Az elterjedés sűrűségét jelző adatok, a földrajzi sűrűség elve már a XVIII. századtól ismert, és a népsűrűség - amelyet specifikus népességnek is neveztek - fogalmának bevezetésével általánosan el is terjedt. A statisztika tudományának térhódításával a közigazgatási egységekre vonatkozó relatív adatok, mint területi átlagértékek már rendelkezésre álltak ekkorra, és ez vezetett Franciaországban a felületkartogramok (cartogramme à teintes ou à hachures degradées) kifejlesztéséhez.
Az első ismert példa Charles Dupin (1784- 1873) francia statisztikus és közgazdász nevéhez fűződik, aki 1819-ben az analfabétizmust ábrázoló térképén felületi rasztert alkalmazott. Első felületkartogram térképe 1827-ben Párizsban jelent meg "Carte figurative de l’instruction populaire de la France" címmel.
Dupin nyomán Adrien Balbi és André Michael Guerry (1802-1866) publikáltak egy bűnözési statisztikai adatokat bemutató térképet 1829-ben. Guerry egyébként először használta a morálstatisztika fogalmát és a hisztogramot 1833-ban megjelent könyvében.
Berlinben 1828-ban adták ki az "Administrativ-statitischer Atlas vom Preussischen Staate" című művet, amely huszonkét lapból álló gyűjtemény, de talán mindössze száz példányban jelent meg. Ennek oka feltehetően az volt, hogy a rézbe metszett háttértérképre kézzel rajzolták a tematikát, s a két térképen található felületeket kézzel színezték. A népsűrűségi térképen - az atlasz tizenharmadik lapján - a népsűrűséget tizenhét különféle színnel ábrázolták a sárgától a bíborig. Robinson szerint ez a térkép az első klasszikus értelemben vett felületkartogram, amit az angol szakirodalom "choropleth map"-nek nevez (65).
A levéltári kutatások kimutatták, hogy Carl Ritternek jelentős szerepe volt az atlasz létrehozásában, amit a berlini Staatsbibliothek des Preussischen Kulturbesitz tulajdonában lévő hagyatéki anyag dokumentál (66). Ritter ebben az időben komolyan foglalkozott a mennyiségi adatok rajzi ábrázolásának kérdéseivel, amint azt az 1828-ban Berlinben, a Tudományos Akadémián tartott előadása bizonyítja (67).
A vizsgálatok szerint Párizsban és Berlinben szinte egyszerre jelentek meg a felületkartogramok, amelyek kategorizált felületi árnyalatok vagy raszterek segítségével grafikus formában ábrázolták a relatív, azaz átlagértékeket. Franciaországban ezek a morálstatisztikák gyakori térképtípusaivá váltak, Hollandiában pedig Somerhausen 1829(?)-es "Carte figurative de l’instruction populaire des Pays-Bas" című térképe, majd Adolphe Quetelet 1831-es - kategorizálás nélküli - munkája révén terjedtek el. Az 1830-as évek elejétől általánossá vált a felületkartogramok szerkesztéséhez felhasznált adatok értékkategóriákba való rendezése. A kategorizálás az általános csoportképzés szabályai, illetve a középértéktől való eltérés alapján történt. Ugyanebben az időben már a világtérképekre is kiterjesztették a népsűrűségi kategóriák alkalmazását. (85. ábra)
Georg Poulett Scroupe 1833-ban alkotta meg a világ népességeloszlásának valószínűleg első, bár meglehetősen kezdetleges kartogram-ábrázolását, amely politikai gazdaságtan könyve előlapján szerepelt (68). 1848-ban Heinrich Berghaus "Physikalischen Atlas"-ában jelent meg hasonló kézi festésű, rézmetszetes világtérkép.
A korai felületkartogramok szép példája Adolphe D’Angeville "Statistique de la Population Français" című térképe, amely a francia megyék népsűrűségét különböző vonalkázások segítségével jeleníti meg. A kőnyomatos térkép és a D’Angeville esszéjében még publikált másik tizenöt felületkartogram meggyőzően bizonyítja a statisztikai adatok térképi megjelenítésének előnyeit a táblázatos felsorolással szemben.
Az 1830-as években a felületkartogramok szerkesztésével kapcsolatosan már felmerült a vonatkozási felület kérdése is. Korán felismerték ugyanis, hogy a nagy közigazgatási egységekre való vonatkoztatás nem ad valóságos képet.
Quetelet 1831-ben a folyamatos árnyalatok alkalmazásával keresett megoldást. További finomításokkal még 1840 előtt elkészítették az első olyan térképeket, ahol a vonatkozási felületek földrajzi területegységek voltak. Ezeket a térképeket ma "dazimetrikus" térképeknek nevezik Szemenov Tiensanszki orosz térképész nyomán, aki 1922-ben, az Európai-Oroszország népességtérképének címében használta ezt a kifejezést (69). A földrajzi egységekre való vonatkoztatás a részletes adatok hiánya miatt először a népességi világtérképeken tűnt fel (Scroupe 1833; Berghaus 1848; Petermann 1859).
Nagyobb méretarányú térkép Henry Drury Harness (1804-1883) munkája (70), aki 1838-ban Dublinban írt tanulmányához mellékelt atlaszában közölte az Írország népsűrűségét dazimetrikus módszerrel bemutató, akvatinta-eljárással sokszorosított térképét. Harness részletesen leírta a szerkesztési módszert is, de a munkaigényes eljárás a XIX. század végéig kevés követőre talált. A módszertani újítást, a kisebb vonatkozási felületek használatát csak a század végén támogatta ismét Georg Mayr. August Petermann használta a módszert három Londonban készült térképén: az 1848-ban litografált "Cholera Map of the British Isles" címűn, az 1849-es rézmetszésű, akvatinta-eljárással és kézi festéssel készült Brit-szigetek népsűrűségi térképén, majd ugyanennek a témának az 1852-ben kiadott kőnyomatos változatán.
Petermann szerkesztési módszerükben újszerű népsűrűségi térképei mellett ugyanebben az időben jelentek meg az angol statisztikus, Joseph Fletcher tisztán közigazgatási határos felületkartogramjai is, amelyek Anglia és Wales példáján a népességi mutatók átlagértéktől való eltérését mutatták. Fletcher munkái litográfiákként 1849-ben Londonban jelentek meg. (84. ábra)
A XIX. század közepétől a felületkartogram számtalan változatát ismerték és alkalmazták. Ezt a sokszínűséget gazdagította szó szerint a kromolitográfia, a színes kőnyomtatás, a színek nyomdai megjelenítésének lehetőségével.
Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőlapjára!