Jelmódszer

A jelábrázolás a tematikus térképi ábrázolás egyik legkorábbi módszere. A jel fogalmán a földfelszín valamely tárgyának, vagy tárgycsoportjának többé-kevésbé elvonatkoztatott ábrázolását értjük. Az ábrázolási lehetőségek sokasága a jeleket a térképi ábrázolás legfontosabb eszközévé teszi.
A jelek tipikus ismertetőjegyei a helyzethűség, eltérés az alaprajztól és az ábrázolás a tárgy méretarányának megfelelő területnél mindig nagyobb. A jelek lehetnek képszerű (beszélő vagy levezetett jelek), mértani jelek vagy számok, betűk, aláhúzások. A jelek elhelyezése lehet pontszerű (lokális vagy pozíciójelek), vonalas jelek vagy felületi (felületen elosztott) jelek.

Pontmódszer

A pontmódszer a földrajzi eloszlás, elterjedés és szóródás kifejezésére szolgál. Az ábrázolás célja, hogy a térképhasználó első pillantásra felismerje az objektumok különböző földfelszíni koncentrációját. A módszer elnevezése mutatja, hogy a grafikus kifejezésre a pontot alkalmazzák a leggyakrabban. Minden pont egy meghatározott értéket képvisel. A módszer eredménye a ponttérkép vagy pontszórásos térkép. A ponttérkép jelentősége az objektumok földrajzi eloszlásának vizuális megértésében, felfogásában rejlik. A pontszórásos térkép általában csak egy témát dolgoz fel, mert több téma együttes ábrázolása az érthetőséget csökkentené. A pontok méretének és színének változtatásával lehet az ábrázolást variálni.

Felületi módszer

A felületi módszer a kétdimenziós, síkszerű tárgyak és felületi kiterjedésű jelenségek ábrázolására, egymástól való elkülönítésére nyújt lehetőséget. Az ábrázolandó tárgynak vagy jelenségnek a minőségét vagy állapotát kétféleképpen, pontos vagy vázlatos területábrázolással tudjuk kifejezni.
Kifejezési eszközként számításba jöhetnek vonalak a terület lehatárolására, felületi jelek, felületi színezés a minőség meghatározására, és kiegészítő megírások vagy számszerű jelek.

Kartogrammódszer

A kartogrammal a pontos vonatkozási hely nélküli, felületre vonatkozó mennyiségi (abszolút vagy relatív) adatokat ábrázoljuk térbeli hű formában. Külsőleg a jelkartogram nem különbözik a pontszerű elemek ábrázolásától, azonban alapvető eltérést jelent, hogy a jelkartogramnál a jel kisebb, mint a vonatkozási felület. Ezen kívül a kartogramjel a vonatkozási felületen eltolható, míg a másik nem.
Ennél a módszernél fontos kérdés a csoportképzés, ugyanis az, hogy az adatokat milyen intervallumokba soroljuk be, jelentősen befolyásolja az ábrázolás valósághoz való hűségét.

Diagrammódszer

A diagramok adott pontra vagy területre vonatkozó statisztikai értékeket, nagyságokat egyedi ismérvek szerint tovább részletezik, vagy időbeli fejlődésben ábrázolják. A diagramoknak mindenkor mérhetőnek kell lennie, ez azonban sok esetben nehézkes, így gyakran megelégszik a használó a becsléssel. Az így kapott eredmények azonban hamisak, ezért ha a rendelkezésre álló hely engedi, feltüntetünk a diagram mellett számértékeket is.
Attól függően, hogy a diagram ponthoz rendelt vagy felülethez, pontdiagramról vagy kartodiagramról beszélünk.

Izovonalmódszer

A kontinuumokat leggyakrabban izovonalakkal ábrázoljuk, ugyanis a jelmódszertől kezdve a diagrammódszerig, azok nem alkalmasak a folytonosság kartográfiai ábrázolására. A kontinuum azonos értékű pontjait összekötő vonalakat izovonalnak nevezzük. Az izovonalakat a földrajzi hellyel és az ehhez tartozó diszkrét értékkel meghatározott pontok közé interpolálva szerkesztjük. Az izovonalak pontossága az értékadatok sűrűségétől és pontosságától függ. A szerkesztés során különös gonddal kell megválasztanunk az izovonalak közti intervallumokat, hogy a szintvonalrajz megfelelően reprezentálja az ábrázolni kívánt jelenséget. A kartográfiai gyakorlatban kiszínezzük az izovonalak közti területet, amely áttekinthetőbbé, szemléletesebbé teszi a térképet. A színválasztásnál fontos, hogy az a térképhasználó természetes színérzékelésén alapuljon.
Az izovonalakkal ábrázolt jelenség lehet természetes (például az azonos tengerszint feletti magasságokat összekötő vonal) vagy mesterséges (például egy adott helytől egyenlő távolságban lévő pontokat összekötő vonal) kontinuum.

Mozgásvonalak módszere

A mozgásvonalak módszerét tárgyak vagy jelenségek helyváltoztatásának ábrázolására alkalmazzuk. A módszer feladata a minőségi és mennyiségi értékekkel jellemzett tárgyak és jelenségek térbeli elmozdulásának a szemléltetése. A mozgásvonalak módszere tehát alkalmas három információ, az irány, a minőség és a mennyiség térképen történő ábrázolására.
Az irány ábrázolásának legfontosabb eszköze a nyíl. A minőséget a nyíl alakjával, rajzi erősségével, színével vagy kiegészítő írással ábrázolhatjuk. Végül a mennyiségi adatot a nyíl szélességével és számkiegészítéssel szemléltethetjük.

A hidrológiában és a geológiában alkalmazott tematikus ábrázolási módszerek

Hidrológiai és geológiai témájú tematikus térképeknek utánanézve, az ábrázolásformák közül egyedül a mozgásvonalak módszerével nem találkoztam. Bár szinte biztos, hogy például felszín alatti vizek áramlásához szokták alkalmazni ezt a módszert is.
Ritkán fordul elő ezeken a térképeken a kartogram-, a diagram- és a pontmódszer. Persze van rá példa, diagrammódszerrel ábrázolják Magyarország Nemzeti Atlaszában a talajvizek vegyi jellegét. Gyakran találkozhatunk viszont a jel-, a felületi és az izovonalmódszerrel. Ez utóbbival ábrázolnak vízszinteket (talaj-, karsztvíz), csapadékösszeget, vagyis kontinuumokat. Felületi módszerrel ábrázolják a földtani képződmények (diszkrétumok) elterjedését, például azon a térképen is, amelyet a MÁFI-tól kaptunk alaptérképnek. A jelmódszer, mint a tematikus ábrázolás leggyakoribb módszere, szinte mindegyik térképen ott van a legkülönbözőbb formában. Számos példa van erre a már említett Nemzeti Atlaszban vagy Magyarország Éghajlati Atlaszában.

Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőoldalára!