2. A terület földrajzi leírása (Hevesi A., 1991; Karátson D., 2000; Britannica Hungarica, 1999)
A Dunántúli-középhegység az alacsony középhegységek közé sorolható. A 200 kmnél
is hosszabban elnyúló karsztos tönkhegységsorozat a Balaton délnyugati végétől
északkeleti irányban a Dunáig húzódik 40-50 km szélességben. Legmagasabb pontja, a Pilis, 757 m magas. Javarészt mezozoikum (főleg triász) és paleogén üledékes kőzetek építik fel.
Délnyugati részén nagyobb területen előfordulnak harmadkor végi, negyedkori vulkáni
képződmények is, bazaltláva és -tufa, a Balatonba nyúló Tihanyi-félsziget felszínét pedig hidrokvarcit takaró borítja. A felső harmadkorban és a negyedkorban kiemelkedett hegységet a szerkezeti mozgások tágas medencékkel tagolták, eközben mélyre vágódott patak- és folyóvölgyek is kialakultak rajta. Részei: délnyugati kezdő tagja a Bakony, amely a Móri-árokig terjed. A Móri-ároktól a Tatai-Váli-völgyig a Vértes következik, innen a Dunáig a Dunazug-hegység vonulatai nyúlnak. A Dunazug-hegység is több részből áll: Gerecse, Pilis, Budai-hegység. Nyugati határát a Keszthelyi-hegység alkotja, sasbérceit árkos süllyedékek választják el a Zalai-dombságtól. Északnyugaton a Bakonyhoz tartozó, 5-10 km széles hegységelőtéri hordalékkúpsorokkal, hegylábfelszínekkel, hegységperemi dombságokkal kapcsolódik a Kisalföldhöz. Északon a Duna teraszos völgye övezi, északkeleten árkos hegységközi medencék választják el a Visegrádi-hegységtől. Délkeleten medencedombságokkal
hajlik a Mezőföld síkjára, délen a Balaton hegységelőtéri süllyedéksorozata
különíti el a Dunántúli-dombságtól, végül a Vértes-hegységtől a Zámolyi-medence választja el a Velencei-hegység kristályos rögét.
Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőoldalára!