7. A MÉRŐASZTAL, A TERMELÉKENY FELMÉRÉS ÚJKORI ESZKÖZE
A XVI. század végén Európa szerte megindultak a részletesebb
- ma topográfiainak mondható - térképezések, mert a hadászat , a közigazgatás,
a kereskedelem részletesebb, jobb térképeket követelt, méghozzá igen gyorsan.
Ezeket a követelményeket csak technológiai váltással lehetett kielégíteni, melynek
legfontosabb eszköze a mérőasztal lett.
Korábban is dolgoztak már mérőasztallal - talán már az ókorban is - , de az többnyire
csak kényelmet szolgált, míg a XVII. századtól a ráragasztott papírral együtt
már grafikus szögmérésre, pontos távolságrögzítésre, a domborzat érzékelhetőbb
ábrázolására a felmérések kihagyás mentes elvégzése érdekében használták. A szakirodalomban
először Digges: oantometria... című művében jelent meg (1571), de még kialakulatlan
formát mutatott.
A mérőasztal feltalálását legtöbben Johann Praetorius (1537-1616) altburgi egyetemi
tanárnak tulajdonítják 1590 körüli dátummal, elnevezése is sokáig "mensula Praetoriana"
volt. ( Vannak viszont, akik Philipp Eberhardot tartják a feltalálónak.) Tartozékai:
a külpontos alátámasztású háromlábú állvány, a busszola, az irányzó vonalzó (diopter),
a vetítővilla és a függővel ellátott háromszög a vízszintesre állításhoz.
A felmérésben igen nagy termelékenységet szolgáltató mérőasztalfelmérést Marinoni
és Brummel tökéletesítette (előbbi katonai felmérések céljaira), majd a biliárdgolyó
és a szelencés libellát alkalmazzák vízszintessé tételekhez, valamint megszületik
a távcsöves vonalzó (1742), végül a XIX. században a középszerkezet és a tahiméteres
vonalzó.
Az 1660-as évekből fennmaradt egy hazai mérőasztalos mérési jelenet rajza G. G.
Spalla császári mérnök szép térképén, mely a Zrínyiek elkobzott csáktornyai kastélyát
ábrázolja színes pergamen térképen. Látható, amint a felmérő mérőasztalán irányzást
végez mérőlánccal és kitűző rudakkal dolgozó munkatársai körében.
A mérőasztalt hazánkban a XX. század közepéig üzemszerűen alkalmazták.