott receptet adni, ezzel kialakult egy
problémafelvetés, amely-nek irracionális magja volt.
Azonkívül még diffúz jellegű is volt, mert még azt sem tudta megadni, hogy milyen irányban
keresendő a megoldás.
Ezt alakította át a porosz hadmérnök, Ludwig Müller (1737-1804) egy "irányított"
problémafelvetéssé 1782-ben megjelent "Utasítás"-ában.
Elvetette a magassági viszonyok közvetlen visszaadását a csíkozás révén,
csupán a lejtőviszonyok ábrázolására törekedett. Erre már valóban lehetett
utasítást adni. Müller azonban még nem törekedett arra, hogy a lejtőfokozatokat egymástól
jól elkülönítse, és arra sem, hogy rajzukat pontosan meghatározza. Kilenc lejtőfokozatot (ún.
"adagolásokat") különített el, de csak hat fokozat rajzára tett javaslatot
(39. ábra)
.
Elterjedt az a legenda - a magyar irodalomban is -, hogy ehhez az eljáráshoz Müllernek Nagy Frigyes adta az ötletet,
azt mondván hadmérnökeinek, hogy a térképen azokat a helyeket, ahová nem tud felmenni, fekete
foltokkal jelöljék. Müller beszámolója szerint viszont a porosz király a magasság szerinti
sötétítésre törekedett, ő pedig éppen ezt akarta eltüntetni a csíkozásos
domborzatábrázolásból. Az az álláspont, hogy a csíkozással a magassági
viszonyokat is ábrázolni kell, még sokáig tartotta magát. Megtaláljuk ezt több,
1782 után megjelent publikációban.
Hogyan tudott Müller ezzel a dogmával szakítani? Nagy szerepe volt ebben valószínűleg annak, hogy
Müller a hétéves háború alatt osztrák fogságba esett. Ezzel lehetősége nyílt a
magashegységek formáinak tanulmányozására. Nincs kizárva az sem, hogy az Ausztriában
elterjedt domborzatábrázolási módszert is megismerte. Ezek a tanulmányok és a későbbi
gyakorlati térképészeti tevékenysége vezethette el őt annak a felismerésére, hogy a
csíkozással csak a lejtőviszonyok bemutatására lehet törekedni. Müller
"Utasításá"-nak megszületésében egy átfogóbb folyamatnak is lehetett befolyása
a felvilágosodás alatt - hasonlóan a reneszánszhoz - a világ vizuális bemutatása nagyobb
jelentőségre tett szert. A képszerű ábrázolás a tudomány második nyelvének
szerepét kezdte betölteni, tanúskodik erről a francia Enciklopédia is, amely több képes
kötetet tartalmazott. Német nyelvterületen már az 1760-as évektől kezdve több olyan könyv jelent
meg, amely utasításokat adott tájak, virágok, állatok, emberi testrészek stb.
ábrázolásához. A konkrét katonai igények mellett ez az általános irányzat is
elősegítette a kizárólag kartográfiai jellegű tankönyvek megszületését.
Ferdinand Landerer (1743-1796) Bécsben, 1782-ben megjelent tankönyve, az "Alapos útmutatás topográfiai térképek rajzolásához", a kartográfiai ábrázolás módszereit már a felmérés módszereitől függetlenül tárgyalta (40. ábra) . Landerer eredetileg rajzművész volt, rézkarcolással is foglalkozott, fő foglalkozása azonban a topográfiai térképek rajzának oktatása lett a Bécsi Katonai Mérnök Akadémián, ahol Pellegrini utasítására megírta a szóban forgó tankönyvet. Landerer nagy részletességgel tárgyalta a rajzeszközöket, majd az egyes térképi elemek rajzolatát. A domborzatábrázolás problematikáját nem geometriai alapon közelítette meg, hanem főleg művészi szemszögből. Ennek van egy igen pozitív eredménye is: leírta a levegőperspektíva alkalmazását a domborzat ábrázolásánál, amit több évtizeddel később újra felfedeztek (41. ábra) . Landerer könyvének második fejezetében az szerepel, hogy hogyan, pl. milyen sorrendben kell megrajzolni a egyes térképi elemeket. Itt hangoztatja a természeti színezés jelentőségét is.
1784-ben Drezdában egyszerre két, kizárólag kartográfiai tankönyv is megjelent, szerzőik (Bettlack és Raua) az ottani lovagi akadémián tanítottak. Jelentősebb volt ezeknél a műveknél August Gottlob Böhme (1719-1797) 1793-ban megjelent tankönyve, amelyben a drezdai mérnökakadémián 1789-től tartott előadásait írta le; nemcsak a topográfiai kartográfiát, hanem a földrajzi kartográfiát is tárgyalta. Ennek az integrációs szemléletnek, mint már említettük, intézményi előzményei voltak. Ilyen tendencia már korábban is jelentkezett a szakirodalomban, de még igen szerény formában, mint a porosz matematikatanár, Johann Friedrich Keferstein (1752-1806) 1778-ban kiadott tankönyvében. Keferstein a térképjelek szabványosításának fontosságát is hangoztatta.
A domborzatábrázolás elméletének előkészítésében része volt egy 1783-ban névtelenül megjelent könyvnek is. A szerző kilétét még nem sikerült teljes bizonyossággal kideríteni, de vizsgálataink szerint szóba jöhet itt a már megemlített Schleicher. Ebben a könyvben fogalmazódott meg először a gondolat, hogy a csíkozásnál a lejtőkategóriákat pontosan meg kell határozni. Ehhez a szerző a járhatóság figyelembevételét ajánlja, azaz, hogy az egyes fegyvernemek számára mely lejtőkategóriák járhatók. Ezzel az "irányított problémafelvetést" egy lépéssel továbbfejlesztette, a probléma megoldásának azonban csak az elvét adta meg, konkrét megoldást nem szolgáltatott. Az ismeretlen szerző azt is felismerte, hogy a csíkozással a magassági viszonyok nem ábrázolhatók közvetlenül, csak közvetve - a lejtőviszonyokon keresztül. Ez ahhoz a javaslathoz vezetett, hogy a lejtőszögek konkrét számbeli értékeit fel kell vinni a térképre. A magassági viszonyok értékelésével kapcsolatos stratégiai dogma kihatása tehát még itt is jelentkezett. Erre azért kell rámutatni, mert hasonló formában ez még magára Lehmannra, a domborzatábrázolás megreformálójára is hatott.
Ugyancsak ez a dogma késztette Raue-t annak a javaslatnak a megtételére, hogy a hegyeket magasságuk szerint sorrendi számokkal lássák el egy-egy térképlapon belül. Ezzel akarta kifejezésre juttatni, hogy milyen magasság uralja környéket.
A régi felfogás a 80-as években és a 90-es években tovább élt, erről tanúskodik a porosz altábornagy Friedrich Wilhelm Carl von Schmettau gróf (1743-1806) Mecklenburg térképhez írt bevezetője, valamint kartográfiai tanítványának, Carl Friedrich Wiebekingnek (1762-1842) 1792-ben kiadott, "Topográfiai térképekről" című könyve. Wiebeking a régi dogma híve volt, így nemcsak a domborzat ábrázolását tartotta különösen nehéznek, hanem annak kiértékelését is. Ezért tartotta szükségesnek azt, hogy könyvében a helyes térképolvasásról is írjon, amely akkor még eléggé zsenge fejlődési vonal volt. Ezen a példán is láthatjuk, hogy egy elavult dogmának pozitív hatása is lehet.
A XVIII. század végére a következő helyzet alakult ki a német kartográfiában: Intézményi szinten a kartográfia metaszférájának differenciálódása jelentős előrehaladást mutatott, főleg katonai kereteken belül. A szakirodalomban ugyanez volt a helyzet. A kartográfia metaszférájának egyes elemei katonai kereteken kívül fejlődtek, így pl. a vetülettan a matematikán belül. Ennek kiépítéséhez olyan neves matematikusok járultak hozzá, mint Johann Heinrich Lambert (1728-1777) és Leonhard Euler (1707-1783). Lambert szinte egy csillagrendszernyi új vetületet alkotott meg. A XVIII. század végén megjelenik az első könyv német nyelven, amely kizárólag a térképsokszorosítás technikájával foglalkozik. A lipcsei nyomdaművész, Johann Gottlob Immanuel Breitkopf (1719-1794), aki a kottanyomtatással is kísérletezett, 1777-ben kiadott könyvecskéjében a földrajzi térképek nyomtatását tárgyalja. Javaslatát, amely a kottanyomtatáshoz hasonló megoldást kínált, a "Szerelem országá"-t ábrázoló térképén be is mutatta. A térképsokszorosítást Johann Georg Krünitz (1728-1796) Berlinben 1793-tól kezdve megjelenő enciklopédiája részletesebben tárgyalta. A "térkép" címszóval jelölt cikk egy monográfiának is beillő terjedelemben - több mint 200 oldalon - a földrajzi kartográfiával, ill. a nem-topográfiai kartográfiával foglalkozott, így került sor a tematikus térképek tárgyalására is. Ez azért is említésre méltó, mert a tematikus kartográfia ekkor még az objektszférának is egy igencsak csenevész ága, nem is szólva a metaszférában elfoglalt még szerényebb helyéről. Ennek a publikációnak a jelentőségét elsősorban az adta, hogy összefoglalta a kartográfia nem katonai kereteken belül fejlődő ágát.
Megállapíthatjuk tehát, hogy a kartográfia a XVIII. század végére résztudomány lett, de nem volt meg az igazi státusszimbóluma, a kizárólag kartográfiai jellegű elmélet, még a francia kartográfiában sem. A csíkozás módszertana sem emelkedett elméleti szintre. Kialakult ugyan egy modern domborzatábrázolási módszer, a szintvonal, de ez nem járt együtt teljesen kartográfiai jellegű problémaszemlélet kialakulásával, inkább a felmérés módszertanának megfelelő továbbfejlesztését igényelte. Ezzel szemben a német kartográfiában a XVIII. század utolsó évtizedében a következő helyzet állt elő: A domborzatábrázolás lett a topográfiai kartográfia legfontosabb gyakorlati és elméleti problémája. A megoldást illetőleg erősen eltértek egymástól a vélemények. Megvolt még a régi dogma is, hogy a csíkozással mind a lejtő-, mind pedig a magassági viszonyokat kifejezésre kell juttatni. Ennek az irracionális követelménynek különböző kihatásai voltak. Kialakult a szkepticista felfogás, amely tagadta a domborzat egzakt kartográfiai ábrázolásának lehetőségét is. Másik felfogás szerint a magassági viszonyok bemutatása csak a lejtőviszonyok nagyon pontos visszaadása révén lehetséges. Az a felfogás, hogy a lejtő- és magassági viszonyokat különböző módszerekkel kell ábrázolni, csak jelzésszerűen volt meg.
Az első kartográfiai jellegű elmélet megalkotása Johann Georg Lehmann (1765-1811) nevéhez fűződik. 1799-ben jelent meg Lipcsében híressé vált könyve: "Darstellung einer neuen Theorie der Bezeichnung der schiefen Flächen im Grundriß oder der Situationszeichnung" (A ferde felületek megjelölését, avagy a hegyek helyszínrajzát szolgáló új elmélet ismertetése). Ebben Lehmann nemcsak a csíkozást reformálta meg, hanem arra is törekedett, hogy a kartográfiában megteremtse az elmélet és gyakorlat olyan új viszonyát, amelyben az elmélet alá rendeli a gyakorlatot. Ez nemcsak abból az óhajból eredt, hogy a domborzatábrázolásból, amelyben szinte tobzódott az individualizmus, minden szubjektivitást kiűzzön, hanem a hadtudomány akkori elmélet-gyakorlat felfogásából is.
Lehmann egy szászországbeli molnár fia volt. Erőszakkal sorozták be a hadseregbe, ahol szép kézírása miatt feltűnt. Amikor Drezdában szolgált, engedélyt kapott a Lovagi Akadémia látogatására, ahol Backenberg százados tanította a térképészetet. Lehmannak a 90-es évek elején alkal-ma nyílt térképezésre az Érchegységben, csíkozásos módszerét már ekkor alkalmazta. 1798-ban kinevezték a Lovagi Akadémia tanárává. 1796-ra elkészült könyvének kéziratával, de az ábrák metszése elhúzódott, ezért a könyv csak három év múlva jelent meg. Közben csíkozásos módszerét Backenberg - Lehmann nevének említése nélkül - publikálta. 1806-ban részt vett abban az ütközetben, amelyben Schmettau halálos sebet kapott. Lehmann a szász szállásmesteri törzsben szolgált először Napóleon ellen, majd Szászország átállása után Napóleon oldalán, aki könyvét franciára fordíttatta. Később, megromlott egészségi állapota miatt a Drezdai Térképtár főfelügyelőjévé nevezték ki. Összefoglaló nagy műve "Die Lehre der Si-tuatione Zeichnung..." (teljes címe magyarul: A helyszínrajz tana, avagy utasítás a föld felszínének helyes felismeréséhez és a topográfiai térképeken, valamint a helyszínrajzi terveken való szabatos leképezéshez) csak halála után, 1812-ben jelent meg.
Visszatérve első könyvére, meg kell jegyeznünk, hogy bár Lehmann elméletét a felső megvilágításra alapozta, skálájában a fekete csíkok és a fehér csíkközök viszonyát nem a valóságos, felső megvilágításból eredő értékek szerint állapította meg, eltérésüket a 42. ábra mutatja. Lehmann meg volt győződve arról, hogy a megvilágításból indult ki, és nem egyszerűen csak konvencionális értékeket adott meg. Hogyan volt ez lehetséges? Úgy, hogy Lehmann a tükröződő felületek megvilágításából indult ki. Ennél pl. egy 45°-os lejtő minden fénysugarat vízszintes irányban térít el, és így a szemlélőhöz, aki a megvilágítás irányából nézi a lejtőt, nem érkezik vissza egyetlen fénysugár sem, ezért a 45°-os lejtő teljesen sötét. A vízszintes felületeknél viszont minden fénysugár visszaérkezik a szemlélőhöz, ezért ez teljesen fehér. A fekete és fehér részesedését 45° és 0° között arányosan osztotta el. Ezzel ugyan eltért a tényleges megvilágítás értékeitől (a logaritmikus arányosságtól), de elérte azt, hogy a katonailag igen fontos, lankásabb lejtők ábrázolásánál a skála fokozatai jól megkülönböztethetőek voltak.
1799-ben a Lehmann-féle csíkozási módszer még nem a végleges formájában jelent meg, a skála beosztása még nem 5°-os, hanem 3°-os. Azonkívül Lehmann ajánlja még az ún. "dupla csíkozást" is, amelynél az alapcsíkozás egy keresztben húzott csíkozással egészült ki (43. ábra) . Meglepő módon az alapcsíkozásnál a fekete és fehér arányát úgy határozta meg, hogy ezt a logaritmikus arányossághoz közelítette, természetesen anélkül, hogy tudatában lett volna (43. ábra) . Lehmann meg volt győződve arról, hogy csíkozásának elméleti alapja teljesen helytálló. Ennek a tévhitnek későbbi hatása annak a meggyőződésnek kialakulása, hogy nemcsak a kartográfiai domborzatábrázolást, hanem a kartográfia egészét objektív, tudományos alapokra lehet helyezni.
A német hadtudományi irodalomban Lehmann - Clausewitz-ot is jóval megelőzve - igen korán bírálta a magassági mániát. Erélyes kritikáját az abból kiinduló domborzatábrázolásra is kiterjesztette, itt azonban néha túllőtt a célon; nagyon pozitív volt viszont, hogy a térképkritikát új alapokra kívánta helyezni. Mindezek ellenére a magassági mánia közvetve még Lehmannra is kihatott. A 3°-os lejtőkategóriákat azért akarta bevezetni, hogy a differenciált lejtőviszony-ábrázoláson keresztül a magassági viszonyok bemutatását is elérje. Az a paradigmatikus jellegű felfogás, hogy a domborzat bemutatására csupán a csíkozás alkalmas, ahhoz vezetett, hogy Lehmann a szintvonalat segédeszközként ugyan felhasználta - valószínűleg függetlenül a franciáktól újból feltalálta -, de nem tekintette ábrázolási módszernek.
A Lehmann-féle csíkozási módszer kialakulására a korabeli geológiai irodalom is hatott. A svéd geológus, Tilas felismerését, hogy a földkéreg geológiai felépítése hatással van a földfelszín formájára, Lehmann megfordította, és azt remélte, a domborzat szabatos ábrázolása révén bizonyos betekintést lehet nyerni a földkéreg geológiai felépítésébe. Lehmann tehát nemcsak a hadászatnak kívánt hasznot hajtani, hanem más tudományoknak is.
A kartográfiai domborzatábrázolás első elméletének megszületése kétségtelenül fontos határkövet jelent az elméleti kartográfia történetében. Az "irányított" problémafelvetés megoldására tett javaslatával Lehmann lezárta a domborzatábrázolás egy fejezetét, ugyanakkor egy új fejezetet nyitott. Ezen túlmenőleg lezárta azt a több szinten lezajló folyamatot, amely a kartográfia résztudománnyá való fejlődéséhez vezetett.
Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőlapjára!