Résztudomány alatt egy olyan ismereti rendszert értünk, amelynek megvan ugyan a maga sajátságos tárgya és megismerési célja, de csupán egy önálló
tudományágon belül. A térképtudomány is - önállóvá válása előtt - megjárta a részleges önállóság fejlődési szakaszát. Eddig tulajdonképpen a kartográfia
résztudománnyá válásának korai történetével foglalkoztunk, most pedig a közvetlen előtörténetet és a résztudománnyá válás időszakát tárgyaljuk.
Az a problémafelvetés, amely az első igazán kartográfiai jellegű elmélet megalkotásához vezetett, a XVII. század közepén még csak igen szerény és
kiforratlan formában jelentkezett. A topográfiai térképezés módszereinek fokozatos kifinomulása egy bizonyos ellentmondást hozott létre a topográfiai térképeken
belül: a térképi elemek nagy része (mint pl. a vízrajz, a településhálózat) egyre pontosabb alaprajzi ábrázolásban jelent meg, viszont a terep képét nagymértékben
meghatározó domborzat csupán oldalnézetben. Erre az ellentmondásra a korabeli szakirodalom még nemigen hívta fel a figyelmet. Kivételt képez a pomerániai
mérnök, Wendelin Schildknecht (1592 körül született) "Összhang és erélyesség" című 1652-ben megjelent munkája, amelyet, mint maga mondja, nem kolostorbéli
apácáknak, hanem a tudományt kedvelő katonáknak írt. Ebben bírálja a domborzat perspektivikus ábrázolását, mert ennél az "egyik részlet a másikat úgy elrejti,
mint a házasságtörő nő szeretőjét a szőrmetakaróval". Néhány korábbi, igen kis területet ábrázoló erődítmény-térképtől eltekintve, ebben az időben - azaz a
XVII. század közepe táján - kezdődnek a kísérletek a domborzat felülnézetben való ábrázolására. Az árnyalás korai alkalmazására is sor kerül, amint ezt Hans
Conrad Geyger (1599-1674) is mutatja, de a domborzat felülnézetben való ábrázolásának leginkább elterjedt eszköze a csíkozás lesz. Ezt mai ismereteink szerint
először Giovanni Francesco Abela 1674-ben Málta térképén alkalmazta, David Vivier pedig 1674-ben Párizs környékének ábrázolásánál. A XVIII. században ez a
módszer általánosan elterjedt, de ezt a folyamatot a korabeli szakirodalom nem nagyon tükrözte vissza, a domborzatábrázolási problémákat kezdetben kizárólag a
gyakorlati kartográfián belül kívánták megoldani. A szakirodalom a XVIII. század második felében karolja fel a domborzatábrázolás problematikáját, ami azután a
század végén az első kartográfiai elmélet megalkotásához vezet. Az út odáig nem volt egyenes vonalú, a kartográfia metaszférájának kibontakozása több síkon jött
létre.
A kartográfia résztudománnyá válásához a vetülettan kevéssé járult hozzá, mert szinte a matematika egy részterületévé vált, anélkül azonban, hogy a
kartográfiai problémalátás előtérbe került volna. A kisméretarányú - földrajzi - kartográfia nagyon szerényen alakítgatta metaszféráját, úgyhogy csak kismértékben
részesedett a kartográfia résztudománnyá válásában. A későbbi fejlődés szinte programszerű elővetítése volt az a tény, hogy a természeti földrajz megalapítója,
Bernhard Varenius (1622-1650), 1650-ben megjelent "Geographie generalis"-ában a vetülettant is tárgyalta. Ez kifejezésre juttatta, hogy az önállósulás felé haladó
földrajztudomány igényt tart a kartográfia módszertanának legalábbis egy részére. A fő fejlődési vonalat továbbra is a topográfiai térképezés módszertana hordozta.
Hatásos impulzusokat kapott ez a XVII. század közepétől lendületesen fejlődő erődítménytantól, valamint a katonai felderítést célzó, szemrevételezésen alapuló
vázlatszerű térképezés jelentőségének növekedésétől.
Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőlapjára!