Máig ható következmények
Végezetül foglaljuk össze a téma néhány máig ható vonatkozását. Magyarország városhálózatát a szakma és a közvélemény két vonatkozásban tartja tökéletlennek (elmaradottnak, speciálisnak - a szóhasználat változik, stb.): nincs a túlzottan kiemelkedő Budapest nyomába lépő vidéki nagyvárosunk, és nincs elegendő kisvárosunk.
Budapest kiugró népességszáma és gazdasági-társadalmi súlya kb. száz évvel ezelőttig nyúlik vissza, amikor a Monarchia második fővárosaként egy sorba került a nagy európai fővárosokkal. Budapest legfontosabb “ellenpólusai” az első világháború után a határon túlra kerültek: Pozsony, Kassa, Kolozsvár, Temesvár és Zágráb. A trianoni határon belül 10 törvényhatósági jogú város maradt, közülük azonban csak Debrecen, Szeged és Pécs töltött be országrészközponti szerepkört. Mégis e 10 város összességében kiadta az önálló politikai hagyományokkal rendelkező, gazdasági, társadalmi és kulturális szempontból legjelentősebb vidéki városaink csoportját. Később ez az élcsoport is leszűkült: 1954-1970 között csak 4 megyei jogú város (Miskolc, Debrecen, Szeged és Pécs), majd 1990-ig Győrrel bővítve öt megyei város, ill. kiemelt felsőfokú központ alkotta városhálózatunk első vonalát. 1990-ben a megyei jogú státuszt kiterjesztették az 50 000-et meghaladó valamennyi vidéki városra: így e kategóriába került Szekszárd és Salgótarján kivételével valamennyi megyeszékhelyünk, valamint Sopron, Nagykanizsa, Dunaújváros és Hódmezővásárhely is (összesen 20 város9). Az “öt régióközpont” évtizedeken át érvényesülő koncepciója egy sor hagyományos vidéki központ tartós visszafogását jelentette anélkül, hogy a régióközpontok valóban Budapest nyomába értek, illetve kijelölt régiójukat maradéktalanul “bevonzották” volna.
A kisvárosok relatív hiánya sem tekinthető történelmi fejlődésünk “természetes” következményének. 1870 után ugyanis több száz városunkat - mezővárosokat és rendezett tanácsú városokat - községgé sorolták vissza, és nagyrészük később a falusi átlagba süllyedt. A városok autonóm státusza tulajdonképpen idegen test volt a centralista államszerkezetben, ezért a városok számát jogi eszközökkel mesterségesen szűkre szabták. A “városi küszöb” fogalma csak később definiálódott, a kész helyzet alapján: a városkritériumok meghatározásában az első világháború utáni állapotokat vették alapul. Mivel éppen a kisebb felvidéki és erdélyi városok kerültek el az országtól, realitásnak tűnt az a látszat, hogy a városi minimum 10 000 fő körül húzható meg. Ráadásul e század első kétharmadában a városhálózat valóságos megkövesedése mutatkozik: 1900-1965 között a mai határok között mindössze 29 várossá nyilvánítás történt (ebből 1 ismét község lett, 7 pedig Nagy-Budapestbe olvadt).
A városi rangért szívós küzdelmet kellett folytatni, aminek sikerét nagyban befolyásolta a helyi és az országos politikai helyzet is. A városi státuszhoz olyan magas követelmények kapcsolódtak (a városias jelleg a fejlettség szinonímája lett), aminek a városjelöltek alig-alig tudtak megfelelni. Az országos kritériumrendszer nem vette figyelembe a regionális sajátságokat: a Dunántúlon és Északon általában a népességszám hiányzott (ennek küszöbe az Alföldről származott), az Alföldön viszont a “városias beépítés” (aminek ismérvei viszont inkább a Dunántúlra szabottak).
Az 1960-as években kibontakozott a városok és a városiasodó (várossá fejlesztendő) települések gyors ütemű fejlesztése, mégpedig központilag kidolgozott hierarchikus sorrend szerint. Az Országos településhálózat-fejlesztési koncepcióban (1970) kodifikált városjelölt településeket elsősorban központi szerepkörük szerint választották ki, ami gyakorlatilag a járásszékhelyeket jelentette. A szóba nem jövő járásokat egyszerűen szétosztották a “perspektivikus” központok vonzáskörzetei között, bevezették a járást helyettesítő "városkörnyék" kategóriát, majd 1984-ben a járásokat teljesen eltörölték. Az utóbbi évtizedek során városi rangra emelkedett településekben - amelyek száma a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a merev kritériumok liberalizálása folytán szinte gátszakadásszerűen megnövekedett - azonban ne “új városokat” üdvözöljünk: a múlt századi mezővárosállomány élvonalát látjuk viszont. Az immár több mint 200 (1997-ben 218) tagú hazai városállományban legalább 180 mezővárosként kezdte többnyire vargabetűkben bővelkedő pályáját. Meg így sem értük el azonban a múlt század derekának a mai országhatárok között 341 tagból álló városállományát.
9 1996-ra bár lakosságszámuk még most sem éri el az 50 000 főt, már Salgótarján és Szekszárd is bekerült a megyei jogú városok közé.
Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőoldalára!