7.1. A magyar kartográfia az önállósulás útján
A tudományok fejlődése
a a Tudományegyetemen is egyre inkább igényelte
a rendszeresen folytatott, alapos, szakavatott térképészképzést,
azaz a tudományos, felsőfokú oktatási
intézmény megteremtését.
Az 1950-es éveket
megelőzően is lehetett valaki jól képzett
térképész hazánkban, még ha
nem is sokan voltak, de számosan dolgoztak magas színvonalon
ezen a szakterületen. Aki ilyenné képezte magát,
annak az elméleti ismereteket sok helyről kellett
megszerezni és hosszú gyakorlattal tudta csak teljessé
tenni. A matematikai, geometriai, vegyészeti, műszertani
ismeretek a műszaki egyetemen voltak elsajátíthatók,
az ott - főleg a geodéziai tanszéken - kiadott
(tan)-könyvekből voltak gyarapíthatók.
A természettudományok tárházát
a tudományegyetem jelentette, ahonnan a nélkülözhetetlen
korszerű földrajzi és földtani tudást
lehetett meríteni. Minden más térképészeti
ismeretet ezekben az időkben pedig főként
önképzéssel és a katonai térképészeti
intézet szaktanfolyamain lehetett megszerezni. Az érdeklődő
szakember csak hosszú idő szorgalmas munkájával,
ebben az intézményben felhalmozott sok tapasztalat
átvételével és nem kevés technológiai
gyakorlattal válhatott csak a térképészet
igazi művelőjévé. Emellett csak olyan
adottságokkal, mint szorgalom, kreativitás, rajzkészség,
érhette el azt, hogy elméletben, szerkesztésben,
rajzolásban, grafikai művészi kifejezésmódban,
valamint a nyomtatás követelményeiben is kellő
jártasságot szerezzen.
Mindehhez még
megfelelő szakmai környezet, alkotói légkör
és tudásukat átadni hajlamos/képes
kollegák kellettek. Ezt az igen időt raboló
és fáradságos ismeretszerzést hatékonyabbá,
egyszerűbbé és könnyebbé tenni
csak az egyetemi oktatás keretében lehet. Itt van
mód a nemzetközi és hazai szakmai tapasztalatok
sűrítésére, összevetésére,
általánosítására, a szakmai
irányú megállapítások alátámasztására
vagy elvetésére, azaz a térképtudomány
minden ágának beható művelésére.
Nem különben pedig ezek gyors továbbadására,
megszerzésére.
A hazai egyetemi térképész
oktatás megindítására az idő
az 1950-es években érkezett el. Ekkorra alakultak
ki azok az előfeltételek, amelyek nélkül
nem indulhatott volna meg. Ekkorra jött létre olyan társadalmi igény, ekkorra állt saját
lábára a térképtudomány és
ekkorra alakult ki a szakmai környezet, amelyben gondolni
lehetett új egyetemi szak, az elméleti kartográfus,
a gyakorló térképész és a térképésztanár-képzés
megindítására.
A társadalmi
igények oldaláról nézve a második világháború
után minden és mindenki a felsőoktatás
átalakítását kívánta.
Sok területen tarthatatlan volt az egyetemi oktatás
szűkkörűsége, nem volt megfelelő
a mélysége és nem ütötte meg a
kívánt nemzetközi szintet. Ezt már a
háború előtti oktatáspolitika is elismerte,
de a háború miatt és más okokból
nagyon keveset tett a javítás érdekében.
Az új kormányzat is e hiányosságok
felszámolását tűzte ki célul:
pótolnia kellett a háború miatt kiesett szakembereket,
létre kellett hozni az új értelmiséget.
Ezért növelte az oktatásban résztvevők
számát, új egyetemeket, karokat és
tanszékeket hozott létre.
Közelebbről
- térképészeti vonatkozásban - nézve
az egységes, tervszerű, állami térképkiadás
volt a cél.Ehhez létrejött mint miniszteriális
szerv az Országos Földméréstani Intézet,
majd az Állami Földmérési és
Térképészeti Hivatal, amely 1951-52-ben megalapította
állami vállalatait, köztük az alapvetően
kartográfiai kiadási teendők ellátására
a Kartográfiai Vállalatot, s több, nevében
is térképészeti vállalatot. Létrejött
számos műszaki jellegű tervező intézet
is.
Az újjáépítés
és a nagyarányú építkezések,
nem kevésbé a földreform ügyei a térképészeti
igények jelentős növelését kívánták
meg. Nem volt kisebb a katonai térképészettel
szemben támasztott igény sem. Meg kellett teremteni
az ország egységes katonai topográfiai térképművét
és számolni kellett az akkori idők (hideg)
háborús követelményeivel. Számításba
kellett venni azt is, hogy az országnak nem volt egységes
a kataszteri térképekkel való ellátottsága
sem, a meglevők is igen elavult állapotban voltak.
A minőség
szempontjából is voltak kívánnivalók.
Irmédi-Molnár László írja:
"Felállításra kerül a polgári
Geodéziai és Kartográfiai Intézet30,
melynek tagjai jórészt az egykori katonai Térképészeti
Intézet dolgozói sorából kerültek
ki. Ezek a kitűnő térképrajzolók
azonban a katonai térképek finom, pontos rajzához,
precíz felépítéséhez voltak
szokva, beidegzettségük annak felelt meg és
így nem csoda, ha éppen a házi kiképzés
hiányosságából kifolyólag nem
volt elképzelésük arról, hogy mik a
követelmények a polgári térképeknél.
Térkép-pedagógiai érzékük
pedig - mondani sem kell - teljesen hiányzik. Ez az áldatlan
állapot azután oda vezetett, hogy az elkészített
polgári és iskolai térképek - bár
geográfus tanárok nyújtottak némi
segítséget - messze elmaradtak a jónak és
helyesnek nevezhető térképek fogalmától."
Mindezek a körülmények az oktatás kiszélesítését,
új szakemberek képzését kívánták
meg.
Fejlettsége szempontjából a térképtudomány akkor kaphatott katedrát,
ha bizonyítani tudta önállóságát,
társadalmi súlyát, nemzetközi tekintélyét
és kiemelkedő szakembereket tudott felvonultatni,
az oktatás élére állítani.
Az önállóság bizonyítására a Honvéd Térképészeti
Intézet és a Magyar Földrajzi Intézet
- előző fejezetekben tárgyalt - tevékenysége
és terméksokasága szolgált: a katonai
térképezés, a turistatérképek,
az iskolai térképek és a számos könyv,
kiadvány megjelentetése. Ezen termékek előállítása
ugyanis egyre inkább a korszerű technológiák
bevezetésén alapult: a fotogrammetria szélesebb
körű alkalmazásán, a szintvonalas domborzatábrázolási
mód bevezetésén, új másoló
eljárások kimunkálásán, a többszínű
nyomdatechnika elterjedésén, tehát magas
elméleti képzést igénylő szakterületek
térhódításán. Ezeket más
tudományok nem tudták kellő mélységig
felölelni, azaz más szakterületek művelői
ezeket nem tudhatták "úgy mellékesen"
felvállalni.
A "hazai" térképtudomány
kialakulásában nagy szerepet játszott a térképészeti
irodalom létrejötte, az említett intézmények
munkatársainak szakirodalmi tevékenysége.
Munkásságuk elsősorban a Térképészeti
Közlönyben és a Geodéziai Közlönyben
került a közönség és a szakemberek
elé.
Az említett
intézmények és kiadványaik alakították
ki először a térképtudomány egységes
nyelvezetét, terminológiáit és tették
kapcsolhatóvá a nemzetközi térképészeti
tevékenységhez, tudományhoz. Ugyanakkor ezek
tárták fel a szakterület múltját
és addigi társadalmi-munkamegosztásbeli kapcsolatait.
A térképészek társadalmi súlyát növelték
és a közvélemény érdeklődését
felkeltették azok a térképkiállítások,
amelyeket 1936-ban az Országos Levéltár,
1937-ben pedig a Magyar Hadi Levéltár munkatársai
rendeztek. Ide sorolhatjuk a HTI-nek a már tárgyalt
1939-40-es térképkiállítását,
amelyen a miniszterelnök (Teleki Pál), a vezérkari
főnök és sok más potenciális
személyiség is megjelent.
A térképtudomány
és a térképészet útjait katonai
körökben a Térképészeti Intézet
tábornoki rangú parancsnokai egyengették.
Többen közülük a katonai iskolák, az
Akadémia tanárai voltak. Közülük
különösen Somogyi Endre keltett figyelmet
katonaföldrajzi témájú könyvével,
amelyben a Trianon utáni Magyarország katonaföldrajzi
stratégiája alapjait rakta le.
Egy országban
egyik szaktudomány sem fejlődhet, ha nincsenek nemzetközi
kapcsolatai és nem vív ki magának nemzetközi
elismerést. Ehhez pedig olyan személyek kellenek,
akik itthon a tudományt magas szinten művelik. Elmondhatjuk,
hogy szakterületükön - elsősorban a Honvéd
Térképészeti Intézetben - voltak
ilyen személyek! A 20-as évektől dr. Fasching Antal; azután a fotogrammetria említett művelői, akik a nemzetközi fórumokon
jogot kaptak arra, hogy nemzetközi kongresszust rendezzenek
Budapesten. Ugyancsak nemzetközi hírnévre tett
szert a Magyar Földrajzi Intézet s annak alapítója Kogutowicz Manó. A névrajz területén
dr. Strömpl Gábor és dr. Takács
József munkássága emelkedett ki. Ismertek
voltak a magyar térképészek köztük
Irmédi-Molnár László - a nemzetközi
milliós térképek előállításával
kapcsolatosan is.
Mind a társadalmi-gazdasági,
mind a tudományos előfeltételek kevésnek
bizonyulnak, ha nincs meg az a szellemi mozgató erő,
amely képes a tudomány és a szakterület
önállóságáért küzdeni
és az elveket, óhajokat megvalósítani.
Ez a mozgató erő személyekben, mégpedig
önállóan gondolkodó, tettrekész
és felkészült személyekben, a szakmai
környezetben ölt testet. Ez a mozgató erő
az, ami egy tudomány jövőbeni művelésének,
továbbfejlődésének a záloga.
A harmadik feltétellel, a szakmai környezettel kapcsolatosan tehát megállapíthatjuk,
hogy a magyar térképészet ügyének
számos neves térképész szentelte életét
s tekintette azt szívügyének. Láttuk,
mind a katonai, mind a polgári térképezésben
sokan látták a jövőben elérendő
célt és tartották szükségesnek
a szakmai utánpótlás megteremtését.
Ezek közé tartoznak az említett dr. Tárczi-Hornoch
Antalon, dr. Sébor Jánoson, dr.
Rédey Islvánon és dr. Hazay Istvánon kívül elsősorban dr. Hankó Géza,
dr. Takács József, dr. Bendefy László,
Sántha Szilárd, Illés István, Oltay
Károly, Érdi-Krausz György, dr. Homoródi
Lajos, Türner István, Tallián Ferenc, Jánosfalfvy
Dezső, Radó Sándor és közöttük
is az élen Irmédi Molnár László.
ő nemcsak gondolt
az önálló térképészet
és tanszék megteremtésére, nemcsak
óhajtotta, szorgalmazta, hanem életcélul
tűzte ki azt, meg is tett érte mindent és
- ami a legfőbb - meg is valósította.