4.2 Tájfutó térképek az első nemzetközi jelkulcs megjelenéséig (1945-1969)
4.2.1 Skandinávia
A világháború után a tájfutó sport fejlődésének súlypontja Svédországból Norvégiába tevődött át. A népszerűség növekedése miatt új kategóriákat vezettek be, 1949-ben a F/N 16-ot, 1953-ban a F/N 14-et, végül 1959-ben a F/N 12-őt.
Az északi országok szövetségei közötti kapcsolat újraéledt, 1946-ban a svédországi Borasban megalapították a NORD-ot (Nordisk Orienterings Rad), az északi országok koordinációs szervezetét, majd 1948-ban megrendezték az első Északi Egyetemi Bajnokságot. 1955. október 9-én a svédországi Norrköpingben megrendezték az első Északi Bajnokságot (Nordic Championship), ami az első nemzetközi bajnokság volt a tájfutás történetében, és rangjában ma is a világbajnokság után a második legnagyobb tájfutó rendezvény. Érdekessége volt az Északi Bajnokságnak, hogy 1957-ben (Trondheim, Norvégia), 1959-ben (Alborg, Dánia) és 1961-ben (Längemäki, Finnország) Svájcot is meghívták rá, így ebben a három évben a sportág fejlettségét Európa egyéb területein figyelembe véve – Közép-Európában ekkor még a tájfutás jobbára a túraversenyek egyik ága volt – az de facto világbajnokságnak számított.
A versenyek folyamatosan megszenvedték a térképek szegényességét és rossz minőségét. Norvégiával kapcsolatban például az 1949-es O-Boka megjegyzi, hogy a hivatalos, állami 1:50 000-es térképszelvények két szomszédos tagján ugyanaz a hegycsúcs fel van tüntetve "önmagától" mintegy 2 km távolságra. Az eredményeket gyakran a helyismeret és a szerencse határozta meg. A helyismeret hatását Norvégiában azzal igyekeztek egy ideig kiküszöbölni, hogy egy-egy terepen csak egy-két versenyt rendeztek. Ez viszont azzal járt együtt, hogy a városok környékén lévő terepek gyorsan „elfogytak”, és ezzel megnőtt az utazási távolság. A hosszú utakat azonban a háború utáni hiánygazdaságban sok tájfutó nem engedhette meg magának, ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy más utat kell választani, vagyis a térképek minőségének javításával kell a helyismereti előnyök hatását csökkenteni. Különösen rossz térképek születtek a trondheimi területről (ez Skandinávia - és talán az egész világ - legjobb klubjának területe ma). A térképek még a későbbi javítások alapjaként sem voltak használhatók. Ez ösztönzött 4 egyetemistát (Per Sodal, Finn Bakke, Peder Taraldsen és Tor Corneliussen) arra, hogy elkészítsék az első valóban nulláról felépített térképet Storenről 1947-ben. Sikerükön felbuzdulva később aztán már nagyobb tapasztalattal készítették el Mostadmarka térképét Selbuban 1949-ben. Nagy gondossággal végig háromszögelték az egész terepet, barométerrel bemérték a szintkülönbségeket, majd ezt a vázat használták az adatok rögzítéséhez. 1:25 000-es méretarányban dolgoztak, az elkészült fekete-fehér térkép pedig 1:50 000-es méretarányú lett.
Az 50-es években több térképész tevékenykedett szisztematikusan Norvégiában, a legnevesebbek Leif Karset, Osvald Klemsdal, Sven Sjonnesen, de különösen Per Wang és Knut Valstad. Az idők folyamán fejlesztették módszereiket, új jeleket vezettek be (pl. a különálló sziklák számára). Jó néhány színes térkép keletkezett már az 1950-es években is, de a nyomtatási költségek miatt a térképek többsége ekkor még fekete-fehér volt. Az első színes térképet Knut Valstad készítette az Oppsal IF 1950. április 30-i versenyére. A verseny kiírásában a következőket lehetett olvasni: „Ezen a versenyen tesztelni szeretnénk a Dániában, Finnországban és Svédországban szerzett tapasztalatainkat. Az egész dolog valahogy más lesz, mint a megszokott versenyeinken. A pontok olyan helyeken lesznek, amik nem láthatók normál esetben a térképeinken. Olyan helyeken lesznek, mint Dániában szoktak lenni. A térkép méretaránya olyan lesz, mint Finnországban. Reméljük, hogy ez a verseny jó tréning lesz a nemzetközi versenyekre, és egy kellemes és tanulságos változás a tájfutásban. A térkép 1:20 000-es méretarányú és négyszínű volt. Alaptérképként Oslo körzeti felmérési térképét használta (6. ábra).
Ritkán a térképkészítők légifotókat is használtak, az első feltehetőleg Per Wang volt, 1948-ban Nordbykollen térképének készítésénél (7. ábra). Ő még eredeti légifelvételt használt, a pespektíva által torzított, illesztés nélküli képet. Az első kísérletet a légifényképek sztereokiértékelésére Knut Berglia tette 1954-ben, aki ehhez egyszerű zsebsztereoszkópot használt. Berglia Eiker területet ábrázoló térképét a Norvég Junior Országos Bajnokságon használták. Knut Berglia később így emlékezett erre vissza: "Amikor az 1954-es junior OB-t rendeztük az Eikeren, gondolkodtunk, honnan vegyünk valami jó térképet. A területről ugyanis nem volt más csak az öreg téglalap térkép [hivatalos térkép]. Ezért hát felkerestük a Wideroe-t [térképész cég], ami vett egy sztereoplottert. Ám a szóban forgó területről készítendő alaptérkép várható ára 7000 [norvég] korona lett volna, ami hihetetlen összeg volt akkoriban. Ezért hát kézzel értékeltünk ki légifénykép és zsebsztereoszkóp segítségével. Ellenőrzésképpen a Norvég Geológiai Szolgálat (NGO) egy 1:25 000-es térképének másolatát használtuk."
Az 1955-ös skedsmoi Norvég OB-ra Knut Valstad egy 1:20 000-es méretarányú, 5 m-es alapszintközű térképet készített. A térképre a követező volt írva: "A térkép az Oslo Turnforening versenyére készült. Az alaptérkép légifényképe 1950.06.11-én készült." Ez volt az első színes norvég bajnoki térkép. A színes nyomtatás drágasága miatt azonban a színes ceruza még egészen a hatvanas évekig fontos felszerelési tárgya maradt a tájfutóknak.
Először professzionális Wideroe sztereoszkópot az 1960-as Norvég Országos Bajnokság térképéhez használtak (Leif Rebard, Store Bergan IL Club). A sztereofotogrammetria úttörője Jorgen Loken lett. Saját költségén Hollandiába utazott, és a Delfti Egyetemen tanulta ki a légifénykép kiértékelést. Ő használt először kiemelkedő minőségű kiértékelő felszerelést, amivel számos speciális alaptérképet készített a tájfutás számára. Emellett kitűnő tájfutó is volt, egyszer norvég OB-t nyert a juniorok között, 1961-ben pedig 4. volt az Északi Bajnokságon.
Az egyre precízebb alaptérképeket használva a térképkészítők egyre jobb és jobb, kevésbé torzított, de még mindig nagyon nyers térképeket készítettek, amin csak minimális adatmennyiséget jelöltek. Valódi, forradalmi áttörést az 1962-es kongsbergi Norvég Váltóbajnokság térképe jelentett, amit Jorgen Loken készített. A résztvevőket megbabonázta a részletgazdagság, amit 5 méteres alapszintközzel ábrázolt. Ekkor jelent meg először a tájfutó térképeken a burjánosok (nyílt vizenyős térszínek) és a mezők eltérő ábrázolása. A domborzat addig elképzelhetetlenül finom ábrázolás merőben új pontelhelyezést tett lehetővé, hiszen oda is lehetett pontot tenni, amit az addigi térképek még csak nem is ábrázoltak. A pályakitűzők lehetőségei nagyban nőttek.
1963 őszén a Norvég Tájékozódási Futó Szövetség (NOF) azzal a kéréssel fordult az 1961-ben megalakult IOF-hez, hogy fontolja meg a speciális tájfutó térképek problémáit. Az IOF vezetése úgy gondolta, hogy hasznos lenne egy térkép bizottság létrehozása, de nem tett semmit.
1964-ben létrejött a NORD Térképészeti Bizottsága. Vezetője Jan Martin Larsen, tagjai Torkil Laursen (DEN), Osmo Niemelä (FIN) és Christer Palm (SWE) voltak. Ennek szerepe az egy évvel később megalakult IOF Térkép Bizottság miatt csekély volt. 1965-ben ismét egy újítás jelent meg Norvégiában. Ezek voltak az állandó pályák ("trim-orienteering"). Ez azt jelentette, hogy a terepeken állandó pontok vannak, és az azokat ábrázoló térképek a térképboltokban megvehetők. (Ez később Magyarországon is megjelent a tájfutó térképek egy speciális csoportját létrehozva, amit leginkább "képeslap-térképeknek" nevezhetünk, ugyanis egyben képes levelezőlapként is szolgáltak [János-hegy, Vadaskert stb.] (8. ábra). Ezek jelkulcsa inkább hasonlított (legalábbis nálunk) a turistatérképekhez [zöld erdőjelölés stb.]).
1965-ben megrendezték Svédországban az első katonai VB-t (CISM). Ugyanebben az évben szintén Svédországban megalakult az első speciális tájfutó iskola.

Az egyre nagyobb részletgazdagsággal párhuzamosan megnőtt a méretarány is: Knut Valstad mint már szó esett róla 1955-ben Osloban 1:20 000-es térképet készített; Trondheim környékén a 60-as évek végén használt térképek már 1:15 000-esek, az 1969-es Norvég Bajnokság volt az első jelentős esemény ekkora méretarányú térképen.
Ezekben az években (először 1968-ban) Svájcban 1:16 667-es, később 1:12:500-es térképeket készítettek. 1971-ben Bard Anderson Haldenben 1:10 000-es méretarányt használt 2,5 m-es alapszintközzel. Itt-ott kialakultak a parkok, iskolaudvarok sokkal részletesebb térképei is.
A részletesebb és pontosabb térképekkel aztán lehetővé és szükségessé vált a versenyzők egyre igényesebb tájékozódásra szorítása több ellenőrző pont közbeiktatásával, a versenypályák jellege megváltozott: a férfiak pályáin az eredeti 2-5 pontról 20-25 pontra emelkedett az ellenőrzőpontok száma.

Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőoldalára!