2.3 A reneszánsz és a XVII. század első fele

A reneszánsz az ókor szellemének feltámadását, szó szerint újjászületését jelenti. A térképészetben a reneszánsz azzal kezdődött, hogy Ptolemaiosz "Geográfiá"-ja Itáliában ismertté vált. A görög szövegű könyvet a török veszély elől menekülő bizánciak vitték magukkal Itáliába, ahol a velencei Emanuel Chrisoloras (kb. 1334-1415) kezdte latinra fordítani. A fordítást tanítványa, Jacobus Angelus fejezte be, aki a műnek a "Kozmográfia" címet adta; ez aztán másolásban, majd a cserélhető betűkkel való nyomtatás feltalálása után nyomtatásban terjedt. Az első nyomtatott példány 1475-ben jelent meg, és a XVI. század végéig 30 kiadást ért meg. A "Kozmográfiá"-t térképmellékletekkel is kiadták, ezek valószínűleg Ptolemaiosz adatai alapján készültek, de vitatott, hogy őt lehet-e a térképek szerzőjének is tekinteni. A Ptolemaiosz-térképek megváltoztatták a középkori földrajzi világképet, ezek az ókori eredetű térképek az újdonság erejével hatottak. Az óriási érdeklődést nemcsak a másfajta ábrázolás magyarázta, hanem a társadalom gyorsan növekvő térképigénye is, amely véget vetett a középkori térképínségnek. A megnövekedett igényt nemcsak a termelési rendben bekövetkezett változások váltották ki, amelyek sokrétű kapcsolatok kiépítésével (így pl. kereskedelmi utazásokkal) jártak együtt, hanem a magasabb szintű térképkultúra szerves része lett az egész világkép gyökeres megváltozásának. A reneszánsz korban az ember kerül a világegyetem középpontjába, ennek centruma viszont a szem lesz: új vizuális kultúra születik, amelyben a festészet és a tudomány szoros kapcsolatban áll. Ezért tartotta Leonardo da Vinci (1452-1519) az emberi szemet az asztronómia, a geometria, egyáltalán az egzakt tudományok és a művészet megalkotójának. A művészet és a tudomány határterületén álló térkép az érdeklődés homlokterébe került és az új világnézet kifejezője lett.
Az új világkép megnövelte az ember közvetlen földrajzi környezetének leképezése iránti igényét, amely a festészetben éppúgy jelentkezett, mint a térképészetben; az utóbbit a nagyméretarányú regionális térképek megjelenése jelzi. A nagy földrajzi felfedezések tovább fokozták a térkép iránti érdeklődést, az egzotikus tájak térképi megjelenítése viszont visszahatott a hazai tájak iránti érdeklődésre és további lendületet adott az Európában kibontakozó regionális térképészetnek. Az itt vázolt folyamatok egyik kihatása az volt, hogy egyre inkább felismerték a ptolemaioszi térképek hiányosságait, s ezeket nemcsak javítgatták, hanem egyre inkább újakkal helyettesítették, az ún. "moderna tabulae"-kal. Végül is a ptolemaioszi térképek összességét történelmi jellegűnek tekintették. A reneszánsz gyakorlati kartográfiájára tehát a következő folyamat jellemző: a ptolemaioszi térképek felfedezése, majd továbbfejlesztése, és végül teljes túlhaladása. Nem mondható el ugyanez az elméleti kartográfia vonatkozásában, ahol a reneszánsz a ptolemaioszi elméletet teljes mértékben átvette, anélkül, hogy átértékelésre, elvetésre szükség lett volna. A vetülettanban ez az elmélet lett egy új paradigma kiindulási alapja. Persze a vetülettan nem ott folytatódott, ahol az ókorban félbeszakadt. A Ptolemaiosz óta eltelt 1200 év annyira megváltozott körülményeket teremtett, hogy azok az alapelvek, amelyeken az ókori kartográfia állt, nem merevülhettek megdönthetetlen dogmává. A reneszánsz embere egészen más látásmóddal szemlélte a ptolemaioszi elméletet; a reneszánsz ember látásmódja kellett ahhoz, hogy a Ptolemaiosznál meglevő előremutató gondolatok, így a perspektivikus ábrázolás és az optimalitás elve továbbfejleszthető legyen. Ebben például nagy szerepet játszott az, hogy a festészet kialakította a perspektivikus ábrázolást, ami a reneszánsz világszemléletének nemcsak hogy jól megfelelt, hanem egyenesen abból "táplálkozott".
Az ókorban az elméleti kartográfia elsősorban a gyakorlati kartográfia azon ágára alapozódott, amelynek az akkori világtérkép volt a tárgya. Ez az alap fennmaradt a reneszánszban is, de két síkon is kibővült. A reneszánsz kitágult földrajzi világát a kitágult világképpel, látásmóddal kellett visszatükrözni, és ez rendkívül nagy impulzust adott a vetülettan kibontakozásához. Olyan nagy teljesítmények születtek, mint amilyen Gerardus Mercator (1512-1594) vetülete, amely az optimálási elv kibontakoztatását jelentette. Ez kiválóan megfelelt tengeri térképek készítésére, mivel ez a portolántérképeken meglevő irányvonalakat egyenes vonalakként jelenítette meg. Ebben a korszakban az elméleti kartográfia kettéágazott: az egyik ága a vetülettan lett, amelynek történetét a könyv tervezett második kötetében tárgyaljuk majd; a másik ága a regionális térképezés keretén belül alakult ki. Ez az ókorban már meglevő, az uralkodó paradigmával szemben bizonyos anomáliát mutató zsenge irányzat a reneszánsz idején lett az elméleti kartográfia egyik fő fejlődési vonala. A vetületi problematika itt másodlagos volt, ill. nem is igen volt meg, mert a korai regionális térképek vetület nélkül készültek. Meg kell azonban jegyezni, hogy a regionális térképészet módszertanában a későbbi geodézia és kartográfia egymással szorosan összefonódott, így az elméleti kartográfiának nem volt olyan viszonlagos önállósága, mint az ókorban.
A térképfelvétel módszertana illetve az azzal összefüggő problémák leírása először olyan művekben jelent meg, amelyek a gyakorlati geometriával foglalkoztak. Mivel a festészet a reneszánszban a perspektíva alkalmazása révén szorosan kapcsolódott a gyakorlati geometriához, az itáliai reneszánsz művészeknek a festészetről szóló munkái a gyakorlati geometriát is érintették. Erről tanúskodnak a Firenzében élő művészek, Leon Battista Alberti (1404-1472) és Piero della Francesca (kb. 1404-1472) művei. Alberti, aki Róma térképét elkészítette, a térképfelvétel módszereit is tárgyalta. Leonardo da Vinci, aki tevékenységét főleg Firenzében fejtette ki, szintén írt egy tanulmányt a festészetről, ebben tárgyalta az árnyéktant és a légperspektívát is, olyan témákat tehát, amelyek a domborzatábrázolásban később nagy szerepet játszottak. Leonardo da Vinci több térképet is rajzolt; egyik térképén a domborzatot perspektivikusan és az árnyékolás segítségével adta vissza, továbbá leírt egy módszert a hegyek magasságának megállapításához. Jól ismerte Ptolemaiosz "Kozmográfiá"-ját, naplójában beszámol arról, hogy anatómai rajzaiban, azaz a mikrokozmosz ábrázolásában azt a módszert alkalmazta, amit Ptolemaiosz a "Kozmográfiá"-ban: először az egésznek (azaz az oikumenének) a rajzát adta, amire az egyes részek (a tartományok) ábrázolása következett. Ezen fejlődési vonalhoz tartozik Albrecht Dürer (1471-1528) is, aki 1525-ben geometriai tankönyvet adott ki, amelyben a glóbuszkészítést is tárgyalta. Dürer szintén foglalkozott a gyakorlati kartográfiával, több térképet metszett fába.
Az elméleti kartográfia kialakulása szempontjából a gyakorlati geometriának az a fejlődési vonala volt jelentős, amely főleg a földmérést tárgyalta, mivel ebből vált ki a térképfelvétel módszertana. Ezt a folyamatot néhány példával illusztráljuk: A magyar származású, Litvániában ténykedő Lossai Péter műve 1498-ból kizárólag földmérési módszereket tárgyal, de ezek térképezéshez való alkalmazását még nem fejti ki. Lossai "Jegyzetei és Ábrái" a "hozzáférhető és hozzá nem férhető tárgyak magasságának, valamint síkon és mélyben létesített, mérendő hosszúságú, szélességű és mélységű tárgyak geometriai úton végzett megméréséről" Bolognában, latinul íródtak, ahol a szerző - egy időben Kopernikusszal - tanulmányait folytatta. Lossai sokat merített Johannes Stöffler (1452-1531) tübingeni professzor munkájából , amely néhány évvel később (1512-ben) került kiadásra. A XVI. században több ilyen jellegű munka jelent meg: német területeken elterjedtek voltak az oppenheimi városírnok, Jacob Köbel és a Passauban élő ágostonrendi tanár, Pühler Kristóf művei, Franciaországban pedig Jean de Merliers könyve. Pühler Magyarországon született, a török elől menekült nyugatra. "Geometrica practica"-ja 1563-ban jelent meg Dilingenben.
A XVI. század első felében a nagyméretarányú térképezés két ágra kezdett szakadni. Az egyik, a hagyományosabb ág, ahol a folyamatosság az ókortól kezdve megvolt, a földmérés keretében fejlődött. A földmérés igen precíz, de szerfölött munkaigényes módszereivel csak nagyon kis területet lehetett felmérni, az eredmény többnyire igen nagy méretarányú térkép volt. Mindinkább kialakult az igény topográfiai jellegű térképekre, amelyek kisebb méretarányban ugyan, de jóval nagyobb területeket öleltek fel. Mivel ilyen jellegű térképezés számára még nem alakultak ki intézmények és nem voltak hivatásos térképészek sem, az ilyen munkálatokra csak gyorsan, olcsón és egyszerű módon végrehajtható módszerek jöhettek számításba. A gyakorlati kartográfiának ez a differenciálódása a szakirodalom területén is megmutatkozott. Az egyik legkorábbi térképezési utasítást Sebastian Münster (1488-1552) bázeli professzor, Stöffler tanítványa publikálta 1528-ban. Ez a leírás úgy lett ismertté Európa-szerte, hogy egy 1537-ben kiadott kis könyvébe is belevette, amely az egyre nagyobb terjedelművé duzzadó, és a biblia után a kor legismertebb olvasmányává váló "Kozmográfiá"-jának az előfutára volt. Münster a következő térképezési módszert javasolja: A térképlap közepén meghúzzuk az ún. "hosszú vonalat", amely a lapot középen elfelezi (20. ábra) . Erre az egyenesre húzunk egy felező merőlegest. A két vonal metszéspontjában van az a település, amelynek a környékét kívánjuk térképezni (a 20. ábrán Heidelberg). A keresztvonalakkal párhuzamos vonalakat húzunk, amelyek egymástól való távolsága egy mérföldnek felel meg. Ezzel megkapjuk a mértékléc beosztását is. Ez a vonalhálózat főleg arra szolgál, hogy megkönnyítse az irányvonalak felvitelét. A kiindulási pontban (itt Heidelberg) felmegyünk egy magas toronyba vagy egy hegyre. Magunkkal viszünk egy szögmérőt és egy tájolót. A szögeket pontokban mérjük. 90°-nak 36 pont felel meg (20. ábra) . A szögmérőt betájoljuk, megirányozzuk a környező településeket (a példánkon Speyert és Wormsot), és megmérjük ezeknek az irányvonalaknak a déli, ill. az északi iránnyal bezárt szögét. Ezeket az irányvonalakat felvisszük a térképre. Körzőbe vesszük a megirányzott települések álláspontunktól való távolságát, amivel az irányvonalat elmetsszük. (Speyer 3 mérföldre, Worms pedig 4 mérföldnyire van Heidelbergtől). Ezután áthelyezzük álláspontunkat egy már megrajzolt, lokalizált településbe (pl. Speyerbe). Itt ugyanúgy járunk el, mint a kiindulási pontban. Megtörténhet az is, hogy a szomszédos település helye nem belátható. Tegyük fel, hogy ez áll fenn Landau esetében. Itt úgy járunk el, hogy megindulunk Landau irányába, addig haladunk, amíg nem lesz látható, és ebből a pontból határozzuk meg, hogy milyen irányban van Speyertől. Nem minden település helyét kell ily módon meghatározni, néhány helység lokalizálása elegendő. A többi helységet a már lokalizált helységek alapján , szögmérés nélkül is felrajzolhatjuk. Ez igen egyszerű módon történhet, mint pl. Bensheim esetében, két körív segítségével, melyek középpontjai Heidelbergben, ill. Wormsban vannak. A sugarak hosz-szúsága a Heidelberg-Bensheim, ill. Worms-Bensheim távolságnak felel meg. A körívek metszéspontjában kell Bensheimnek lennie. A térképezés alapja tehát a településhálózat volt, ezután került megrajzolásra az úthálózat, a folyók és a dombrozat. A kész térképet a 21. ábra mutatja. Münster itt több korabeli térképezési módszert kombinál egymással. Két módszert explicite megad: a poláriskoordináta-módszert (Speyer és Worms helyének meghatározása) és a körívmetszési módszert (Bensheim lokalizálása). Rejtett formában felmerül az irányvonalas lánc módszere is (Landau esetében), amellyel egy útvonalon fekvő települések helyét határozzuk meg, szögmérés és távolsági adatok segítségével. Figyelemre méltó, hogy a földrajzi koordináták segítségével való kartografálást, amit Ptolemaiosz, és aztán a reneszánszban mások is, így pl. Peter Apian (1495 -1552) leírtak (22. ábra) , Münster nem említi meg. Nyilván azért nem említette, mert nagyobb méretarányú térkép készítésére nem tartotta alkalmasnak. Azonkívül a földrajzi hosszúság meghatározásához még mindig nem alakult ki megfelelő módszer. A löweni egyetem professzora, Reinerus Gemma-Frisius (1508-1555), aki Apian Kozmográfiáját javított kiadásban megjelentette, tett erre vonatkozólag egy előremutató javaslatot, de ebből csak a XVIII. század végére lett a gyakorlatban is alkalmazható módszer.
Gemma-Frisius a térképezés módszereinek továbbfejlesztésére is tett egy forradalmi jellegű javaslatot, 1533-ban, Antwerpenben megjelent munkájában ("Libellus de locorum describendorum ratione") ő ajánlotta először a háromszögelés alkalmazását (23. ábra) . Ennek alapgondolata már Peter Apiannál is (1524) felmerült, s Gemma-Frisius tulajdonképpen a Münster által 1528-ban leírt poláriskoordináta-módszert fejlesztette tovább. Észrevette azt, hogy nincs szükség a térképezésnél távolságmérésre, elegendő megmérni a két kiindulási pont közötti távolságot - az alapvonal hosszát -, a többi pont (település) helyét aztán kizárólag szögmérés alapján is meg lehet határozni (24. ábra) . Később felismerték, hogy ezzel a módszerrel pontosan lehet mérni nagy távolságokat, így az eljárás továbbfejlesztett változata jelentős szerephez jutott a fokmérésben. (Ezen a példán is láthatjuk, hogy milyen szorosan összefonódtak még egymással a geodézia és a térképezés különböző területei.) A térképészeti módszerek igen korai összefoglalását adta a wittenbergi matematikaprofeszszor, Georg Joachim Rheticus (1514-1574) "Korográfiá"-jában. Ugyanúgy, mint Ptolemaiosz, a térképkészítés két nagy területét különítette el egymástól. A geográfia szerinte az egész földgömb ábrázolásával, a korográfia ezzel szemben az egyes országok, tartományok ábrázolásával foglalkozik. Rheticus 1539-ben látogatóba utazott Kopernikuszhoz, hogy jobban tanulmányozhassa tanait, amelyekkel a Ptolemaiosz nevével fémjelzett geocentrikus felfogás helyébe a napközpontú, heliocentrikus szemléletet állította. Kopernikusz tanainak kiadásában Rheticus is segédkezett.
Rheticus már Kopernikusz híres könyvének, "De revolutionibus orbium coelistium" (1543) megjelenése előtt - amelynek kézirata az ő közvetítésével került a nürnbergi nyomdába - 1540-ben kiadott egy rövid összefoglalást a kopernikuszi tanokról. Rheticus látogatása Kopernikusznál igen hosszúra nyúlt, a "Korográfiá"-t is itt írta meg 1541-ben. Az előzményekhez tartozik még az is, hogy Kopernikusz nagy érdeklődést tanúsított a kartográfia iránt, maga is készített térképet, ahogyan Rheticus is, s ez váltotta ki a térképezés módszertana iránti érdeklődését. A következő eljárásokat írta le: Az első a földrajzi koordináták alapján való térképkészítés; ezt nem tartja gyakorlati jellegű módszernek, szerinte inkább a matematikusoknak való eljárás. A második a körívmetszési módszer. A kiindulási pontot tetszőleges helyen megrajzoljuk a térképlapon (jelöljük ezt A-val), és ezután meghatározzuk egy szomszédos település helyét (B). Tájolóra és szögmérésre csak itt van szükség, mivel a térképet be kell tájolni és a két település közti irányt is meg kell határozni. A továbbiakban nincs semmi másra szükség, mint egy olyan táblázatra, amelyben meg van adva a települések egymástól való távolsága. Az ilyen táblázatot itinerariumnak hívták, ekkoriban igen elterjedtek voltak, nyomtatásban is megjelentek, az utazók számára a térképet is helyettesíthették. A térképezés további menete az, hogy megkeressük a táblázatban egy harmadik helység (C) A-tól, ill. B-től való távolságát. A, ill. B középponttal AC, ill. BC sugarú köröket rajzolunk. A körívek metszéspontjában lesz a C település helye a térképen. Így tovább haladva meghatározzuk az összes település helyét. Ezzel a módszerrel úgy is lehet térképezni, hogy a térképet előzőleg nem tájoljuk be, valamint az A és a B közti irányt sem határozzuk meg pontosan, a térkép betájolására csak az összes település felrakása után kerül sor. Egy nagyobb területet ábrázoló térkép utólagos tájolása néhány fontosabb helység földrajzi koordinátái alapján is történhet. Ennél az eljárásnál előfordulhat, hogy a térkép tájolása nem lesz pontos, a térképi észak nem esik egybe a valóságos északi iránnyal. A XVI. század első feléből több ilyen "rosszul tájolt" térkép ismeretes, közéjük tartozik Magyarország első részletesebb térképe is, amelyet Lázár 1514 körül készített. A Lázár-térkép "elfordulásának" magyarázatára több hipotézis született, de egy igen egyszerű oka is lehetett, mégpedig a körívmetszési módszer alkalmazása. Harmadik eljárásként Rheticus a grafikus háromszögelést írja le, amit Gemma-Frisius javasolt 1533-ban. A negyedik eljárás a poláris koordináta-rendszer, amelynek leírását 1528-ban Münster adta meg. Rheticus nem említi Münster nevét, valószínűleg azért, mert szerinte ez a módszer jóval régebbi, a tengerhajózási térképek készítésénél került alkalmazásra. A portugálok Rheticus szerint nemcsak az irányvonalak szögeit és a távolsági adatokat vették figyelembe, hanem az ábrázolt pontok földrajzi szélességeinek táblázatát is. Ez az eljárás tehát valószínűleg a tengeri térképészetből került a szárazföldi térképészetbe a XV. század közepe táján Itáliában. (Alberti Róma térképét ezzel a módszerrel készítette.) Viszszatérve Rheticusra, meg kell még említeni, hogy trigonomikus táblázatok készítésével is foglalkozott, ezzel közvetve a térképezés továbbfejlődését is elősegítve. Utolsó éveit Krakkóban töltötte, ahol orvosként működött. Ez a ténykedése vezette el Magyarországra, ahol meghűlés következtében 1574. december 4-én, Kassán hunyt el. "Korográfiá"-ja csak kéziratban maradt fenn, ugyanúgy, mint a svájci lutheránus pap, Sebastian Schmid (1533-1586) 1566-ban írt munkája, a "Chorographia et Topographia". Ebben ugyanazokat a módszereket taglalta, mint Rheticus, a földrajzi koordináták alapján való térképkészítést viszont meg sem említi. Ennek oka abban rejlik, hogy ő csak a nagyobb méretarányban való térképezéssel kívánt foglalkozni. Figyelemre méltó, hogy ebben a vonatkozásban már megjelenik a "topográfia" kifejezés is. Ugyancsak az 1566-os évből való Tilemann Stella (1525-1589) "Methodus"-a, amelyben felvázolja tervét, egész Germánia korográfiai és történelmi leírását. Az előbbi két munkával szemben ez a könyvecske megjelent nyomtatásban, egy Erdélyből származó nyomdász nyomtatta ki Rostockban. Stella a felmérési módszereket csak röviden érinti, a poláriskoordináta-módszert ajánlja. Jelentősége az, hogy megadja egy nagy topográfiai térképmű koncepcióját. A térképhez Magyarországon is gyűjtött anyagot 1560-ban. A mű nem készült el, a hatalmas anyaggyűjtemény megsemmisült. Megmaradt viszont a magyarországi útinapló, amelynek alapján képet kapunk arról, hogy milyen jellegű volt az anyaggyűjtemény. Stella a térképészet mindkét - kis- és nagyméretarányú - ágával kapcsolatban volt. Először történelmi térképsorozattal foglalkozott, amely az első történelmi atlasz létrejöttét készítette elő, később, főleg a schwerini herceg szolgálatában, kiváló topográfiai térképeket készített. 1560-ban kiadta Münster Németország-térképét javított formában, amihez magyarázatot is fűzött. Ez volt az egyik legkorábbi publikáció a térképhasználathoz, úgy-hogy az elméleti kartográfia ezen témájú ágának kialakulásában jelentős szerepet játszott.
Stella ugyanúgy, mint Rheticus és Schmidt , lutheránus volt, kartográfiai munkásságát Wittenbergben kezdte, Melanchton, Luther harcostársának támogatásával. A reformáció alatt kialakult az a felfogás, hogy az Isten által teremtett földfelszín Isten képét tükrözi vissza, így a térképezés Istennek tetsző cselekedet, az istendicséret egy különleges formája. Ezt a felfogást megtaláljuk mind Stella, mind pedig Rheticus írásaiban. Az, ami Homérosznál még isteni tevékenység volt, az most itt Istennek tetsző alkotási aktus lesz. Természetesen a regionális térképezés XVI. századbeli felvirágzásának és a módszertani problémák iránti érdeklődésnek sokkal profánabb okai is voltak, így a kereskedelmi fellendülés, a határok jelentőségének növekedése a territioriális államok kialakulása következtében, adó- és közigazgatási reformok. Nem csekély szerepet játszottak a háborúk sem, így pl. a török elleni háború. A nagyméretarányú térképezés módszertana a XVI. század végén teljesedett ki. A nürnbergi térképész, Paul Pfinzing (1554-1599) 1598-ban kiadta "Methodus geometria" című könyvét. Míg Ptolemaiosz "Geográfiá"-ja a kisméretarányú térképkészítés első szakkönyve volt, úgy Pfinzing könyvét a topográfiai térképezés első összefoglaló szakkönyvének tekinthetjük. Ma már csak hat példány van belőle, az egyik az Országos Széchényi Könyvtárban található. Pfinzing a földmérés problémáit is tárgyalja, túlsúlyban van azonban a térképezés módszertana. Nagyobb területek kevésbé pontos térképezésére a poláriskoordináta-módszert ajánlja, egzaktabb felmérésnél az irányvonalas módszer modifikált változatát részesítette előnyben. Ennél a térképezendő területet, annak peremének közelében, egy önmagába visszatérő vonalon körbejárta. Az azon fekvő fontos vagy jellegzetes tereppontok (pl. falvak, hidak) helyét határozta meg úgy, hogy azok egymáshoz viszonyított irányát és egymástól való távolságát megmérte (25. ábra) . A szögméréshez Pfinzing a tájolót használta, de a mérés megkönnyítésére ezt irányzóléccel látta el (26. ábra) .
A távolságot gyalogosan vagy lovagolva, lépésben mérte. Ehhez lépésmérőt (hodométert) és szekérre szerelhető, kerékkel működő műszert használt, amelynek alapelvét már Vitruvius leírta. A felmérés alapján egy láncszerű vonalat kapott, ennek alapján rajzolta meg az "egyszerű térképet", amely csak a legfontosabb tereppontokat tartalmazta (27. ábra) . Ezzel még egyszer bejárta a terepet, és megrajzolta a terep teljes térképét. Ezután következett a tisztázati rajz. Pfinzing a térképezésnek ezt a fázisát is illusztrálta, ennek köszönhetjük a térképrajzolás egy igen korai, olyan részletes ábrázolását, amely a rajzolás menetét is sejteti (28. ábra) . Valószínűleg Pfinzing könyve tartalmazza az első olyan műszernek a leírását, amelynek kizárólag térképrajzolási rendeltetése volt. Ez a "Vortel" nevű szerkezet Pfinzing találmánya volt. A "Vortel" - a mai formában "Vorteil" - előnyt jelent, a délnémet nyelvjárásban viszont mesterfogást (29. ábra) . Ezzel a szerkezettel gyorsabban lehetett felvinni a térképre az irányvonalakat, mi-vel el volt látva szögmérővel és hosszmérték beosztású vonalzóval, a fordított T-alakú váz pedig biztosította a szögmérő helyes tájolását a térképlap minden egyes pontján. Pfinzing a térképrajzoláshoz még egy segédeszközt használt, egy rácshálózatot, amely a térkép kicsinyítésére szolgált. A rács kerete keménypapírból készült, amelyben körös-körül egyenletes beosztásban lyukak voltak. A lyukakba fűzött vékony fonalak négyzethálót alkottak, amit a lekicsinyítendő térképre kellett helyezni. Eredeti rendeltetése nem ez volt, hanem a szabálytalan formájú idomok területének térképen való megmérésére szolgált, voltaképpen egy kartometriai segédeszköz volt. Pfinzing egy másik, igen modernnek tűnő kartometriai módszert is javasolt: A térképből kivágta azt az idomot, amely-nek a területét meg akarta határozni, ezt a mérleg egyik serpenyőjébe tette. A másik serpenyőbe egy kb. ugyanolyan nagyságú, de négyszögletű papírlapot helyezett, amiből addig-addig vágott le szeleteket, amíg a mérleg egyensúlyba került (30. ábra) .
A topográfiai kartográfia első átfogó szakkönyvében Pfinzing nemcsak a térképezés módszereit írta le, hanem megadta azt is, hogy milyen követelményeknek kell egy térképésznek eleget tennie. Ehhez tartozik "az egészséges test, főleg az éles látási képesség, egy soha nem reszkető ököl, erős jó combok, azonkívül egy vidám és kiegyensúlyozott természet, jó emlékezőtehetség és értelem, szóval mindaz, ami a munkát, a sok fáradságot könnyebbé teszi, édessé és kellemessé varázsolja". A térképész legnagyobb bére pedig az a gyönyörködtető látvány lesz, amit a térkép sok-sok rejtett dolog felfedezésével nyújt.
Paul Pfinzing, akinek képét a 26. ábra mutatja, egy nürnbergi patríciuscsalád sarja volt; így lehetősége nyílt magas fokú műveltség megszerzésére. A földmérési módszerekkel való foglalkozáshoz feltehetőleg a lipcsei egyetemen kapott indíttatást. Nürnbergben, ahol főleg fűszerkereskedéssel foglalkozott, magas hivatali tisztségeket is betöltött. A térképészeti tevékenységet, amelynek eredménye több topográfiai térkép volt, csak mellékfoglalkozásként fejtette ki, kedvtelésből űzte.
Abban az időben, amikor Pfinzing könyvét megírta (1590 körül), került sor a mérőasztal feltalálására. Ez azzal az előnnyel járt, hogy a terep felvételét nem kellett két fázisra osztani, ezt a terep egyszeri bejárásával is meg lehetett oldani. A mérőasztal feltalálását általában az altburgi egyetem matematika tanárának, Johann Praetorius (1537 -1616) nevéhez fűzik, aki a mérőasztalt "geometriai asztalká"-nak nevezte. Vele körülbelül egy időben egy zürichi kőfaragómester és műszerész, Philipp Eberhard (1563-1627) is feltalálta a mérőasztalt. Sem Praetorius, sem pedig Eberhard nem hozta nyilvánosságra találmányát. A mérőasztal első leírásai így a XVII. század elején jelentek meg. Erről 1607-ben a zürichi aranyműves és műszerész, Leonhard Zubler (1563-1611) Baselben megjelent "Fabrica et usus instrumenti chorographici" (Korográfiai műszerek készítése és használata) című művében számolt be. A mérőasztal népszerűsítésében azonban nagyobb szerepet játszott Praetorius tanítványa, Daniel Schwenter (1585-1636), aki szintén Altdorfban volt profesz-szor. 1618-ban Nürnbergben megjelent "Geometrae practicae" című munkájában megadta Praetorius mérőasztalának részletes leírását (31. ábra) . A mérőasztal lett igen hosszú időre a topográfiai térképezés legfontosabb eszköze. A topográfiai térképezésnek a XVI. században még kevés irodalma volt, a módszertani tanulmányok egy része meg sem jelent nyomtatásban. Ennek több oka volt, például az is, hogy az uralkodó körök támogatták ugyan a szolgálatukban álló térképészek tevékenységét, de nem tartották kívánatosnak a térképezés művészetének elterjedését. Erre utal Pfinzing is könyvének kéziratában, amely már 1590-ben kész volt, de csak kilenc évvel később került kinyomtatásra. A csekély irodalmi aktivitás másik oka abban rejlett, hogy térképezéssel ekkor még aránylag kevesen foglalkoztak, nem indult még meg a professzionalizálódás, a topográfiai térképezés intézményi alapja nem jött még létre, a módszertani munkák iránt érdeklődő vevőréteg így még igen gyér volt. Jóllehet az atlaszkartográfiában a nagy térképkiadók létesítésével megindult már az intézményesedés és a professzionalizálódás, ezen a téren még kevesebb módszertani kiadvány jelent meg. Ennek több oka volt: a szintén szűk vevőréteg, a kiadók közti éles konkurenciaharc, amely erősen gátolta a módszertani ismeretek írásban való terjesztését. Az a tény is közrejátszott, hogy az atlaszkartográfiában a térképek tartalmán volt a hangsúly, így pl. a földrajzi felfedezéseket követő térképészeti feldolgo-zások minél aktuálisabb követésén. Módszertani problémák a vetülettanon kívül nemigen kerültek előtérbe. Módszertani tankönyvekre nem volt szükség, mivel a kartográfia módszertani ismereteinek továbbadása generációról generációra az egyes kiadókon, sokszor egyes családokon belül történt. Az atlaszkartográfia intézményesedése tehát a kartográfiai irodalom fejlődését nemigen segítette elő.
A reneszánsz idején az elméleti kartográfia - a középkori megszakítás után - lényegében két nagy ágon folytatódott, a vetülettan és a topográfiai térképezés terén. A vetülettan alapproblémája egyre inkább matematikai jellegű problémafelvetéssé vált. A kartográfiai módszertannak a topográfiai térképészeten belül sem volt önálló jellege, mivel erősen összefonódott a felmérési módszertannal, amely később a geodéziához tartozott. A "geodézia" megnevezés ugyan már a reneszánsz idején kialakult - Conrat von Ulm 1580-ban megjelent könyvének címében pl. már felmerül -, de a geodézia és a kartográfia differenciálódása mind az objektszférában, mind pedig a metaszférában igen hosszú időszakot vett igénybe. A reneszánszban az a paradox helyzet állt elő, hogy a kartográfia módszertana a viszonylagos önállóságnak még azt a fokozatát sem érte el, mint amit az ókor vége felé, különösen Ptolemaiosz révén elért.
A topográfiai térképezés reneszánsz idején kialakult paradigmájának az alapszerkezete is más volt, mint a kartográfia ókori paradigmájáé, amelyben fokozatos egymásra való rétegződés ment végbe.A reneszánszban kialakult, és még sokáig fennmaradó paradigma alapproblémája nem egy nagy terület (az ismert világ) kisméretarányban való térképezése volt, hanem fordítva, egy kis terület nagyméretarányban való térképezése. Az ókori paradigmával szemben itt nemcsak építkezés folyik, hanem rombolás is, a paradigma fejlődése apró kis forradalmak - új műszerek, új módszerek feltalálása - révén halad előre. Az egyes fejlődési fázisok mégsem választhatók szét élesen egymástól, mert a régi és az új egymásba csúszik mind a gyakorlatban, mind pedig elméleti téren, a szakirodalomban. Néha egymásra is rakódnak, miközben módosulnak is. Ez a fejlődési menet megmaradt a reneszánsz után, a XVII. század folyamán is.
A topográfiai felmérésben egy új korszak kezdetét jelentette a háromszögelés mai értelemben vett modernebb változatának bevezetése. Ennél, szemben a korábbi változattal, amely voltaképpen az előremetszés egyik formája volt, már sor került az alapvonal hosszának pontos megmérésére és a háromszögek oldalhosszának trigonometrikus úton való meghatározására. A háromszögelésnek ezt a modern változatát a holland Willbrord Snellius (1580-1626) alkalmazta először az 1610-es évek elején, de nem térképezésre, hanem meridiánmérésre. Az eljárást térképezésre először Wilhelm Schickard (1592-1635) használta Württemberg felvételénél 1624-től (32. ábra) . Snellius és Schickard voltak a hátrametszés módszerének feltalálói is. Schickard sokoldalú egyéniség volt. Így kapta a "sváb Leonardo" - Leonardo da Vincire utaló - nevet. A tübingeni egyetemen a bibliai nyelvek tanára volt, majd matematikát és csillagászatot tanított, és ő találta fel a komputer ősét, az első mechanikai számológépet. Württemberg topográfiai felvé-telénél hamarosan rájött arra, hogy ilyen nagy terület szabatos feltérképezése egyetlen ember erejét felülmúlja. Segéderők toborzása céljából leírta térképezési módszerét 1629-ben megjelent könyvében, amelynek címe így hangzott: "Kurtze Anweisung, wie künstliche Land-Tafeln aus rechtem Grund zu machen..." (Rövid utasítás arra vonatkozólag, hogyan lehet térképeket helyes alapon elkészíteni...). Ez a munka, bár eredeti célját nem érte el, nagy feltűnést keltett. Egy kortárs azért sopánkodott, mert németül jelent meg: "Ilyen műveknek egy általánosan elterjedt nyelven kellene íródniuk, mint a latin, különben a világ egy sarkára korlátozódnak, ami pedig megbocsájthatatlan igazságtalanság." Később sor került a latinra való fordításra is. E könyv sikeréről tanúskodik az is, hogy még a XVIII. század elején is nagy elismeréssel nyilatkoztak róla. Schickard könyvében a háromszögelés mellett leírta a körmetszési módszert, sőt a földrajzi koordináták alapján való térképezést is. Ez is jól mutatja, hogy még egy ilyen "forradalmi" jellegű műben is jól megfértek egymás mellett a régi és az új módszerek.

A mérőasztal és a valódi háromszögelés feltalálásával létrejött a XVII. század első felében egy olyan, a reneszánsz talaján álló szolid talapzat, amelyre a topográfiai térképészet a következő századokban bátran építkezhetett.

Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőlapjára!