1962-ben a norvég térkép bizottság megjelentetett egy térképezési segédletet a jelkulccsal együtt (Kartboka) (42. ábra). A könyv alapján rengeteg új térkép született az Norvégiában. Ebben az évben már a norvég versenyek 80%-át speciális tájfutó térképen rendezték. A Nagy Oslo Tájékozódási Szövetség szintén létrehozta az első térkép bizottságát, és egyértelműen a térképkészítés technikai oldalát hangsúlyozták. A tagok Kjell Rasmussen (Stabil Trykkerier - nyomda), Brynjulf Engen (Fjellanger Wideroe - fotogrammetriai cég) és Odd Dyran (Repro-Foto - sokszorosító cég) voltak. 1963-ban a térképezés már olyan fontos szerephez jutott a NOF-on belül, hogy felvették az első térkép tanácsadót, aki Jan Martin Larsen volt. Hogy alkalmazásának költségeit fedezni tudják a nevezési díjakat egy kicsit megemelték.
1965. 6. 21-22-én a bulgáriai Kamcsiában IOF kongresszust tartottak. A norvégok – mint arról korábban már szó esett – ekkor már több éve sürgették az IOF-et, hogy a térképek terén valami változás történjen, és emiatt ekkorra nagyon türelmetlenek voltak. A térképészeti szempontból másik aktív nemzet Svájc volt. A norvégok a kongresszus előtt az IOF-tagoknak a következő előterjesztést juttatták el:
Az IOF térképek alapjául a norvég térképeket vették, különös tekintettel az 1965-ös Eiker térképre (1:20 000-es méretarány, 5 m-es alapszintköz). Különleges, hogy ez volt az első kísérlet arra, hogy az erdős területeket fehérrel, a nyílt területeket pedig sárgával jelöljék. Addig Skandináviában a réteket és mezőket barna vagy fekete raszterekkel (árnyékokkal) jelölték; Európa egyéb részein az erdők zöldek voltak és a mezők fehérek (43. ábra). Az első IOF jelkulcs vázlata még ugyanebben az évben elkészült, a végleges változat és a módszertani útmutató az IOF térképek készítéséhez pedig 1969-ben. Mint az évszámokból is látszik az 1966-os finnországi (44. ábra) és az 1968-as svédországi VB-re (45. ábra) az egységes jelkulcs még nem készült el, ezért a finnek és a svédek a térképeket még saját stílusukban készítették el, de az 1970-es NDK-beli világbajnokság térképei (46. ábra) már főleg ennek elvei szerint készültek.
Svájcban komoly viták alakultak ki az új, ún. “negatív” térképekről – és néhány zöld erdős térkép is készült (ld. a Scheidwald térképet!) – amiken a sűrű erdő tulajdonképpen valóban logikátlan módon világosabb színnel jelenik meg, mint a nyílt mezők. De végül győzött a többség szava, és elfogadták ezt az ábrázolási formát.
A svájci törekvésekkel párhuzamosan a NORD is összegyűjtötte az északi versenyek kapcsán felmerült követelményeket 1966-ban, és azokat az IOF elé terjesztette. Ezek a következők voltak:
Az IOF Térkép Bizottságának első legfontosabb feladata a térképek egységesítése, és új ábrázolásformák egységes elfogadtatása volt. Az előbbire példa a dolgozat más részeiben ismertetett sárga-fehér térképek etalonná tétele, míg az utóbbira a futhatóság most részletezendő 3 zöld fokozatos ábrázolásának bevezetése. Az 1967-ben kiindulási alapként elfogadott skandináv térképek ugyanis nem jelölték a növényzet futhatóságát egészen a 60-as évek végéig, mert a nagy kiterjedésű, homogén, természetes erdőkben ez nem volt fontos szempont, a lokális eltérések nem voltak túl nagyok, a futhatóságot inkább csak az egyéb terepkörülmények (pl. sziklás vagy mocsaras felszín) korlátozták. Az 1968-as Svédországban rendezett világbajnokságon a sűrű erdőt finom fekete raszterrel ábrázolták, és két évvel később az NDK-beli VB-n ugyanezt a jelölést használták (lásd a 45 - 46. ábrát!). Először a csehországi Doksyban tartott térképészeti konferencián merült fel a háromfokozatos zöldábrázolás lehetősége. 1971-ben jelent meg Svájcban Léo Cuche Le Chanet nevű térképe, amin két zöld fokozatot használt a futhatósági szintek jelölésére (49. ábra). Ezzel megkezdődtek a viták, hogy 2 vagy 3 fokozatot ábrázoljanak-e; különböző zöld raszterekkel vagy zöld alá tett fekete raszterekkel; sárgás-zöld vagy inkább kékes-zöld legyen-e a zöld; megkülönböztessék-e a magas és az alacsony vegetációt; csak a futhatóságot vagy netán a láthatóságot is visszaadja-e a térkép; és egyáltalán van-e a futhatósági tulajdonságoknak tájékozódási értékük? Szintén 1971-ben vezették be a dán térképészek a zöld szín használatát a futhatóság ábrázolására térképeiken, és az 1972-es csehszlovákiai világbajnokság térképei is már e szerint az elvek szerint készültek (50. ábra). A viták ellenére a zöldfokozatos ábrázolásforma hihetetlenül gyorsan meggyökeresedett. Például ezen az 1972-es Staré Splavy-i világbajnokságon vett először részt ausztrál tájfutó, Rod Dominish (saját költségen!) és amellett, hogy ezzel a nemzetköziséget fokozta, találkozott a svéd Roland Offrell-lel is, aki megváltoztatta az ausztrál tájfutást a színes térképek bevezetésével. A jó gazdasági helyzet miatt az újdonság alig néhány hónap alatt elterjedt, és így – mint a Smokers Gap révén arról még lesz szó – 1973-ban már Ausztráliában is teljesen "európai" tájfutó térképek jelentek meg.
Ezzel szemben az intenzíven művelt európai erdőkben az erdő ritkásabb, általában tisztábban láthatóak a jelleghatárok, amik ezáltal sokkal nagyobb szerepet kapnak a tájékozódásban. Az erdősűrűség kifejezése volt az első téma, ahol a fejlődés nem Norvégiából indult ki. A 60-as évek közepén az NDK-ban jelent meg a már említett fekete pontozás, raszter (Svájcban először 1967-ben a Frienisberg nevű térképen. Az 51. ábrán a Frienisberggel szinte azonos kivágatú Grauholz 1970 látható).
A magyar Kővári Endre, aki az első színes, magyar tájfutó térkép (Fehérkőlápa, 1964 – 52. ábra) készítője is egyben, már 1966-ban Németországban (Lübbecke Westfáliában) több térképen is világos- és sötétzöldet használt, hogy elkülönítse a lombhullató és tűlevelű erdőt (53. ábra)– ez az ábrázolás később “kihalt”.
Előtte, már 1965-ben az NDK-ban (Dresdener Heide térképe) megpróbálkozott Griess, Hoffmann és Mehnert a futhatóság kifejezésével: ők három zöld fokozatot használtak: erdő, bozótos, áthatolhatatlan bozótos. A három fokozat lényegében napjainkig fennmaradt, azzal a különbséggel, hogy a 3 fokozatot csak a bozótos futhatóságának kifejezésére használják, a jól futható erdő jele fehér.
Az 1969-es IOF Térképészeti Bizottság már evidenciaként kezelte a fehér erdőt és a bozótos esetében – még a fekete pontozott raszter mellett – elfogadott három féle zöldet, amit máig is használnak. Első alkalommal nemzetközi szinten Per Olof Bengtsson alkalmazta ezt az ábrázolási formát Dél-Svédországban 1970-ben az 5 napos O-ringenen. Norvégiában az első zölddel jelölt bozótos 1972-ben jelent meg, Svédországban azonban a zöld engedélyezetté és használttá csak 1975-ben, az újabb hivatalos IOF térképészeti szabvány kiadása után vált.
Kezdetben (különösen a “fejletlenebb” országokban) a zöld árnyalatok nem finom pontozott raszterek másolásával, hanem raszteres film fárasztó ragasztgatásával, nehézkes kézi pontozással, vagy a világosabb színek külön nyomásával készültek. A magyar térképeken a zöldet gyakran a sárga és a kék kombinálásával állították elő.
Néhány térképalkotó (NDK, Csehszlovákia) nem három, hanem kétfokozatú sűrűségjelölést használt egészen a nyolcvanas évek közepéig. Amellett érveltek, hogy a szegényesebb nyomtatási lehetőségek mellett is elkészíthető, könnyebben rajzolható és olcsóbb. Ez a probléma azonban megszűnt a számítógépek és a minőségi nyomtatás korszakának beköszöntével. Ugyanakkor kétségtelen hátránya a növényzetet részletesebben ábrázoló térképeknek, hogy aktualitásukat sokkal gyorsabban elveszítik.
A későbbi IOF jelkulcsok aztán már alapjaiban nem változtatták meg az 1969-est. Elfogadottá vált a “negatív” térkép és a futhatóság zöld-fokozatos ábrázolása. Fedettségi változást a jelkulcsban csak az aljnövényzet és a ligetes-bokros területek ábrázolásának egységesítése jelentett. Egyes új, pontszerű jeleket is felvettek a jelkulcsba, míg korábban létezőket elhagytak, illetve pontosították a színeket, a jelméreteket és a vonalvastagságokat. De ezek a kezdeti gyökeres változásokhoz képest már csak kisebb eltéréseket okoztak a tájfutó térképek képében.
Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőoldalára!