A kartográfia önállósodásának kezdetét számos kutató a XVIII. század elejére teszi. Lehmann (29) által megfogalmazott közös
felfogásuk szerint: "a földrajz, a csillagászat és a geodézia szoros összefonódása az oka, hogy a térképészet egészen
a XVIII. századig nem szerepel önálló tudományként".
A térképészet a kezdetektől a XVIII. század első feléig tartó története során elsődlegesen a kartográfia gyakorlati területe,
Pápay (32) megfogalmazásában a tárgyszféra alakult ki. Ebben a hosszú időszakban az elméleti oldalnak - Pápay (31)
metaszférának nevezi - csak az első eleme, a vetülettan, a térképhálózatok szerkesztésének tana jött létre.
Egészen a XVIII. század kezdetéig a térképszerkesztés művészetnek számított egy magas szintű, tudományos ismereteket
is feltételező kézművesség értelmében. A kartográfia tudományos szempontjának a térkép tartalmának kidolgozása
számított. (20)
Az önálló tudománnyá alakulás irányában döntő mozzanatnak a térképészeti elmélet további elemeinek a megjelenése
bizonyult. Ez a megjelenési folyamat képezi az önálló kartográfia kialakulásának első szakaszát, Pápay (31)
megfogalmazásában "a XVIII. század elejétől a XIX. század első feléig tartó előtörténeti periódust".
A már létező vetülettan mellett, amely ebben az időszakban Lambert (1772), Euler (1777) és Lagrange (1779) munkássága
nyomán fejlődött, a kartográfiai metaszféra új elemeként megjelenik a térképtörténet-írás. A németek kezdték: Gott-schling (1711),
Gregorii (1713), Hauber (1724); a franciák folytatták: Lenglet-Dufresnoy (1742), Vaugondy (1755), Sonlavie (1802-1805) és
Fontenelle (1825). Busching tollából 1773-ban megjelentek az első térképbírálatok, mint a korabeli térképek forráskritikai
feldolgozásai, Adelung pedig 1796-ban bibliográfiai összeállítást készített.
A térképészeti metaszféra kialakulásában a legnagyobb jelentősége azonban a domborzatábrázolás megjavítására
vonatkozó elképzeléseknek volt. Du Carla (1771), Dupain-Triel (1799), Lehmann (1799) és Mémoire (1804) módszerei
a domborzat pontos és mérhető ábrázolását tették lehetővé. (2)
Az új domborzatábrázolási módszerek kifejlesztését a nagyméretarányú térképeken elsősorban a katonai igények
ösztönözték. Rumpf (37) 1824-es összeállítása szerint a XVIII. század első nyolc évtizedében a porosz és francia katonai
szakirodalomban csaknem ezer tudományos munkát publikáltak, és ebből 525 tanulmány a tereppel, a domborzat
jelentőségével foglalkozott.
A XVIII. század végén Poroszországban az akkori hadtudomány speciális ágaként alakult ki a domborzat ábrázolásával
és értékelésével foglalkozó tereptan, amely később Ausztriában olyan kézikönyvek megjelenésével és tanszékek
alapításával jelzett fejlődésen ment át, hogy a XIX. század második felében már külön tudománynak tekintették.
A katonai szükségletek mellett létezett egy "térképészeten belüli" igény is a domborzatábrázolás tökéletesítésére.
A geodézia, ezen belül is a topográfia fejlődése folytán ellentmondás támadt a domborzat főként művészi, így igen
szubjektív és ebben az értelemben anakronisztikus ábrázolása és a többi térképelem, a síkrajz egzakt előállítása között.
A harmadik dimenzió síkban történő ábrázolása az alkalmazott matematika határain messze túlnövő, speciálisan kartográfiai
problémát jelentett. A kísérletek és módszertani viták során a domborzatábrázolás kérdésében új "látásmód" alakult ki,
amely a későbbi, a XIX. század első felétől a XX. század elejéig tartó előkészítési fázisban a kartográfiában meghatározó
fejlődési iránnyá vált.
Ez a módszertani alapozású fejlődési irány a földrajzban, a topográfiában és a hadtudományban - más-más intézményes
formák között - lényeges mértékben járult hozzá a földrajzi (topo- és korográfiai) térképek különböző, méretaránytól függő
területeinek integratív kezeléséhez. A módszertani viták kiterjedtek a kisméretarányú atlasztérképek domborzatábrázolására
is, amelyek addig kizárólag a földrajztudomány hatáskörébe tartoztak. (43) A szakmai viták nyomán nemcsak új ábrázolási
módszerek jöttek létre, mint például a hipszometrikus (magasságfokozatos) színezés, hanem a kartográfiai módszerek újabb
szaktudományi területekre is kiterjedtek.
Ugyancsak jelentősnek bizonyult az előtörténeti periódus végén az a tematikus kartográfiai vonatkozású fejlődési irány,
amelyet 1817-ben Humboldt tevékenysége indított el. (27)
Vizsgáljuk most meg a térképészet önállóvá válásának folyamatát, a kartográfia differenciálódását más szemszögből,
az intézményesedés oldaláról is.
A katonai keretek között végzett terepfelmérésen alapuló nagyméretarányú topográfiai térképezés kialakította a saját
intézményes formáit.
1791 júliusában Nagy-Britanniában megalapították az Ordnance Survey-t, a térképészeti szolgálatot, és ugyanezen év
novemberében Franciaországban felállították a Dépót de la guerre-t, a
hadilevéltárat. 1800-ban Milánóban Napóleon létrehozta a Deposito della
Guerra-t, amelyből később a bécsi Militärgeographisches Institut fejlődött
ki. A térképezés feladata jól felkészült földmérő mérnökök kezében
nyugodott; ilyen szakembereket 1772-től Budán az Institutum Geometricumban,
Franciaországban pedig az 1790-es évek közepétől az École Polytechnique-en képeztek. A XVIII. század végén Bécsben
Liechtenstern térképrajzolást és térképsokszorosítást oktató iskolát indított.
A térképészet gyakorlati oldalról serkentett önállósodásához hozzájárult a korszak tematikus térképeinek növekvő
változatossága. Ebben, köszönhetően Lister, Halley, Buache, Packe, Guettard, Young, Smith és Humboldt munkásságának,
Nagy-Britannia és Franciaország járt az élen.
A térképészet önállóvá válása a XIX. század első felétől a XX. század elejéig tartó előkészítő fázisban jól követhetően
folytatódott. Pápay (32) véleménye szerint ebben a szakaszban két fejlődési tendencia a meghatározó.
Egyrészt az egymástól elváló, differenciálódó tudományágak és az ugyancsak differenciálódó kartográfia között integrációs
tartományok alakultak ki. Ez a kartográfiának a különféle tudományágakban speciális részterületként történő besorolásához,
vagy fordítva, a tudományág egy részének a kartográfia résztartományaként kezeléséhez vezetett. Ilyen integrációs tartományok
elsősorban az ebben az időben önálló tudománnyá váló geodéziával, geológiával, oceanográfiával, meteorológiával
és a hadtudományokkal kölcsönhatásban alakultak ki.
Másrészt a kartográfiai metaszféra elemeinek fejlődésével megkezdődött a különböző tudományágakban annak felismerése,
hogy a térképi modellezés minden ábrázolási sokféleség mellett is egyértelmű problémafeltáró és -megoldó lehetőséggel
rendelkezik. Egyre jobban és egyre több tudományágban került alkalmazásra a térképkészítés, mint tudományos módszer. (40)
Ehhez a korszakhoz, az előkészítő fázishoz fűződik a "kartográfia" fogalom megszületése is. A szakirodalomban általános
a vélemény, hogy a fogalmat 1839-ben Manoel Francisco de Barros y Souza alkotta. Ezt Pápay (31) vitatja, kutatásai szerint
a fogalmat Berghaus 1829-ben kiadott munkájában már többször említi. Ennél is távolabbi időre megy vissza Koeman (23),
szerinte az elnevezés először 1567-ben egy felmérőműszerre vésett feliratban fordul elő, de a fogalom abban a korban nem
terjedt el.
A térképészet integratív, egységes egészet mutató képének kialakulásához és fejlődéséhez nagyban hozzájárultak az első
önálló kartográfiai folyóiratokban, az 1840-es évek elején csak rövid ideig élő Kartenfreundban és a Petermanns Geographische
Mitteilungenben (1856 és 1863 között például Sydow tollából) közölt tanulmányok, de mindenekelőtt az olyan összefoglaló
munkák, mint Tóth Ágoston "A helyszínrajz és földképkészítés történelme, elmélete és jelen állása" című könyve 1869-ből.
A térképészet önállósodásának, integrálódásának közvetett bizonyítéka az is, hogy növekedett a különböző tudományágak
keretében kiképzett, de főfoglalkozásként kartográfiai kérdésekkel foglalkozó szakemberek között a szakmai egyezés mértéke.
Ez abban is kifejezésre jutott, hogy használatba jött a térképész - nemzetközi szóhasználattal kartográfus - elnevezés,
mint általános szakma- megjelölés. A térképészet egyre inkább úgy szerepelt, mint a kartográfusok ügye. A megnövekedett
szakmai azonossági fok jól tükröződött a nemzetközi kartográfiai társaság alapítására irányuló törekvésekben is. (7)
Az 1895-ös londoni, majd az 1899-es berlini nemzetközi földrajzi kongresszuson az orosz Tillo terjesztett elő ilyen irányú
javaslatokat.
A kartográfia önálló tudományággá válásának előkészítő fázisában a gyakorlati kartográfia két irányban hatalmasat fejlődött.
A topokartográfiában a domborzatábrázolást a svájci mesterek - Leuzinger, Imfeld, Becker, Kümmerly - magas szintű
művészetté ("svájci manier") fejlesztették; a tematikus térképészetben pedig a német Heinrich és Hermann Berghaus,
Petermann, az angol Johnston, Harness, Shapter, Hume, a dán Ravn, az ír Booth, a francia Minard és az amerikaiak,
Maury, Leigh és Walker (21) számos új ábrázolási módszert dolgoztak ki.
A térképészeti gyakorlat (a tárgyszféra) legyezőszerű kiterjeszkedése - a nagyméretarányú topográfiai térképektől
a kisméretarányú földrajzi (atlasz-) térképeken át a tematikus térképekig - növelte a szakmai munkamegosztást:
a munkamegosztást a főként kézműipari jellegű gyakorlati, és az elsősorban tudományos jellegű elméleti tevékenységek között.
A térképszerkesztési folyamat részekre tagolódása szolgált alapul az új típusú térképész szakember: a tudós kartográfus
kialakulásához, és ezek kialakulásával egységes, személyi, gazdasági, intézményi feltétele jött létre a térképészeti kutatások
gyakorlati szférából az elméleti szférába történő "áthelyezéséhez". Berghaus (14), Petermann, Sydow, Hauslab és mások
munkássága, és az olyan kvalifikált kiadók, mint a gothai Justus Perthes, az edinburghi Bartholomew, a bécsi Artaria publikációi
bizonyítják a létrejött változást.
A térképészeti szakirodalomban túlnyomó többséggel uralkodik az a nézet, hogy az elméleti kartográfia önálló tudományággá
csak a XX. században vált. Pápay (31) ezt az időszakot az önálló tudománnyá válás végső, konstituáló fázisának tartja.
A véleménykülönbség az egyes kutatók, illetve a körülöttük kialakult iskolák között csak abban van, hogy melyik évtizedben
és milyen "bizonyítékok" alapján jelölik ki a megszületés idejét.
Számos német szerző - Arnberger (3), Freitag (16), Kretschmer (26), Meine (30) - szerint az önállóvá válás a XIX. és XX. század
fordulóján következett be, és ők ezt Karl Peucker osztrák kartográfus tevékenységéhez, 1898-ban, 1902-ben (33), 1904-ben
és 1907-ben megjelent publikációihoz kötik. Arnberger szerint Peucker volt az első geográfus, aki felismerte, hogy a kartográfiai
ábrázolás elmélete önálló tudomány, amelynek kutatási témája és módszere különbözik a földrajzétól.
Míg Kretschmer az 1902-es évet tartja fontos határvonalnak, addig Freitag 1907-et veszi fordulópontnak.
Freitag indoklása: Peucker ebben az évben tett kísérletet arra, hogy megírja a tudományos kartográfia első összefoglalását,
a környező világ egységes leképezési elméletét és ugyanebben az évben jelent meg Max Eckert programadó cikke
a kartográfiáról, mint tudományról. Freitag szerint "tulajdonképpen ezzel született meg a tudományos kartográfia".
Peucker a kartográfus új típusát, az egyetemen képzett kartográfusét képviselte, és ő maga is tanított. 1913-ban ő nyerte el
az első kartográfiai docentúrát a bécsi Világkereskedelmi Főiskolán. (30)
Arnberger (1) nézete szerint a kartográfiának, mint tudománynak a kialakulása 1900 körül történt a földrajz, a geodézia
és a topográfia kölcsönhatása révén, de önálló tudományágként csak az első világháború után ismerték el.
Önállósága döntő kritériumának az egyetemi kartográfusképzés bevezetését tekinti.
Bosse is lényeges feltételnek tartja a térképészek felsőfokú képzését abban a folyamatban, ami az önálló kartográfiai
kialakulásához vezetett; Hermann Haack (1872-1966) tudományos tevékenységét értékelő írásában megjegyzi:
"kartográfiai tudományos munkáját már speciálisan beállított főiskolai képzés után kezdte meg. Rajta láthatjuk a fordulatot,
mely a kartográfiát saját pályára kormányozta." (8)
Elterjedt szakirodalmi nézet az is, amely szerint a kartográfia megalapozása a 20-as években, Max Eckert kétkötetes
művének, a "Kartográfia Tudomány"-nak megjelenésével történt. A munka jelentőségének bizonyítására kölcsönözzük
Kreisel (25) szavait: "A kartográfiáról, mint igazi tudományról, csak Eckert 1921-ben megjelent nyilatkozata óta beszélhetünk.
Gondolatilag tiszta helyzet csak az Eckert-nyilatkozattal állott elő. Ez ugyanis a szövevényes helyzetben Kolumbusz tojása volt.
A kartográfia, se nem földrajzi, se nem mérnöki tudományág, hanem, mint valami önálló, ez akkor butaságnak tűnt.
Abban az időszakban kellett volna élnünk, hogy ezt igazán beláthassuk. De biztosan látták már, hogy minden oldalról
mennyi igénnyel lépnek fel a kartográfiával szemben. Katonák, földrajzosok, természettudósok, polgári mérnökök
mind-mind hivatottnak érezték magukat a kartográfia irányítására. Eckert deklarációja tehát egyúttal bátor tett is volt,
mert jelentékeny hatalmi érdekekkel kellett szembehelyezkednie."
Hogy Eckert is saját magát tekintette a kartográfia-tudomány megalapítójának, arra bizonyíték a Német Kartográfia Társaság
1937-es alakuló gyűlésére küldött távirata, mely így kezdődött: "mint a kartográfia-tudomány alapítója, üdvözlöm a társaság
megszületését". Bár a harmincas évek második felében Németországban már nem vonták kétségbe Eckert alapvető
szerepét, a kartográfia önállósodását még nem tekintették lezártnak. Erre utal a Német Kartográfiai Társaság alakuló
gyűlésén Behrmann referátuma: "a földrajz már gyakran megért olyat, hogy gyermekei felnőttek, és ki kellett küldeni őket
a világba. Kezdetben gyakran pubertás civódások következtek be a gyermekek és a szülők között. A térképészetet régóta
kissé mostohán kezeltük, kicsit elnyomtuk és nem segítettük elő eléggé a fejlődését. Most azonban már olyan széleskörűek
lettek ezen tudományág problémái, hogy tovább már nem tarthatjuk vissza az atyai házban, hanem önállóságot adva neki,
ki kell engedni a világba."
Az orosz szerzők (6) (24), elsősorban Szaliscsev (42) és Berljant (5) azt a nézetet képviselik, hogy az önálló térképtudomány
gondolata századunk első negyedében, mindenekelőtt Peucker és Eckert tevékenységének köszönhetően,
Nyugat-Európában alakult ki, de a XX. század második negyedétől a tudomány fejlődésének súlypontja a Szovjetunióba
helyeződött át, ahol mint tudomány "emancipálódott" is. Szaliscsev szerint a kartográfiának, mint önálló tudománynak
a kialakulása szorosan összefügg a felsőfokú térképész-képzéssel, ez pedig először a Szovjetunióban, 1923-ban
Moszkvában, a mai "Központi Geodéziai, Fotogrammetriai és Kartográfiai Kutatóintézet (CNIIGAIK)" elődjében és az
1929-30-as tanévtől a moszkvai és szentpétervári egyetem földrajzi intézetében következett be.
Az angol nyelvű szakirodalomban elterjedt felfogás szerint, ellentétben a német és orosz nézetekkel, a kartográfia
csak a második világháború után lett önálló tudomány. (35) Hinks ugyan már 1925-ben a kartográfia tudományáról beszél,
és az ENSZ meghatározásában a kartográfiát már 1949-ben önálló tudománynak tekintették, de az USA-ban a szakemberek
egész sora - Robinson, Morisson, Muehrcke (36) és Wolter (47) - azt a nézetet vallja, hogy a kartográfia, amelynek
"tudományosítása" már a XIX. század közepén megkezdődött, csak századunk 60-as, sőt 70-es éveiben vált önállóvá.
Véleményük bizonyítékát a kartográfiai folyóiratok és tudományos társaságok megszaporodásában, mindenekelőtt azonban
a kartográfia elméleti kérdéseit érintő publikációk számának exponenciális növekedésében látják.
Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőlapjára!