Franciaországban szintén élénk vita alakult ki a domborzatábrázolásról, de nem a lejtőcsíkozás és az árnyékcsíkozás előnyeiről és hátrányairól; a küzdelem a felső és a ferde megvilágítás hívei között folyt. Furcsa módon a szintvonalas domborzatábrázolás és a csíkozás hasonló szembeállításáról nem volt vita, pedig a francia hadmérnökök éppen ekkor bizonyították szintvonalas felmérésekkel ezen új módszer alkalmazhatóságát.
A szabványosításra való törekvés itt ugyanúgy megvolt, mint Poroszországban, 1802-ben a Dépot de la guerre főfelügyelője, Nicolas-Antoine Sanson tábornok ebből a célból egy 21 tagú bizottságot hívott össze, amelyben a katonaság mellett képviselve volt a tengerészet, az erdészet, a bányászat, az útépítészet. A bizottság a domborzatábrázolásnál a ferde megvilágítás mellett tört lándzsát, ennek azonban nem tudtak érvényt szerezni, és minden olyan módszert alkalmaztak továbbra is, mint korábban.
Ebben az időben alig volt már francia hatás a német kartográfiai irodalomra. Ez nemcsak a háborúskodásból eredt, hiszen a felmérés módszertanát illetőleg a francia befolyás továbbra is megmaradt. Így pl. jól ismert volt Louis Puissant (1769-1843) 1807-ben, Párizsban megjelent könyve, amely a felmérés módszertana mellett a kartográfiával is foglalkozott. A kartográfia integratív szemléletét adta, s a kisméretarányú térképeket (így a vetülettant) is tárgyalta. A csekélyebb kommunikációs kapcsolatoknak főleg az volt az oka, hogy a német elméleti kartográfia egy önálló paradigma létrehozásával végleg elvágta a köldökzsinórt, ami addig a francia elméleti kartográfiával összekötötte.
Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőlapjára!