Svájc topográfiai térképe, az ún. Dufour-térkép első lapjai 1845-től kezdtek megjelenni. Az árnyékcsíkozásnak a ferde megvilágításból eredő csodálatos plasztikája villámként hatott a lejtőcsíkozás paradigmájában felnőtt nemzedékre. Ez a nemzedék ismerte ugyan a ferde megvilágítás elvét, de a merev elutasítás falanxába csak olyan monumentális térképmű tudott rést ütni, mint a Dufour-térkép. Ez azokat érintette elsősorban akik már észrevették az uralkodó paradigma agóniáját és valami újat kerestek, mint Ernst Heinrich Michaelis (1794-1873). Kezdetben Michaelis a lehmanni tanok egyik legbigottabb követője volt. A csíkozásnál még a különböző jelek (fák, bokor, szőlő stb. jeleinek) sötétségi értékét is figyelembe kívánta venni úgy, hogy az összhatás megfeleljen a Lehmann által megadott sötétségi fokozatoknak. Nem érdektelen tehát a kérdés, hogyan lett ebből az extrém módon dogmatikus kartográfusból egy új szemléletmód képviselője? Michaelis pályafutását porosz mérnök-geográfusként kezdte, később földrajzi térképeket is készített, így pl. Humboldt Amerika-atlaszában ő rajzolta meg a domborzatot a Lehmann-féle módszer alapján. Az igen kritikus szellemben folytatott gyakorlati tevékenysége során hamarosan felismerte, hogy ez a módszer nem ad mindig jó eredményeket, s ez fogékonnyá tette új gondolatok befogadására. A döntő fordulat akkor következett be, amikor 1827-ben átköltözött Svájcba, és először meglátta az Alpokat. Ez az élmény döbbentette rá arra, hogy az ismert módszerek egyike sem alkalmas önmagában a magashegységek ábrázolására. 1832-ben a szintvonalak vastagságának a ferde megvilágítás alapján való variálásával kívánt plasztikus hatást elérni. A 40-es évek közepére kiforrott egy benne egy - nemcsak német, hanem francia viszonylatban is - új szemléletmód. Elvetette azt az akkor uralkodó felfogást, hogy az egymással szembeállított és "egymás ellen harcoló" domborzatábrázolási módszerek egymást kiegészítik, sőt a további fejlődés útja éppen a különböző módszerek kombinációja lesz. Michaelis ezt a felfogást egy 24 oldalas "könyvecské"-ben adta elő, amely 1845-ben Berlinben jelent meg, címe: "Über die Darstellung des Hochgebirges in topographischen Karten" (Magashegységeknek topográfiai térképeken való ábrázolásáról). Nem érdektelenek Michaelisnek a tudomány fejlődését reflektáló nézetei sem. Szerinte a kartográfiában ugyanúgy, mint a politikában és a vallásban egy bizonyos pártosság alakult ki, amely a szemléleti módot is befolyásolja, Ez a felismerés megkönnyítette azt, hogy túl tudja magát tenni az egyes "pártok" önteltségén, sőt ezeket egymással kibékíthetőeknek tartotta.
Franz Chauvin (1812-1898) porosz mérnök-százados ugyancsak elvetette a régi paradigmát és 1852-ben megjelent könyvében a domborzatábrázolási módszerek kombinációja mellett szállt síkra. A szintvonalak ferde megvilágítású árnyékolással való kombinációját javasolja, azzal indokolva, hogy a katonaság igénye a domborzat térképi ábrázolása iránt megváltozott. A Lehmann-féle módszer ellen felhozott érveket kiegészítette az optikai csalódásra való hivatkozással, hogy a világos tárgyak sötét alapon nagyobbaknak, a sötét tárgyak világos alapon ezzel szemben kisebbeknek látszanak mint a valóságban, ami a csíkozásnál a lejtőviszonyok felismerését eltorzítja. Akármennyire Lehmann-ellenes volt is Chauvin, a régi paradigmából megmaradt benne valami, mégpedig az, hogy a ferde megvilágítású árnyékolást éppúgy matematikai alapokra kívánta fektetni, mint azt Lehmann a lejtőcsíkozásnál tette. Chauvin sem a valóságos megvilágításból eredő értékeket adta meg, hanem egy olyan számsort, amit könnyen megjegyezhetőnek tartott. Könyvéért a porosz kormányzat Vörös Sasrendjét kapta. Az elméleti kartográfia történetében valószínűleg példa nélküli eset, hogy egy tanulmányt ilyen magas kitüntetéssel honoráljanak. Ennek ellenére Chauvin elképzelései nem találtak szélesebb körű elismerésre, ami őt egy újabb könyv megírására sarkallta (1854-ben). Ebben még jobban kidomborította Lehmann-ellenességét, és a ferde megvilágításos árnyékolásnak a vízszintes felületek árnyalásának bevezetésével következetesebb formát adott. Ezt jóval később a svájci kartográfia juttatta érvényre. A vita a régi és az új felfogás között tehát nem az álláspontok közelítéséhez vezetett, hanem éppen ellenkezőleg, azok egymástól való eltávolodásához, ezt polarizációs hatásnak nevezhetjük. Szerintünk a polarizáció hozzátartozik a paradigmaváltás mechanizmusához, és hozzájárul új, de nem feltétlenül mindig helyes felismerések megszületéséhez. Hogy a következetes ferde megvilágításos árnyékolás elve nem Franciaországban vagy Svájcban formálódott ki, az a fent vázolt polarizációs hatásnak köszönhető.
A müncheni Katonai Topográfiai Intézet igazgatója, Hermann von Schintling korát a domborzatábrázolás szempontjából olyan válságos időszaknak tekintette, amelyből a régi tanelmélet megerősödve kerül ki vagy pedig teljesen megújul. Ő a régit akarta bizonyos aktualizálás segítségével megmenteni, konzervativizmusának azonban voltak paradox elemei is. Elutasította a természethez való hasonlóságra irányuló törekvést, amit Chauvin is képviselt, de leírta azt, hogy hová vezethet ennek következetes végigvitele: plasztikus, a légperspektívát és a tarka színeket is bevonó ábrázolási módba. Tagadó formában tehát már 1855-ben megfogalmazta a svájci relief-kartográfia alapelveit, amelyek még csak ekkor kezdtek kialakulni. Egy másik paradox elem Schintlingnél: a ferde megvilágítást elutasította, mégis megadta, hogyan kell matematikai alapokra helyezni.
Gustav Jenzsch (1830-1877), szász bányamérnök, 1856-ban a szintvonalak ferde megvilágításos árnyékolással való kombinációját javasolta, mint Chauvin. A szintvonalak gyors felismerésére vonalak és pontok olyan kombinációját dolgozta ki, amely erősen hasonlított a morzejelekre. A szintvonal bevezetése tehát olyan javaslatokat is szült, mint hajdanán a lejtőcsíkozás.
Azt a szemléletmódot, amely elismeri, hogy minden domborzatábrázolási módszernek megvan a létjogosultsága, legkövetkezetesebben az osztrák Valentin Streffleur (1808-1870) alakította ki, mégpedig a domborzatábrázolási módszerek rendszerezésével. Ennél a kisméretarányú térképeket is figyelembe vette, úgy, hogy a domborzatábrázolás terén az integrációs szemléletet is kifejezésre juttatta. Az egy bizonyos ideális módszer megteremtésére való törekvést, ami a régi paradigmának alaptétele volt, Streffleur teljesen feladta, és ehelyett az optimális domborzatábrázolási módszer meghatározását tekintette fő célnak.
A kartográfiai domborzatábrázolás fő problémája tehát az optimalizálás lett: a térkép céljának, a rendelkezésre álló eszközöknek és a nyomtatás módjának leginkább megfelelő módszer meghatározása. Ehhez a különböző módszerek rendszeres összehasonlítására volt szükség. Ez a szemléletmód leszámolást jelentett a régi paradigmával. Streffleur a Lehmann nevével fémjelzett szemléletmódot túlzóan támadta, Lehmann módszere szerinte egy félévszázadnyi veszteséghez vezetett. A polarizációs hatás abban is megmutatkozott, hogy Streffleur a magassági viszonyok ábrázolásának túlságosan nagy jelentőséget tulajdonított, ami a rendszerezésre negatív hatással volt. Így lejtőcsíkozása többször is megjelenik, pl. attól függően, hogy az több vagy kevesebb magassági érték megadásával van-e kombinálva. Minden polarizációs hatás ellenére megmaradt zárványként a régi paradigma egy eleme, mégpedig a ferde megvilágítás elvetése. Ez is utal az elméleti kartográfia ellentmondásos fejlődésére. A ferde megvilágítás elismerése bevezette az új személetmódot, amely-nek első kifejlett formája a ferde megvilágítást újból elvetette.
Streffleur 1867/68-ban publikált rendszerezésében (51. ábra) olyan domborzatábrázolási módszerek is vannak, amelyek feledésbe merültek, de később újra felfedezték őket. Ez a rendszerezés nemcsak a rendszeres elemzést, összehasonlítást tette lehetővé, hanem heurisztikus funkciója is volt, azaz új módszerek, új kombinációk felfedezését is elősegítette. Ezzel az elméleti kartográfia behozta hátrányát a gyakorlati kartográfiával szemben és újra lépéselőnyhöz jutott. A rendszerezést elsősorban nem a régi paradigmára irányuló ellenreakció tette lehetővé, hanem a gyakorlati kartográfiának az elméleti kartográfiánál gyorsabb fejlődése. Több új módszer, mint pl. a magassági rétegszínezés, úgy alakult ki, hogy annak alig volt valamilyen vetülete a metaszférában. Ennek több oka volt. Érződött az uralkodó paradigma szelektáló hatása is, lényegesebb volt azonban az, hogy az új módszerek főleg a katonai kereteken kívül alakultak ki, ahol a megfelelő intézmények hiányában a metaszféra jóval szerényebben és lassabban bontakozott ki. Az intézményi alapok kiépítése a földrajzi folyóiratok, földrajzi társaságok, alpesi társaságok alapításával, főleg a század második felében indult meg. A világkiállításokkal egybekötött nemzetközi térképkiállításoknak is volt ilyen szerepük: Streffleur is a közvetlen indíttatást az 1867-es párizsi térképkiállítástól kapta, nagy hatást gyakorolt rá a gyakorlati kartográfia nemzetközi eredményeinek ez a koncentrált bemutatása. Ez az élmény azonban csak egy olyan szemlélőben válthatott ki katarzis-szerű hatást, aki a régi paradigmán nevelődött, és jól ismerte a gyakorlati kartográfia több területét is. Streffleurben volt ilyen jellegű érzékenység, ezt szinte egész addigi pályafutása érlelte ki. Eredetileg tiszt volt, majd osztrák tisztképző intézményekben a tereptan és a helyszínrajz tanára. Ferenc Józsefet is tanította. 1848-ban a bécsi nemzeti gárda ideiglenes, majd helyettes parancsnoka lett. 1850-ben kivált a katonaság kötelékéből, a pénzügyi és kereskedelmi, majd a hadügyminisztériumban dolgozott. Nagy érdemei voltak a civil kartográfia fejlesztésében, iskolai térképeket is készített. 1859-től az Österreichische Militärische Zeitschrift (Osztrák Katonai Folyóirat) szerkesztője volt, a domborzat-ábrázolás rendszerezéséről írt tanulmánya is itt jelent meg. (A folyóirat később felvette Streffleur nevét.) Ez a sokrétű tevékenység kétségtelenül predesztinálta Streffleurt a kartográfia integratív szemléletére, elméleti hatása azonban csak a domborzatábrázolásra korlátozódott.
Az integrációs szemlélet átfogóbban és valamivel korábban is jelentkezett Emil von Sydow (1812-1873) 1866-ban megjelent tanulmányában, amelyben a kartográfia három alapproblémáját tárgyalta. Pályafutása hasonlított Streffleuréhez. Porosz tiszt volt, tanított a Berlini Hadiakadémián, tagja volt a tisztvizsgáztató bizottságnak. 1855-ben Gothába költözött, a Justus Perthes kiadónál dolgozott, főleg iskolai térképeket szerkesztett. Berlinbe visszatérve ismét a hadiakadémián tanított, majd a porosz vezérkar kartográfiai osztályának főnökévé nevezték ki. Nagy tapasztalatra tett szert mind a topográfiai, mind pedig a földrajzi kartográfia terén. A kartográfia három alapproblémájáról írt cikke a gothai Geographisches Jahrbuch-ban (Földrajzi Évkönyvben) jelent meg. Ezek a problémák szerinte a következők: a gömb és a domborzat valamint a valóság kicsinyített ábrázolása. A kartográfia különböző területeinek - vetülettan, domborzatábrázolás, generalizálás - összefoglalása már konkrét formában előkészítette azt a szemléletet, hogy a kartográfia bizonyos mértékben önálló tudományos területet képez. Most már nemcsak a domborzatábrázolási módszerek, hanem a kartográfia egészének rend-szerezésére is felmerült az igény.
Az elméleti kartográfia története szempontjából ennek a folyamatnak volt a legnagyobb jelentősége, de természetesen voltak más fejlődési vonalak is, így pl. a tematikus kartográfia irodalmának kezdődő kialakulása. Fontos szerepet játszott ebben Wenzel Unschuld (1814-1896) osztrák tiszt, aki 1859-ben megjelent könyvében azzal foglalkozott, hogyan lehetne a topográfiai térképeket statisztikai jellegű adatok ábrázolására is felhasználni. Ezirányú érdeklődése abból fakadt, hogy szoros kapcsolatban állt a topográfiai térképezéssel (Magyarországon és Erdélyben "térképező igazgató"ként ténykedett) és az ezzel összefüggő, statisztikai adatokat is kiértékelő országleírással.
A kartográfia tudományággá válásához a gyakorlati kartográfia intézményesedésének új formái is hozzájárultak. Ekkor kezdett kialakulni a térképkiadó modern típusa. Jelentős szerepet játszott ebben a gothai Justus Perthes cég, ennek példáján tárgyaljuk ezt a folyamatot, amely természetesen más nagy kiadónál is lejátszódott, ha nem is ugyanígy, de hasonló formában. A gothai kiadó fejlődésében a következő momentumoknak volt különös jelentősége: Kialakult egy állandó belső munkatársi gárda, amelynek tudományos könyvtár és térképtár állt rendelkezésére. Megindult a földrajzi folyóiratok kiadása is. A cég Közleményei (Mitteilungen aus Justus Perthes` Geographischer Anstalt) mind a földrajztudomány, mind pedig a kartográfia számára kommunikációs központot jelentettek. A munkatársi gárda tagjai kialakult speciális munkaterületüket nagy önállósággal vezették, ami kiszorította a dilettantizmust. Ez a szervezeti forma Gothában a gyakorlati kartográfiát tudományos szintre emelte. A gothai céget a kortársak "tudós köztársaságnak" nevezték.
Ennek megszervezése különösen August Petermann (1822-1878) érdeme volt, ez nevelt először számos, tudományosan képzett térképészt, olyan szakembereket, akik a gyakorlati kartográfiát tudományos igénnyel művelték. Ennek külső jelei is voltak, pl. gothai térképészek a gyakorlati kartográfia terén kifejtett tevékenységükért tiszteletbeli doktori címet, professzori címet és akadémiai tagságot kaptak. A nagy térképkiadók munkatársainál óriási mennyiségű tudás és tapasztalat halmozódott fel, amelynek csak kis részét értékelték ki a kartográfiai irdodalomban. Ezeket az intézményeket egy kortárs (Karl Peucker) olyan mezőgazdasági mintaüzemekhez hasonlította, amelyek gyakorlati példa alapján tanítanak, és a kartográfia tudományággá válását azzal segítették elő, hogy egyrészt a gyakorlati kartográfiát magasabb szintre emelték, előkészítve az elméleti kartográfia többrétű - nemcsak néhány központi problémára koncentráló - fejlődését, másrészt a tudományos kartográfusok differenciálódásával kibővítették azok körét, akik elméleti kartográfiával foglalkoztak.
Az elméleti kartográfiát ebben az időben elsősorban azok vitték előre, akik szoros kapcsolatban voltak a kartográfia mind a katonai kereteken belül, mind pedig azon kívül fejlődő területeivel. Így volt ez Streffleur és Sydow esetében is. Ide tartozik a már megemlített Hauslab (1798-1883), aki a helyszínrajz tanára volt a Bécsi Hadmérnöki Akadémián. Vezérőrnagyi beosztásban részt vett a magyar szabadságharc leverésében, katonai pályafutását táborszernagyként fejezte be. Ő dolgozta ki a jelkulcsot a II. katonai felméréshez. Katonai kereteken kívül folytatott tudományos tevékenységére utal, hogy a Bécsi Földrajzi Társaság elnöke volt. Nagymértékben hozzájárult annak a szemléletmódnak a kialakításához, amely Streffleur rendszerezésében kifejezésre jutott. Iskolateremtő egyénisége volt, tanítványai közé tartozott pl. Unschuld és Tóth Ágoston is.
Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőlapjára!