4.4.6 Ausztrália
1972-ben rendezték meg Ausztráliában az első államok közötti versenyt Canberrában. 1972-ben Victoriában rendezték a második ausztrál bajnokságot Steiglitzben (97. ábra). Ez még mindig inkább vázlatnak nevezhető térképen folyt. Érdekessége volt a térképnek, hogy két különböző alapszintközt használtak rajta, a középső részén 30 lábast, míg a szélén 50 lábast. Alaptérképe egy 1909-ből származó bányászati térkép volt. A méretarány 1:15840 volt ("1 inch = 1/4 miles"). Ugyanebben az évben csatlakozott Ausztrália az IOF-hez, a tagdíjat a svéd Björn Kjellström fizette be. 1973-ban rendezték meg Ausztrália első húsvéti tájfutó versenyét Canberrában az ország második és harmadik színes térképén (98. ábra). A Smokers Gap nevű térképpel kezdődött a "csillagos" és "szempillás" sziklaábrázolás Ausztráliában, ami helyi sajátosságnak tekinthető, és viszonylag hamar, néhány év alatt kihalt. Ebben nem kis szerepe volt az IOF egységesítési törekvéseinek, és az újabb hivatalos IOF-jelkulcsnak (1975). Ugyanebben az évben a tájfutás egész Ausztráliában elterjedt. 1974-ben jelent meg az Ausztrál Bajnokságra az addigi legpontosabb és legrészletesebb térkép, a Pierces Creek Forest, ami gránit területet ábrázolt. Érdekes az 1977-es Pierces Creek Forest térképet összehasonlítani az ugyanerről a területről 1971-ben, az első ACT Bajnokságra készített térképpel (99. ábra).
Az 1980-as években az ausztrál tájfutás fejlődésének leglátványosabb része a térképészetben zajlott le. 1979-ben a brit Robin Harvey az IOF által fizetett térképészeti tanfolyamot tartott, ahol rámutatott, hogy olcsó, de minőségi térképeket kell készíteni. Az előbb említett "csillagos" és "szempillás" sziklaábrázolás eltűnt, az első új típusú, gránitterületet ábrázoló térkép, a The Boyd az 1979-es Ausztrál Bajnokságra jelent meg (100. ábra).
Hatalmas lökést adott a térképezés terén, hogy Ausztrália elnyerte az 1985-ös VB rendezésének jogát. Alex Tarr, Steve Key és a dán Flemming Noorgard vezetésével a legjobb ausztrál térképészek 23 új és felújított térképet készítettek, amik mindegyike meghaladta az akkori ausztrál színvonalat, és ezáltal tartós hatása volt. A nyolcvanas évek végén készültek az első kísérleti számítógépes térképek. Az első tisztán számítógéppel készített ausztrál térképet Barry McCrae készítette Banksia Park néven 1990-ben Adobe Illustrator 88 és Aldus Freehand nevű programokkal Apple Macintosh gépen (101. ábra).

Az ausztrál tájfutó térképek készítésénél a legtöbb gondot a sziklaalakzatok feltérképezése jelenti, ezért úgy gondolom, hogy egy bekezdést megér külön kitérni erre a problémára. Ausztráliában hatalmas területeket borít gránit, és ezen a kőzeten nagyon érdekes formák alakulnak ki, amik szinte egyedülállóak a Földön. A gránitterületeket az ausztrálok már a kezdetektől fogva szívesen használják versenyek céljaira (először 1969-ben a You Yangs-i első Victoria Bajnokságon). Akkor a sziklaalakzatok térképezése még nem jelentett gondot, egyszerűen nem ábrázolták őket, mint ahogy a növényzetet vagy az utak nagy részét sem. Az 1972-ben először használt Orroral Crossingon (102. ábra) a katonai térképről átmásolt kontúrvonalak nem adták ki a kis árkok és nagy sziklák összetett mintázatát, ami pedig a terep nagy részére jellemző volt. 1973 elején éppen ezért nagy munka kezdődött az akkor megjelenő színes térképekhez kapcsolódóan. A második ausztrál színes térkép, a Smokers Gap közepesen összetett gránitterületen készült 1:10 000-es kiértékelt légifénykép alapján. A helyesbítő két hetet töltött csak annak a résznek a helyesbítésével, amit a későbbi pályák érintettek. Új jeleket vezettek be: nagy sziklatorony, kis sziklatorony, sziklacsúcs, lejtős sziklatető vagy kibukkanás. Ez volt az előbbiekben már említett "csillagos" és "szempillás" ábrázolás. Ekkor még az egész világon sok sajátos jel volt, a standardizálás még gyerekcipőben járt. 1979-ben tartotta Robin Harvey a már említett szimpóziumot, amin az egyik fő téma éppen a szikla (gránit) térképezése volt. A "csillagos" és "szempillás" ábrázolást elvetették, mert térképészetileg zavarosnak ítélték, és analitikusabb megközelítést javasoltak, a nagy formák elkülönítését a különálló sziklafalaktól, egyedül álló sziklák ábrázolását. Az 1985-ös VB terepe, a Mt. Kooyoora (103. ábra) is gránitterület volt, és nagy problémát jelentett az egyes térképészek munkáinak összehangolása, mert mindenki másként vette fel ugyanazt a formát. Alex Tarr és Steve Key rengeteg időt fordított arra, hogy a térképek végül egységesek legyenek. A legnagyobb probléma az a gránitterületek térképezésénél, hogy a különböző szintű versenyzők másként látják a terepet, más dolgokat ítélnek fontosnak. Például az elit futó, aki gyorsan halad a terepen a feltűnő, főbb elemekre koncentrál, és az kevésbé fontos elemeket figyelmen kívül hagyja, míg a lassabb versenyző több időt tölt tájékozódással a finomabb elemek között. Nehéz eldönteni, hogy melyik megközelítési mód a kedvezőbb. Az biztos, hogy nem szabad a terepet csak egy helyről tekinteni, az objektumokat minden irányból meg kell vizsgálni, mert az egyik oldalról lehet, hogy valami nagy sziklatömbnek tűnik, a másik irányból pedig esetleg nem is látszik. A szimpóziumon végül arra jutottak, hogy lehetőleg mindent fel kell venni a térképre, majd a végleges méretre kicsinyítés után látszik, hogy a térkép olvashatósági követelménye milyen mértékben sérült, és ha nagyon, akkor utána érdemes generalizálni. Egy-egy területet többször – esetleg több embernek – is fel kell mérni, majd az eltéréseket újra meg kell vizsgálni. A terepet minden ember másként látja, a lényeg, hogy a végtermék egységes legyen. Hasonló bonyolult feladatot jelentenek az összetettség miatt az egykori aranybányász területek is, csak ezeknél nem a sziklaalakzatok, hanem a rengeteg gödör, árok és meddőhányó felmérése jelenti a problémát.
A kilencvenes évek eleji, kezdeti számítógépes próbálkozások után Ausztráliában is elterjedt az OCAD, és a nemzetközi gyakorlathoz hasonlóan itt is az így készített térképeket használják (104. ábra).

Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőoldalára!