Az izovonalak az azonos értékeket vagy nagyságokat mutató pontokat összekötô görbék, amelyek elsô megjelenése a kartográfiában bizonyíthatóan a XVI. századra nyúlik vissza. Az izovonalas ábrázolási módszer kialakulásának történetével számos kutató foglalkozott, így mára lehetségessé vált ennek a rendkívül bonyolult fejlôdésnek a leírása, amely kitűnôen példázza a tematikus kartográfia egészének kialakulásánál tapasztalható sajátosságokat is.
Az izovonalas módszert mindjárt a kezdeteknél két olyan, egymástól távol álló dolog bemutatására kezdték el alkalmazni, mint a vizek mélysége és a mágneses deklináció. Ismereteink szerint 1584-ben a holland Pieter Bruinss kötötte össze elôször a Spaarne folyóról készített kéziratos térképén az azonos mélységű vonalakat. Az izobátok, az azonos mélységű pontokat összekötô görbék következô alkalmazásának emléke csaknem száz évvel késôbbi. Pierre Ancellin (1653-1720) 1697-ben készített térképe az Új-Maas folyótorkolatának mélységviszonyait szemlélteti Rotterdamtól a tengerig.
Az elsô nyomtatott izobáttérképet a hazánkban is működött, és Duna-térképe által híressé vált olasz Luigi Ferdinando Marsigli (1658-1730) adta ki 1725-ben. (76. ábra) Az ábrázolás a francia Oroszlán-öbölben (Golfe du Lion), egy nagyobb, tengeri területen szemlélteti a mélységeloszlást. Marsigli munkája Hollandiában jelent meg, így feltehetôen hatással volt Nicholas Samuel Cruquiusra (1678-1754), akinek 1730-ban megjelent térképe a Merwede torkolatáról már e módszer alkalmazásának érett példája. (77. ábra)
A francia geográfus, Philippe Buache (1700-1773) 1737-ben a Francia Tudományos Akadémián bemutatott kéziratos, majd 1752-ben nyomtatásban is megjelent mélységvonalas térképe szintén egy tengerrészt, La Manche-t ábrázolta ilyen módon. Buache elmélete szerint a tengerfenék nem lapos, hanem a szárazföldi hegyláncok folytatódnak a tenger alatt, és ezeknek a szemléltetésére használta az izobátokat, amelyeket a mélységi adatok alapján szerkesztett meg. Buache teóriájának bizonyítására több térképet is szerkesztett, melyek összegyűjtve "Cartes et Tables de la Géographie Physique ou Naturelle..." címmel a világ elsô tematikus atlaszát alkották (40).
Ha a víz alatti hegyeket lehet így ábrázolni, akkor miért ne lehetne velük a víz felettieket is? - Így gondolkodott a svájci Bonifas Marcellin du Carla (1738-1816), akinek 1771-ben a Francia Akadémiának tett javaslata az új, pontos módszert a tengeri és a szárazföldi felszín ábrázolására egyaránt ajánlja. Du Carla ötletét Jean-Louis Dupain-Triel (1722-1805) karolta fel, aki elôbb egy tanulmányt szentelt a módszer ismertetésének (1782), majd 1791-ben oktatási célból - a lejtôsség szemléltetésére - elkészítette Franciaország 1:2.150.000 méretarányú szintvonalas térképét, amelyen száz méterenként az azonos magasságú pontokat kötötte össze. Ezzel megszületett egy újabb izovonal, az izohipsza, amely a XVIII. század végére Aphroditéként emelkedett ki a tengerbôl (41), hogy azután megkezdje szívós küzdelmét a csíkozásos domborzatábrázolással a topográfiai térképeken is.
Az izovonalas ábrázolás legkorábbi alkalmazásának másik területe, a mágneses deklináció szintén szorosan kötôdik a tengerhez. Az iránytű használata az európai hajózásban nagyjából a XII. században terjedt el, de csak késôbb, elsôsorban a hosszabb felfedezôutakon ismerték fel a deklináció jelenségét, azt, hogy a mágnestű nem mindig mutatja pontosan a csillagászati északi irányt, hanem attól kisebb-nagyobb mértékben eltér, elhajlik.
Az elhajlás, a deklináció mértékének szemléltetésére javasolta 1536-ban a spanyol Alonso da Santa Cruz (1505-1567) az azonos deklinációjú pontok összekötését. Az elsô kéziratos töredék, amelyen ilyen izovonalak, izogonok vannak, a portugál Luis Teixiera (+1604) kb. 1585-ben készült vázlata a Csendes-óceánról. Hasonló munkákról, például Christoforo Borri (+1632) kéziratos térképének (1630 körül) létezésérôl tudósít a XVI. századból Athanasius Kircher (1602-1680) híres jezsuita tudós a "Magnes sive de arte magnetica opus tripartium" című művében, mely 1641-ben, Rómában jelent meg. Kircher leírta egy izogontérkép elkészítésének módszerét is, amelyet maga szándékozott megszerkeszteni.
Talán ezt az elképzelést valósította meg a tematikus térképészet már említett úttörôje, Edmond Halley, aki 1689-ben a Paramour nevű hajó kapitányaként hajózott az Atlanti-óceánon. Az elsô tisztán tudományos célú hajóút feladata az volt, hogy a földi mágneses tér változásait megfigyelje. Halley röviddel visszatérése után, 1701-ben jelentette meg az eredményeket "A New and Correct Chart shewing the Variations of the Compass in the Western and Southern Oceans" című térképén. A tematikus kartográfia történetének fontos darabja ez: az elsô nyomtatott izovonalas térkép, egyben az elsô ismert geofizikai térkép is. A következô évben Halley saját megfigyeléseit a gyűjtött adatokkal kiegészítve már deklinációs világtérképet adott ki (1702), ami közismertté és népszerűvé vált, és mintegy fél évszázadon keresztül jelentek meg javított kiadásai a tengerészeket kalauzoló kézikönyvekben. (78. ábra)
Az izogon világtérkép magyar vonatkozású érdekessége, hogy a szárazföldi területen áthaladó egyetlen vonal magyar területen, a Duna vonalával párhuzamosan látható. A méréseket az akkor éppen itt térképezô Marsigli végezhette, aki eredményeirôl tudósította a Royal Society-t. A Halley-féle világtérkép utóbb a tematikus izovonalas térkép mintájává vált, így méltán tekintjük alkotóját a tematikus kartográfia elsô újító és sokoldalú képviselôjének.
Maga Halley a rézlemezrôl nyomtatott térképein alkalmazott izovonalakat még egyszerűen csak görbéknek (curve lines) nevezte, késôbb azonban ezeket már "halleyánus"- vonalakként ("Halleyan lines") emlegették. Hellmann szerint a XVIII. században több tucat hasonló térkép készült a mágneses jelenségekrôl (42), így például korán megszületett az elsô, mágneses inklinációt mutató térkép is ( Whiston, 1721), és a század folyamán a mágneses jelenségeket bemutató izovonalas térképek száma felülmúlta a többi tematikus térkép mennyiségét. Népszerűségüket mutatja, hogy ezek voltak az elsô, iskolai atlaszokban megjelenô kisméretarányú tematikus térképek is. (43)
Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőlapjára!