Tartalom
 

Bevezetés
1. Az első írott hajózási útmutatók
   1.1. A periplusz
   1.2. A portolán
   1.3. Az isolario
2. Az első tengerhajózási térképek
   2.1. A "Carte Pisane" és az évszám megjelenése a hajózási térképeken
   2.2. A portolán, mint a középkori tengerhajózási térképek mai gyűjtőneve
   2.3. A 14-15. század jelentősebb portolánjai: az itáliai és a katalán portolánok
3. A tengerhajózási térképek új korszaka: a 16. század
   3.1. Mercator vetülete és az első nyomtatott portolán
   3.2. ÉNy-Európa színrelépése
   3.3. Az első nyomtatott tengeri atlasz

Felhasznált irodalom

Magyar Térképtörténet

Bevezetés
 

A legkorábbi fennmaradt középkori tengerhajózási térképek az 1300-as évek elejérôl származnak, és mondhatnánk, hogy minden átmenet nélkül, kartográfiai újdonságként tűntek fel a Földközi-tenger térségében, de formai fejlettségük és viszonylagos pontosságuk sejteti ennek ellenkezôjét. Eredetükre vonatkozólag azonban nincs még általánosan elfogadott magyarázat. Számos szakértô úgy véli, hogy ezek a 13. sz. végén tűntek fel a hajózók szükségleteinek kielégítésére, mások szerint már sokkal korábban létezhettek, és megint csak mások az arab térképkészítôk befolyásának tulajdonítják megjelenésüket. A legvalószínűbb talán, hogy a tengerhajózási térképek az írott vitorlás útmutatókból folyamatosan fejlôdve alakultak ki.

1. Az elsô írott hajózási útmutatók
1.1. A periplusz

A klasszikus idôkben a tipikus navigációs útmutató, a periplusz vagy "partmenti kalauz" adott leírást egy útról. Az elsô peripluszok inkább útibeszámolók voltak, és nem csak a partokról, kikötôkrôl, kikötôk közötti távolságokról adtak leírást, de megemlítenek a parttól távoli vidékeket is. Kr.e. 450-bôl származik a legrégibb fennmaradt periplusz Hanno készítésében. Leírja az utat dél felé Gibraltártól Afrika nyugati partja mentén le egészen az É.sz. 70⁰-ig. A Kr.e. 4-5. sz.-ból ismertek karindai Szkülax peripluszai a Földközi-tenger és a szomszédos tengerek partvidékérôl.

A peripluszok csupán mint írásos feljegyzések szolgáltak, mivel egyetlen térkép sem ismert, mely kísérte volna ôket. Vannak elképzelések, hogy egyes periplusz-szerzôk használtak térképeket, mikor a feljegyzéseket írták, mint például Marcianus Heraclensis (Kr.u. 5. sz.). Görög írások megemlítenek speciális peripluszokat, melyeket a mai kutatók "rajzolt periplusz"-oknak vagy tengeri térképeknek neveznek, de valószínűbb, hogy a hajózási térképek egy késôbbi idôszakban tűntek csak fel.

1.2. A portolán

Az iranytű használatának elterjedése a 13. sz. közepétôl jelentôs befolyással bírt a tengerhajózási térképek fejlôdésére. A régi periplusz fokozatosan átalakult a középkori portolánná. A "portolano" itáliai hajósok által használt hajós kalauz volt, mely vitorlás útvonalakat írt le kikötôk között, feltűntette a szembeötlô tengerparti objektumokat segítve a tájékozódást, és írt a navigációs veszélyekrôl. A portolánt néha partvonalrajzok és kikötôkrôl készült vázlatok kísérték. Nincsenek ilyen fajta portolánjaink a korai középkorból, de egy kicsivel késôbbrôl néhány - talán a korábbiak másolatai - fennmaradt. Egy tipikus példa Leonardo Dati (kb.1360-1425) La Sfera c. műve 1422-bôl, melyet vers formában írt. Leírást ad a világról, tájékoztat a középkori navigációról, az iránytű és más tengerész műszerek használatáról, és hozzáad mindenféle, az utazások során összegyűlt, megfigyelést térképszerű vázlatok sorozatával illusztrálva. (Számos tudós ezeket a vázlatokat testvére, Goro, munkájának tulajdonítja.) A rajzokon feltűnnek kikötôk, partfokok, szigetek, összekapcsolva vonalakkal és ezen pontok közötti távolságok számjegyekkel megírva.

1.3. Az isolario

Nemcsak a különbözô szárazföldi kikötôk között léteztek vitorlás útmutatók, hanem ezek és a Földközi-tenger szigetei, valamint a közeli tengerek szigetei között is, így megszületett az isolario, azaz szigeteket ismertetô könyv. A legrégibb fennmaradt isolario Cristoforo Buondelmonte 1420-ból ránkmaradt Isolario-ja a görög szigetvilágról. A szigetek és kikötôk rajzain kívül a nagyobb szárazföldi területek térképeit is tartalmazza, illetve egy világtérképet. Ezen könyvek fontosságát jelzi, hogy a 15. sz.-ban, röviddel a nyomtatás feltalálása után, kinyomtatták ôket. Az elsô nyomtatott isolario Bartolomeo Zamberti, vagy ahogy magát nevezte, Bartolomeo dalli Sonetti 1480 körül, a görög szigetvilágról készült Isolario-ja 49 darab fametszetes térképpel, amely 1485-ben jelent meg nyomtatásban.

2. Az elsô tengerhajózási térképek

2.1. A "Carte Pisane" és az évszám megjelenése a hajózási térképeken

Nem tudjuk pontosan, hogy a hajósok mikor kezdtek térképeket használni útjaik során. A legkorábbi fennmaradt térképeken nincsenek évszámok. A ma létezôk közül legrégebbinek tartott az ún. Carte Pisane a 13. sz. végérôl egy genovai térképész készítésében. A Földközi-tengert ábrázolja a Fekete-tengertôl az Atlanti-óceánig. Elég pontos a Földközi-tengeren, kevéssé egzakt Gibraltártól Bruges-ig, és zavaros Anglia déli partvidékén, mely alig ismerhetô fel. A térkép jellegzetes elemei között szerepel a két körbe rajzolt irányvonal-hálózat (Szardínia ill. Kis-Ázsia partjainak közelében levô középpontokkal), valamint a két körön kívül levô területeket lefedô négyzethálók, melyek célja tisztázatlan.

Az elsô olyan tengeri térképek, amelyeken már szerepel évszám, Petrus Vesconte-tól (Genova) származnak 1311-bôl. Ezt követte Angelo de Dalorto katalán tengeri térképe 1330 körül, majd 1339-ben Angellino Dulcert katalán térképe. A két név valószín?leg ugyanazt a térképkészítôt takarja.

2.2. A portolán, mint a középkori tengerhajózási térképek mai gyűjtôneve

Ma ezeket a középkori tengerhajózási térképeket portolánoknak hívja a térképtudomány. Ezen portolánokból kb. 130 darab maradt fenn a 14-15. sz.-ból. Pergamenre rajzolták ôket, általában nyaki részével balra fordítva és kerettel valamint mértékléccel díszítve, melyet csak korlátozott pontossággal lehetett távolságok mérésére használni. A térképek csak a partvonalakat ábrázolták részletesen a helységnevek feltűntetésével, melyeket a partvonal bal oldalára írtak, merôlegesen beforgatva, a fontosabb kikötôk nevét pirossal, a többi nevet feketével. A folyótorkolatokat kettôs vonallal, a veszélyeket (pl. zátony) ponttal vagy kereszttel jelölték. Legjellegzetesebb vonásuk az irányvonalak hálózata volt, mely segítségével hajóztak egyik helyrôl a másikra. Az iránytű elterjedésével megjelentek a térképeken a szélrózsák. Az összetett szó elsô tagja onnan ered, hogy az iránytű eredetileg a szelek irányát hivatott mutatni, míg a "rózsa" kifejezés az iránytű irányainak alakjából származik mutatva a hasonlóságot a jól ismert virág szirmainak szerkezétevel. A szélrózsa 32 irányvonala a 8 fôszél irányból, a 8 félszél irányból és a 16 negyedszél irányból adódott. A szélrózsák változatos színvilága feltehetôen az ábra átláthatóságára való törekvést tükrözi és nem pusztán kartográfiai szeszély eredménye.

A modern irodalom ezeket a térképeket loxodróma térképeknek is nevezi az irányvonalak hálozata miatt, mely elnevezés hibásnak mondható ezen korai térképekre. A loxodróma egy olyan görbe, amelynek minden pontja azonos szög alatt metszi a meridiánokat. Ezek egyenes vonalakként jelentkeznek bizonyos vetületekben szerkesztett térképeken, de a kartometriai vizsgálatok azt mutatják, hogy ezeken a korai térképeken nem használtak vetületet.

2.3. A 14-15. század jelentôsebb portolánjai: az itáliai és a katalán portolánok

Az 1300 és 1500 között készült portolánokat két jellegzetes csoportba lehet sorolni keletkezési helyük szerint: itáliai portolánok (fôleg Genova, Velence, Ancona) és katalán portolánok (Mallorca és Barcelona). Ezen idôszakból nagyon kevés spanyol és portugál portolán maradt fenn. Bár mindkét csoport ugyanazokat a forrásokat használta fel, térképeik mégis különböznek megjelenésükben és az ábrázolt területekben. Az itáliaiak csak Nyugat-Európa és a Földközi-tenger medencéjét ábrázolták, míg a katalán portolánokon fellelhetôk partvidékek északon Skandináviáig, keleten néha Kínáig is. A katalán portolánok nem pusztán navigációs térképpek, értékes információkat adtak mind a hajósok, mind a kereskedôk, tudósok és kíváncsi amatôrök számára egyaránt. Talán legkiemelkedôbb munkájuk Abraham Cresques 1375-ös Katalan atlasza. Ezzel szemben az itáliai portolánok a tengeri térképeken szükséges adatmennyiségen kívül nem mutattak többet, azaz a partvonalakon túli területekrôl nem szolgáltak információval. Akadnak azonban kivételek, mint Giovanni da Carignano 1310 körüli térképe, vagy a Medici tengeri atlasz 1351-bôl (amely valószínű, hogy késôbbi keletkezésű, mert az atlasz világtérképe mutatja Afrika déli csúcsát jóval Bartolomeu Diaz 1485-os útja elôtt, amelyen elérte Afrika déli csücskét) vagy Francesco Pizigano portolántérképei 1367-bôl és 1373-ból, melyek a tengerekre és partvonalakra vonatkozó információkon kívül számos egyéb földrajzi ismeretet is tartalmaznak.

A 15. század fontosabb portolántérképei: Cola de Briatico kéziratos tengeri atlasza az európai partokról 1430-ból, Andrea Bianco (Velence) portolánatlasza kör alakú világtérképpel 1436-ból, Conte Hoctomanno Freducci (Ancona) 1460 körüli portolánjai, Petrus Roselli (Mallorca) a Földközi-tenger portolánja 1464-bôl.

3. A tengerhajózási térképek új korszaka: a 16. század

3.1. Mercator vetülete és az elsô nyomtatott portolán

A földrajzi felfedezések, a kereskedelem fejlôdése a 16. sz. közepére, különösen ÉNy-Európában, pontosabb, megbízhatóbb, a navigációt jobban segítô tengerhajózási térképeket kívánt. E század elejére tehetô a földrajzi szélességi fokbeosztás megjelenése a térképeken, majd 1520 körülre a hosszúsági. Az 1530-as években az eddigi térképeknek az óceáni navigációban felmerulô hibáit kutatva, Pedro Nunes hívta fel elôször a figyelmet, hogy a térképek figyelmen kívül hagyják a meridiánok konvergenciáját a magasabb szélességeken és a mágneses deklinációt, mely a Föld különbözô részein eltérô értékeket mutat. Ezek a hibák csak kis eltéréseket okoztak Európa vizein hajózva, de annál komolyabbakat pl. Amerika partjainál.

A megoldást Gerard Mercator (1512-94) szolgáltatta vetületével, mely a mai napig szinte az összes tengertérkép vetületéül szolgál. 1569-ben jelent meg a hajósok számára készült világtérképe, a "Nova et accurata orbis terrae descriptio ad usum navigantium emendate accomodata", melyen elôször alkalmazta vetületét. A cím is mutatja, hogy hajósoknak tervezte térképet, de a szárazföldek részletgazdagsága miatt megfelel egy földrajzi térképnek is.

Mercator szögtartó hengervetületében a paralellkörök is és a meridiánok is párhuzamos egyenesek. Mivel a meridiánok nem találkoznak a pólusokban és a szélesség növekedésével a paralellkörök közötti távolság nô, így a pólusok felé tartva a torzulás nô, a sarkvidékek nem ábrázolhatók. E vetületben a térképen bármely két pontot egy egyenessel összekötve, az minden meridiánt azonos szög alatt metsz. Így a hajós feladata, hogy két kiválasztott pontot összekötve meghatározza a szöget, és ezt az irányt tartva kormányozza hajóját. Tény, hogy a kor egyszerű hajósai számára ez az új elmélet túl bonyolult volt, hogy használni tudják a gyakorlatban, egészen Edward Wright-ig, aki az 1600-ban megjelent Certaine Errors of Navigation c. munkájában a szükséges matematikai képleteket közölte.

Mercator elôbbi világtérképének megjelenése elôtt harminc évvel, 1539-ben, G. A. Vavassore Velencében kinyomtatott térképe a Földközi-tenger keleti részérôl, a Messinai-szorostól Palesztináig az elsô fennmaradt nyomtatott portolántérkép. A második kiadás 1542-ben jelent meg, és 1558-ban Matheo Pagano megjelentetett egy újabb kiadást. Mivel kevés kutatást folytattak ezen térképek eredetét illetôen, nehéz megmondani, mely portolánok szolgáltak forrásul.

3.2. ÉNy-Európa színrelépése

ÉNy-Európában a navigációs segédeszközök fejlôdése hasonló utakon haladt, mint a Földközi-tenger térségeiben. Az itteni országokban is létezett a portolano megfelelôje (pl. a németeknél Seebuch, a hollandoknál leeskaart, az angoloknál "rutter"), mely szintén navigációs kalauzul szolgált, hajózási irányokkal kikötôtôl kikötôig a kereskedelmi útvonalak mentén. Az elsô két nyomtatott kalauz 1532-bôl és 1541-bôl származik, melyeket Amszterdamban nyomtattak ki. A 15. sz. második felétôl ezeket kiegészítették a partvonalak kissé egyszerűsített vázlataival vagy a partvonalaknak a tengeren hajózók számára megmutatkozó látványrajzával. Ilyen pl. egy francia tengeri könyv 1497-bôl, mely felidézi Dati vagy Buondelmounte kéziratainak vázlatait.

Bár a legkorábban nyomtatott tengerhajózási térkép ebben a térségben Jan van Hoirne 1526-os térképe, a Caerte van de Oostersche zee, Antwerpenben nyomtatva, 1544-ig nem találunk olyan tengeri könyvet, mely térképet is tartalmazna. Cornelis Anthonisz amszterdami festô, hajós és hidrográfus 1544-ben megjelenô Caerte van Oostlant c. munkája az elsô?. Ettôl kezdve a tengeri könyvekben a hajózási útvonalak leírásaihoz rendszeresen csatoltak térképeket is.

3.3. Az elsô nyomtatott tengeri atlasz

Lucas Janszoon Waghenaer holland hajós összegyűjtötte és 1584-ben Leidenben kiadta a Spiegel der Zeevaerdt c. térképgyűjteményt, Jan van Doetecum metszeteivel, mely azon kívül, hogy az elsô nyomtatott tengeri atlasz volt, mérföldkô a tengeri térképészetben. Népszerűségét és nagyszerűségét mutatja, hogy a következô harminc évben nemcsak Hollandiában, de Angliában, Németországban, és Franciaországban is számos kiadásban megjelent. Az elsô angol fordítás 1588-ban jelent meg Londonban Sir Anthony Ashley által. Olyan óriási volt a népszerűsége, hogy Waghenaer neve elangolosodott és "Waggoner"-ként bekerült az angolba, mint a tengerhajózási térképek gyűjtôneve. Nemcsak, hogy csökkentette a másolók által a térképeken elkövetett hibák valószínűségét, de bevezette a hajózás számára fontos jelenségek, mint pl. mélységek, zátonyok és egyéb veszélyek, navigációs jelzések, horgonyzóhelyek számára használandó térképi jelölések egy széles skáláját, melyek mind a mai napig használatosak a tengerhajózási térképeken.
 
 

Felhasznált irodalom:

Leo Bagrow: History of Cartography. 2nd Edition, Precedent Publ., Chicago 1985.
Carl Moreland, David Bannister: Antique Maps. 3rd Edition, Phaidon Press Lim., London 1989.
Michel Mollat du Jourdin: Europe and the Sea. Oxford 1993.
Klinghammer-Pápay-Török: Kartográfiatörténet. Budapest 1995.
Kenneth Nebenzahl: Rand McNally Atlas of Colombus and The Great Discoveries. Rand McNally and Company 1990.
 

esszé 2000