Elhunyt tájfutók

Monspart Sarolta
(1944. XI. 17.-2021. IV. 24.
)
Monspart

Hegedüs Ábel (szerk.): 50 év futás (1960–2010), Monspart Saroltának írtuk, Ábel Térképészeti Kft. 2010.


Szombat reggel 76 éves korában meghalt 1972 tájfutó világbajnoka Monspart Sarolta, akit tavaly választottak be a nemzet sportolói közé. Saci hosszan tartó, súlyos betegség után hunyt el.
Monspart Sarolta 34-szeres tájfutó magyar bajnok volt, de kipróbálta magát sífutásban is, melyben hatszor lett országos bajnok. Az 1970-es tájfutó világbajnokságon ezüstérmet szerzett váltóban, 1972-ben azonban már első magyarként övé lett az egyéni világbajnoki cím. 1976-ban világbajnoki bronzérmet nyert a magyar tájfutó váltóval, és még ugyanebben az évben első nem skandinávként megnyerte a Svédországban rendezett ötnapos tájfutó versenyt, az O-Ringent.Sacit a Magyar Tájékozódási Futó Szövetség saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek.

Dosek Ágoston emlékezik rá:

"Isten Nyugosztaljon Kedves MOSA!
2021 április 24-én reggel, hetvenhat éves korában hosszan tartó, súlyos betegség után hunyt el a tájfutás hazai legismertebb alakja, a sportágunk népszerűségéért legtöbbet tett futósztár.
Saci zseniális életútját mi tájfutók testközelből kísérhettük figyelemmel, hiszen a mi sportágunkból indult el a nemzetközi sportsikerek felé, és soha nem szakította meg a kapcsolatot szeretett sportágával.
Versenyzőként merész edzésmunka teljesítésével és rendkívüli elszántságával hiteles példakép. Ezt egy egyéni tájfutó világbajnoki aranyérem (1972 Staré Plavy) mellett egy-egy világbajnoki váltó ezüst (1970) és bronz (1976), továbbá maratoni futó világbajnoki ezüstérem fémjelzi legfényesebben a nemzetközi porondon. Rendkívüli kondicionális fölénnyel és magas színvonalra fejlesztett technikai képességével a hazai tájfutó bajnokságokon 34 aranyat csiholt. A Pedagógus majd a Spartacus versenyzőjeként állt rajthoz, illetve utóbbi egyesületet rangos eseményein mindig tevékenyen vett részt. Olyannyira, hogy az elmúlt években is szerepet vállalt a díjkiosztásnál, jó szóval és bíztatással látva el a helyezetteken kívül mindazokat, akikkel a célzónában találkozhatott, miközben az utódait figyelte. Közvetlen stílusa és baráti, egyben agilis meggyőzőképessége már élversenyző korában is sokakat rabul ejtett illetve a korábbinál elszántabb felkészülésre ösztökélt. Fejet kell hajtanunk ez előtt a sajátos motiváló képessége előtt. 
Számos rendkívüli nemzetközi eredményt ért el tájfutásban – amelyek közül kiemelkedik a világbajnoki címéhez hasonló győzelem, – tudniillik első nem skandináv versenyzőként győzött a svédországi híres ötnapos O-ringen versenyen is, 1976-ban.
Mosa skandináv ellenfeleinek felkészülését figyelve bekapcsolódott a téli szakág, a sítájfutás versenyeibe, volt helyezett ilyen világbajnokságon. A felkészülését a Vasas síszakosztályában folytatta, olyan eredményesen, hogy 6 alkalommal nyert sífutó magyar bajnokságot.
Atlétikai eredményei közül a maratoni futó világbajnokság 2. helyezése és legjobb maratoni futó ideje, az 1976-ban elért 2:48:22-vel 1982-ig magyar csúcs volt.
Mosa sportolói sikereit kétszer is honorálták a Sport Érdemérem Arany fokozatával, kapott Kiváló Sportoló és Érdemes Sportoló kitűntetést.
Saci a Vértesben tartott edzőtáborban elszenvedett kullancs agyvelőgyulladás miatt 1978-ban sajnos nem tarthatott a világbajnokságra utazó csapattal. Saját elmondása szerint ekkor újra született, mert az orvosai is kételkedtek a felépülésében. Ő azonban a Gondviselő akaratából és erős szervezetének köszönhetően lábra állt és elszánt munkával megpróbálkozott visszatérni a versenysportba. Keserű érzésekkel idézhetjük vissza ezt az időszakot, mert igazán megérdemelte volna, hogy újra ott legyen a pályán.
Ezt azonban nem adta meg a sors, így nyertünk 1980 és 1990 közötti időszakra egy hiteles és minden tájfutó nemzet által ismert, sőt csodált szakvezetőt, ő volt a magyar tájfutó válogatott szövetségi kapitánya fenti időszakban. Csak MOSA nevét említve nyert ügye volt az akkori válogatottjainknak külföldi útjaikon. A hazai sportélet a tájfutó válogatottakkal elért sikereit Mesteredzői díjjal honorálta 1989-ben.
Az 1990-es években a Nemzetközi Tájfutó Szövetség elnökségi tagjaként, alelnökként is sok feladatot vállalt és kapott. Az elitprogramok, világbajnokságok, világversenyek szervezésében tevékenykedett, folyamatos elismertséget teremtve és jó kapcsolatot biztosítva a hazai sportági fejlesztésnek.
Saci új kihívásokat talált a sportolói karrier kényszerű lezárása után. „A láb mindig kéznél van”- Peterdi Pál szlogen összekapcsolódik MOSA futómozgalmakat pártoló törekvéseivel. Az egészséges életmód elérése érdekében szemléletváltásra késztetett sokakat, messze túlterjesztve azt a tájfutó közösségeken. A futóklubok sokaságának megalakításával kultúrát teremtett, edzői tanácsokkal és folyamatosan publikált edzéstervekkel látta el a rekreációs szinten teljesítő sporttársait, követőit. Akik a budapesti futófesztiválok alatt biztosan tudhatták, hogy bár Saci nem indul a versenyen, de megnézi őket, integet nekik a Nyugati-hídjáról. 
2012-ben a Magyar Olimpiai Bizottság alelnökévé választották. Dolgozott az Országos Egészségfejlesztési Intézetben, 2004 októberéig a Wesselényi Miklós Sport Közalapítvány elnöke, 2009–2011 között a Nemzeti Szabadidősport Szövetség elnöke volt.
Nagy vágya volt Sacinak, hogy a tájfutás olimpiai sportággá váljon, mert azt tapasztalta, hogy az olimpiai programon kívüli sportoknak kisebb a becsülete. Ez a mai napig még nem teljesült.
Többször jelölték rá, és 2020-ban végre a Nemzet Sportolói társaságának tagjává választották. Megbecsülve sportkarriere kimagasló eredményein túl azt a széles körű sportszervezői tevékenységét, amit korábban már Fair Play életmű díjjal is jutalmaztak.
Szívünkbe zárva emlékezünk Sacira, aki a közelmúltban szívesen ünnepelte 75. születésnapját velünk, tájfutó körben. Aki boldogan összegzett életéről, élményeiről a Magyar Tájékozódási Futó Szövetség tavalyi, 50 éves fennállásának az ünneplésén. Annak a szövetségnek nagy ünnepén, amelynek múltja, jelene és jövője sem képzelhető el Nélküle.

Isten Nyugosztaljon Kedves MOSA!"


BÚCSÚ SACITÓL

Tudtuk, hogy beteg, de reméltük, hogy mind már sokszor, most is győzni fog. És nemcsak a világversenyeken, hanem mint 1978-ban a kullancsfertőzés okozta agyvelőgyulladásból, most  is győztesen kerül ki. Egy tájfutónak, akinek lételeme a futás, akkor még a járást is csak hosszú, kemény munka árán sikerült újra tanulnia. Ez a kemény munka jellemezte Monspart Sarolta egész sportpályafutását; csak így lehetett harmincnégyszeres tájfutó magyar bajnok, 1972-ben világbajnok és még ugyanabban az évben Európa leggyorsabb női maratonfutója.
Ahhoz viszont, hogy egy kevéssé felkapott és ráadásul még csak nem is olimpiai sportág kiválósága kiérdemelje a magyar Nemzet Sportolója kitüntetést (2020) nemcsak nemzetközi sportsikerek szükségeltetnek, hanem egy teljes életmű. Monspart Sarolta ezt a címet mindenképpen kiérdemelte, sőt már jóval korábban, mikor még nem jelentkeztek a végzetes kór tünetei.
Versenyzői pályafutása után a magyar tájfutó-válogatott szövetségi kapitányaként, majd a Nemzetközi Tájfutó Szövetség elnökségének tagjaként segítette az újabb világbajnokok nevelését. A rendszeres mozgás, az egészséges életmód elkötelezett harcosa volt. Miltényi Mártával közösen kiadta  A futás csodálatos világa című  kitűnő szakkönyvet, előadásokat tartott és – ameddig betegsége engedte – az Országos Gyalogló Idősek Klubhálózatát szervezte. Így lett teljes az életmű!
Mi kolozsvári tájfutók sokat köszönhetünk neki. Skerletz Ivánnal a Magyar Tájfutó Szövetség legendás főtitkárával karöltve minden alkalmat megragadtak – és az akkori viszonyok közt ez nem volt veszélytelen – a hivatalos sportkapcsolatok kialakítására és fejlesztésére. Itt találjuk őket a magyar tájfutó válogatottal együtt 1970-ben az első romániai nagypontosságú színes tájfutó térkép bemutatkozóján a Kolozsvár Kupa keretében, és az elsők között jöttek segíteni az 1990-es rendszerváltáskor is.
Egy matematika tanárnak kötelező az érthető, tömör fogalmazás. Sacira ez különösen jellemző volt. Mikor az 1971-ben rendezett Románia Kupán (Slănic Moldova) a magyar válogatottat a Kék Villába szállásolták el, ami az akkori viszonyokhoz képest luxus körülményeket jelentett, így „bókolt” a román szakszövetség vezetőjének: nem színes luxus kell, hanem jó színes térkép. Később pedig egy, az idősek életmód-váltását szolgáló rendezvényen fogalmazta meg a lényeget egy rövid mondatban: hatvan év felett kistányér!
A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben jó volt tudni itt Kolozsváron, hogy „odaát” van valaki, aki bátor szókimondásával,szakszerű kritikáival és nagy versenyzői tapasztalatával biztos támaszunk, segítőnk.
Bár a későbbiekben kapcsolataink lazultak, útjaink szétváltak, mi ugyanolyan hálás szeretettel gondolunk az akkori „szép időkre”.
Köszönjük Saci, nem felejtünk.

László F. Csaba