4.2.2 Korai tájfutó térképek Magyarországon
A háború után a turista szövetség háború alatti szerepe miatt a tájékozódási gyakorlatok egy ideig „fasiszta sportnak” minősültek, azonban szerencsére ez a vélekedés hamar megváltozott, és 1946. április 14-én a DSC megrendezte az első háború utáni gyakorlatot a Magyar Vándorsport Szövetség megbízásából. 1947. október 22-én a Magyar Vándorsport Szövetség megalakította a Terepgyakorlat Bizottságot, aminek vezetésével Berend Ottót bízták meg. A bizottság többi tagja Hock Károly, Meggyesházi János, Székely Imre, Szépvölgyi Antal és Szentpéteri Tibor voltak. A bizottság mások segítségével megalkotta a terepgyakorlatok egységes szabályzatát.
1948 végén a Magyar Vándorsport Szövetség helyét a Magyar Természetbarát Szövetség vette át. Az új szövetség 1949-ben rendezte az első versenyeket, ekkor kezdődtek az azóta is – esetleg más néven – tartó olyan versenyek, mint pl. Kilián György emlékverseny, Felszabadulási emlékverseny, Május 1. emlékverseny. Ugyanebben az évben feloszlatták a régi egyesületeket, és tagjaik más, gyárakhoz, szakszervezethez köthető egyesületekbe szóródtak szét.
Az ötvenes évek egyre inkább felszínre hozták a tájfutók és a turisták közötti ellentéteket, megkezdődött a szövetség kettéválása, ami azonban csak 1970-re, az önálló Magyar Tájékozódási Futó Szövetség létrejöttével következett be. 1950-ben megtartották az első természetjáró csapatbajnokságot. 1951-ben megjelent az első versenynaptár. 1952-ben rendezték meg az első egyéni bajnokságot, amit Thuróczy Lajos (Bp. Lokomotív) nyert meg. A versenyszellem egyre inkább feszegette a korábbi szabályzatok kereteit. A tájfutás kinőtte a turizmus kereteit, és a fiatalok úgy érezték, hogy a sport szempontjából hátrányos szabályokat (legfőképpen a sietés büntetését) az idősebbek csak azért tartják fenn, hogy saját eredményességüket biztosítsák.
Végül a viták 1957-ben oda vezettek, hogy a Magyar Természetbarát Szövetség újonnan létrehozott versenybírói testülete eltörölte a sietés büntetését, és ezzel nagy lépést tett a skandináv típusú tájfutás felé. Ebben az évben szerepelt a magyar válogatott először külföldi versenyen, a III. Csehszlovák Turista Találkozón. Szintén 1957-ben, augusztus 20-án rendezték meg az I. Balaton Kupát, ami nagy nemzetközi verseny volt, a mai Hungária Kupa őse.
A sportágban a vezető szerepet a Bp. Pedagógus vette át az ötvenes évek végén (ennek az egyesületnek volt tagja Monspart Sarolta is). 1959-ben a Bp. Pedagógus csapata finnországi túrán vett részt, és ekkor ismerték meg a magyarok a tájfutás északi formáját. 1961-ben a Földes Ferenc emlékversenyt már ezek szerint az elvek szerint rendezték, amin finnek is részt vettek (9. ábra).
1961-ben Magyarország az IOF 10 alapító tagjának egyike lett. 1962-ben a magyarok is részt vettek az első Európa Bajnokságon Norvégiában. 1969-ben Budapesten rendezték az IOF kongresszust. 1970. január 1-én megalakult a Magyar Tájékozódási Futó Szövetség (MTFSZ), aminek főtitkára Skerletz Iván lett, aki amellett, hogy jó versenyző is volt, nagy szerepet játszott a magyar tájfutótérkép-készítés elindulásában is, és sok korai térkép fűződik részben vagy egészben a nevéhez.

Az eddig leírt magyarországi történetből arra is lehetne következtetni, hogy a tájfutás ezekben az időkben államilag teljes mértékben elismert és támogatott sportág volt, azonban sajnos ez a korai időkben egyáltalán nem volt így. Térképekhez egyáltalán nem lehetett hozzájutni a titkosítás időszakában, és csak 1970-ben sikerült a tájfutó szövetségnek szerződést kötnie a MN Térképészeti Intézettel a térképek felhasználásáról.
Mint a fentebbiekben már szó volt róla, a turista tájékozódási versenyeket az „angyalos” térképeken rendezték. A világháború után azonban nemzetbiztonsági okokra hivatkozva minden térképet be kellett szolgáltatni, csak kevesen mertek vagy tudtak mégis néhány példányt elrejteni különféle térképekből. Ekkoriban Magyarországon még turista térképeket sem készítettek, csak a hivatalos katonai térképsorozatokat, amik azonban szigorúan titkosak voltak.
A tájfutó versenyeket ekkor olyan térképeken rendezték, amihez éppen valahogy hozzá tudtak jutni. Ezek a legváltozatosabbak voltak. Előfordultak köztük az „angyalos” térképek, a „Kirándulók térképei” c. sorozat egyes tagjai, a III. katonai felmérés, és annak 1927-es felújításának 1:25 000-es, néha akár 1:75 000-es szelvényei, sőt Thiering György révén a szigorúan titkos katonai térképek közül is sikerült ritkán egy-egy részletet megszerezni.
Az 1950-es évek elején az egyre népszerűbbé váló versenyeken rengeteg féle térképet használtak, a térképek jellege versenyről versenyre változott, attól függően, hogy a rendezőség mihez tudott éppen hozzáférni. A sokszorosítást fotó úton biztosították, így ezt a korszakot a „fotózott térképek” korának is nevezhetjük. A fénymásolás és a nyomda is szóba jöhetett volna, ám ezeket szigorúan ellenőrizték abban az időben, nehogy valaki röplapokat készíthessen. Szinte minden egyes papírral el kellett számolni. A fotózott térképek fekete fehérek voltak, 1:50 000-es méretarányúak, 20 méteres alapszintközzel (10. ábra). Kezdetben semmilyen javítást nem végeztek rajtuk, az éppen elérhető térképre felrajzolták a pontokat, a keretre a pontmegnevezéseket felírták, és ezt fotózással sokszorosították. Ha csak 1:75 000-es térképet sikerült szerezni, akkor azt általában 1:50 000-esre felnagyították, de előfordult az is, hogy egyszerűen úgy hagyták.
1961-ben rendezték az első nemzetközi versenyt Magyarországon, amin a már említett finn csapat tagjai vett részt, akik a Bp. Pedagógus 1959-es látogatását viszonozták. A versenyt a Budai-hegységben rendezték (11. ábra).
1962-ben készült az első olyan fotózott térkép, amin javításokat végeztek. Ez a Vörösmarty Kupára, Püspökszilágy térségében készült térkép volt. A javítást Kővári Endre végezte, és lényegében annyiból állt, hogy a térképre behúzott néhány plusz nyiladékot (12. ábra). Az ez évi Földes Ferenc emlékversenyen a pontokat jelölő körök belül nem voltak kifestve, hogy jobban látszódjon a környék domborzata (13. ábra). Kővári Endre így emlékezett erre: „Első kísérletezésünk a tatabányai váltóversenyünkön (Földes Ferenc emlékverseny; Budapesti Pedagógus SK) történt. Munkatársam, Egervári Gábor fotóművészetével kivettük a turista térképből a számunkra nem szükséges jeleket. Az így készített fotólap 1:50 000-es volt, szürke erdővel és fehér nyílt tereppel, a pontok köreiből kivéve a szürke színt. Így jobban láthatóvá vált a domborzat (egyébként nagyon elnagyolt, sőt hibás) ábrázolása.”
A fotózott térképek újabb típusát jelentették azok a térképek, amikor már kézzel átrajzolt részletes vagy vázlatos, többé-kevésbé javított térképeket sokszorosítottak ilyen módon. Például az 1963-ban megjelent Vadaskert térképet 1:10 000-es méretarányban rajzolták meg, és aztán fotó úton kicsinyítették 1:25 000-esre (14. ábra).
A hatvanas évek elején kezdtek megjelenni az első térképnyomatok is, először fekete-fehérben, majd színesben. A nyomtatást elősegítette, hogy a budapesti szövetség elnöke, Magyarszéki Béla nyomdász volt.

Az első színes tájfutó térkép az 1963-as Zrínyi Ilona emlékversenyre megjelent térkép volt (15. ábra). Ez 1:25 000-es méretarányban készült 5 m-es alapszintközzel az MN Térképészeti Intézetben Thiering György segítségével. Thiering György már korábban is csempészett ki az intézetből a tájfutóknak katonai szelvény részleteket, ám ekkor sikerült hivatalosan is elérnie ezt. A térkép úgy készült, hogy a katonai szelvényről minden nevet és fontosnak tartott adatot lehagytak (ez a tájfutókat nem is érdekelte), sőt nehezítésképpen a viszonylag sűrű nyiladékhálózatot szándékosan megritkították. Persze mindenki tudta, hogy a térkép Pusztavacs és Táborfalva környékét ábrázolja. A térképen ábrázolt vasúti iparvágányt pedig addigra már megszüntették, és annak csak a helye volt érzékelhető a terepen. Azt mondhatjuk tehát, hogy ez a térkép nemhogy javított, hanem egyenesen rontott volt. Minősége azonban még így is felülmúlta az akkor legálisan vagy inkább féllegálisan elérhető bármely térképet. A térkép 3 színnel készült (fekete, barna, zöld), amire pirossal felülnyomták a pályákat, és természetesen jellegében teljes egészében a katonai topográfiai térképhez hasonlított.
Ezt a vonalat követte a Honvéd Kupa és a Balaton Kupa térképsorozata, ami egészen 1968-ig tartott. Ezeken a nagy, nemzetközi versenyeken kétnyelvű (magyar és német) feliratok voltak, és a sorozat tagjain jól megfigyelhető az átmenet a zöld erdőábrázolásról az északiaktól átvett fehér-sárga ábrázolásra (16. ábra: a, b, c).

Az első magyar, teljes egészében terepen helyesbített színes térkép az 1964-es Főiskolai és Egyetemi Bajnokságon használt Fehérkőlápa volt, amit Kővári Endre készített. Takarékossági okokból ez is három színnel készült (fekete, barna, zöld), összesen 300 példányban. A nyomtatás engedélyeztetésének keresztülvitelében jelentős érdeme volt Szőnyi Lászlónak és a már említett Magyarszéki Bélának. Érdekessége még ennek a térképnek, hogy az addig homogénen zölddel vagy szürkével (fekete-fehér térképeknél) ábrázolt erdő minőségi (fenyves, lombos, fiatalos) különbségeit felületi jelekkel ábrázolta. A domborzatot a turistatérkép alapján rajzolta meg, sőt az úthálózaton a turistajelzések is fel voltak tüntetve (17. ábra).

1965-től aztán már viszonylag tömegessé vált a színes térképek nyomtatása. Két irányzatot lehet megkülönböztetni. Az egyiket az MN Térképészeti Intézetben készülő térképek jelentették (Honvéd Kupa, Balaton Kupa), a másikat a saját rajzolású és nyomtatású „amatőr” térképek. A két irányzatot összehasonlítva azt lehet elmondani, hogy a technikai lehetőségek eltérése miatt a Térképészeti Intézetben készült térképek szebb kidolgozásúak, az „amatőr” térképek viszont „tájfutóbb” jellegűek volt. Az „amatőr” térképek alapját a Thiering által ilyen-olyan úton megszerzett katonai szelvények adták. Például Bozán György 1965-ben készített első színes térképénél (Hosszú-hegy – 18. ábra) alapként egy, a területet ábrázoló katonai szelvény fényképét használta. Ugyanebben az évben jelent meg a kétféle zöldes ábrázolás, ahol az erdő világosabb alapszínére egy sötétebb zölddel nyomták rá az erdő minőségét (fenyves, lombos, bokros) és/vagy sűrűségét (sűrűbb vagy ritkább sraffozás) ábrázoló jeleket. Erre az egyik legelső példa az ebben az évben rendezett egyetemi bajnokságra Bozán Gy., Skerletz I. és mások által készített Lajosforrás térkép (19. ábra). Az „amatőr” térképeket legtöbbször Magyarszéki Béla nyomdájában állították elő.
1966-ban újabb áttörés következett be a magyar tájfutó térképek minősége terén: a Kartográfiai Vállalat is elkezdett tájfutó térképeket készíteni (rajz, nyomtatás). Az első ilyen térkép Börzsöny néven jelent meg. A titkosnak minősített információkat leszámítva teljes mértékben megegyezett a katonai 1:25 000-es szelvény A4-es méretű kivágatával (20. ábra). A térkép neve szintén a titkosság miatt volt ilyen általános, hogy a területet ne lehessen pontosan beazonosítani. Ennek a térképnek a legnagyobb előnye az volt, hogy legalizálta a tájfutó térképeket, ugyanis a hatalom kezdte nem jó szemmel nézni, hogy emberek engedély és ellenőrzés nélkül az ország területének egyes részeiről térképeket készítenek. A tájfutás szempontjából viszont ez a térkép apró visszalépést jelentett, amit azonban gyorsan korrigáltak, és ezeken a térképeken is feltűntek a tájfutásban fontos kiegészítések, ami főleg olyan pontszerű objektumokat jelentett, amit a katonai topográfiai térképek nem ábrázoltak (vadles, vadetető, dagonya, sózó), de ellenőrző pontokként szóba jöhettek. Az első ilyen az 1966 őszén megjelent Észak-Pilis volt. Ezeknek a térképeknek is szép volt a megjelenésük, hiszen profi rajzolók állították elő őket profi eszközökkel (21. ábra). Saját készítésű térképek is voltak még ekkor (pl. az ekkor megjelent első Kőhányáspuszta (22. ábra), Péti-hegyek, Nagy-Kopasz térképek). A turistáktól való függetlenedésre jó példa az is, hogy a tájfutók olyan terepeket is használni kezdtek, ahová igazi látnivaló híján turisták nem mentek el. Ez főleg alföldi erdőket jelentett. Erre példa az V. Honvéd Kupa térképe, ami Pirtó és Tázlár környékét ábrázolja (23. ábra).

1967-ben az IOF hatására Magyarországon is megjelentek a sárga-fehér térképek, ami mellett egy ideig még időben párhuzamosan léteztek a hagyományos zöld erdős térképek is. Az is előfordult, hogy a nyomdák sárga helyett megszokásból zöldet nyomtak (Marót – Felszabadulás ev. térképe – 24. ábra).
A nagy versenyek (Vasutas Kupa 25. ábra), Honvéd Kupa és az I. Hungária Kupa és Pannónia Kupa) viszont már mind újfajta térképen zajlottak. A térképek ekkor még nem jelölték a gödröket és a sziklaábrázolás is hiányzott. A saját rajzolású „szamizdat” térképeken ábrázolták a háromszögelési pontokat, mint régi, hagyományos és fontos turista információt, míg a hivatalos térképekről ezek hiányoztak. Ellenben az alapszintköz az előbbieknél 10 m volt (annyi szintvonalat is épp elég volt megrajzolni), míg az utóbbiaknál 5 m. A méretarány mindkét esetben 1:25 000-es volt. Az 1968-as svéd-magyar viadalra készült, Bozán és Király helyesbítette Hosszú-hegy térképen jelent meg Magyarországon először a kőmezők, kőfejtők és sziklafalak ábrázolása (26. ábra).
1969-ben jelent meg a Petőfi Sándor emlékversenyre Pilisszentlászló környékén korunk talán leghíresebb magyar térképkészítőjének, Sőtér Jánosnak az első térképe 1:25 000-es méretarányban, 10 m-es alapszintközzel, fekete-fehérben (27. ábra).

Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőoldalára!