Azzal, hogy a kartográfia résztudománnyá vált, megkezdődött tudományággá válásának közvetlen előtörténete is. Ez a fázis, amelyben a kartográfia résztudományként fejlődött, akkor ért véget, amikor a kartográfia tudománya önállósulásra kezdett törekedni, vagyis kezdett kilépni a résztudomány szerepköréből.
A kartográfia résztudományként való fejlődését azok a nagy társadalmi változások is befolyásolták, amelyek a XVIII. század végén és a XIX. század elején lezajlottak. A francia forradalom győzelmével a polgári átalakulás nemcsak Franciaországban, hanem bizonyos késéssel a német területeken is megindult. A polgári átalakulással nagy mértékben növekedett és differenciálódott a térkép iránti igény. Az objektszféra kapitalista intézményesedésének felgyorsulása egy sor jelentős térképkiadó cég megalapítása révén a metaszféra számára is új lehetőségeket teremtett, a könyvkiadás fellendülése pedig elősegítette a kartográfiai szakirodalom kibontakozását.
A polgári átalakulás a kartográfia metaszférájára a legnagyobb hatást a katonaságon keresztül gyakorolta. A polgári átalakulás a hadseregben sokrétű volt. Kialakult egy merőben új taktika és stratégia, mely a hadtudománynak is jelentős impulzusokat adott. Már nem a származás, hanem a képzettség került előtérbe, s ez hatással volt az oktatási intézményekre és a szakirodalomra. A feudális had-szervezet polgári átalakulása oda vezetett, hogy a vonalharcászatot felváltotta a csatár- és oszloptaktika, amely meglazította a kötött rendet, lehetővé tette a hadsereg nagyobb mozgékonyságát és megkövetelte a terephez való jobb alkalmazkodási készséget. A napóleoni háborúk során a hadszíntér nagymértékben kiszélesedett, ez fokozta a térképigényt.
A stratégiában is nagy változások mentek végbe: megváltozott a cél, a térnyerés helyébe az ellenség szétverése került. Ehhez az erőket úgy kellett központosítani, hogy előnyt biztosítsanak a döntő ütközetben. Ezért vált a térkép Napóleon kezében fontos tervezési alappá. A katonai tereptan németországi felvirágzása azt mutatja, hogy ott még fokozottabb mértékben fordult a figyelem a terepproblematika felé. Ezt részben az magyarázza, hogy a német tisztek - főleg a poroszok - a hadszíntér kiterjedését szinte minden tereptípuson, így a hegységeben is, a régi dogma alapján szemlélték, amely a magaslati állásoknak rendkívül nagy jelentőséget tulajdonított. A régi és az új úgy fonódott össze egymással, hogy számos magas beosztású porosz tiszt a napóleoni háborúk idején szenvedélyes vonzalmat, szinte már beteges rajongást táplált a magaslatok iránt. Ez azzal járt, hogy a domborzat helyes és katonai célú térképi visszaadására rendkívül nagy súlyt fektettek, ami kedvező körülményeket teremtett ahhoz, hogy Lehmann elmélete egy paradigma alapja legyen. A XIX. század elején ez a kibontakozó paradigma jelentette az elméleti kartográfia fő fejlődési vonalát, ezért a továbbiakban erre összpontosítunk.
Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőlapjára!