Széchenyi Zsigmond, a magyar Nemzeti Múzeum alapítójának, Széchényi Ferenc grófnak ükunokája. Dédapja, Széchényi Lajos, testvérbátyja volt a "legnagyobb magyarnak", Széchenyi Istvánnak. Széchenyi Zsigmond 1898. január 23-án született Nagyváradon. Gyermekkorát a Fejér megyei Sárpentelén, illetve osztrák és cseh rokonsága gutensteini, mileschaui és nímesi otthonaiban töltötte. Középiskolái elvégzése után f?iskolai tanulmányait 1919-23 között Münchenben, Stuttgartban és Cambridge-ben folytatta. Széchenyi Zsigmond neve elsõsorban a híres Afrika-vadász emlékeit idézi fel, de ha végiggodoljuk, hogy könyveiben mi minden tárul elénk, hamarosan felismerjük, hogy azokban a vadászat, a vadászkalandok tulajdonképpen csak keretét képezik egy hatalmas, sokrét?, hallatlanul színes ismeretanyagnak. Könyveiben a természet, a vadászat szépségeit a szakértõ alaposságával, de a kalandos, regényes útleírás izgalmával írja le. Élete elsõ számú szenvedélye a természetért, állatokért, különösen a nagy vadállatokért való lelkesedése volt. Gyermekkora óta dédelgetett álma volt földünk valamennyi állatának megismerése. “Világéletemben szerettem utazgatni is, minél távolabbi tájakat megismerni, minél ritkább állatokra vadászni." Nyilván ezért rajongott a térképekért is. Akármelyik szines térkép bekalandozása valóban varázslatos szórakozás, felér a legérdekesebb olvasmánnyal.

Alig akadt számottevõ vadállat, melynek felkeresését tervbe ne vette volna gyermekkorában, megközelítésének pontos útvonalát az atlasz megfelelõ oldalán be ne rajzolta volna. Talán már az elmondottakból is kiviláglik, hogy érettségi után pályaválasztása nem okozott különösebb fejtörést. "Sorra veszed majd a világ minden táját, összegyûjtöd valamennyi vadállat fajtáját, látványos bemutatót nyújtasz a hazai közönségnek (megfelelõ beléptidíj ellenében)! Azzal aztán újabb expedícióra indulsz!" Ám elképzelése bolond nagyzási hóbortnak minõsült otthon. Gyermektervei szövögetését mégsem hagyta abba! Addig-addig ütötte a vasat, spekulált, míg 1927 tavaszán mégis sikerült útra kelnie, elsõ afrikai expedíciójára elindulni. A Kelet-Szudán meglehetõs ismeretlen része, az abesszín határig nyúló Fung-tartomány volt utazánának célja. Ezután egymást érték a szebbnél szebb, eredményesebbnél eredményesebb Afrika-expedíciók! 1928, 29, 32, 33, 34, 35 s?t 1938 is a "Fekete világrész" varázsjegyében teltek. Ehhez mérten gyarapodott privátmúzeuma is. Afrika 130-féle nagyvadja közül 80 félét sikerült begyûjtenie. Még néhány komoly ritkaság is akadt köztük.

Könyvei közül pedig a Csui, az Elefántország, meg a Hengergõ homok látott napvilágot. Abba a tíz évbe még Alaszkát (1935 legvégén), sõt Indiát (1938 elején) is sikerült "becserkésznie". Ezeknek az utazásoknak köszönhetô az Alaszkában vadásztam és a Nahart c. könyvek. Indiai utja volt egyben az utolsó, saját tehetségébõl fedezett egzotikus expedíciója. Könyveit saját felvételeivel illusztrálta, és kiderült, hogy nemcsak az íráshoz van tehetsége, hanem kitûnõ fotós is. Aztán jött 1944, Budapest ostroma. Házából semmi sem maradt, sem trófeáiból. Mind áldozatai lettek a háború pusztításának. Trófeái nem voltak többé, de voltak emlékei. 1947-50-ig az Erdészeti Központ vadászati felügyelõjeként dolgozott. Ebben az idõben jelent meg A szarvas selejtezése c. munkája. De ezután (a személyi kulusz éveiben) kitelepítik, sõt egy évre börtönbe is kerül, s szabadulása után csak barátai segítségével jut munkához: a keszthelyi múzeum alkalmazza mint állományon kívüli segéderõt. Ám a szerencse mellé szegõdik. Hamarosan megfelelõ pesti lakáshoz jut, ráadásul pedig Afrikába küldik kéthónapos gyûjtõexpedícióra. 1961-ben jelent meg hazai és európai vadászatairól Ahogy elkezdõdött címû vadász-önéletrajzának elsõ kötete. Ebben vadásszáválásának elsõ korszakát – a csúzlitól a golyóspuskáig, a verébtõl a szarvasbikáig – írta meg. Ezt követte 1963-ban Ünnepnapok címmel a férfikor vadászatairól szóló beszámoló. Ebben a könyvben összefoglalja mindazt, amit élményei nyomán elmondhat természetrõl, vadról, vadászetikáról, vadvédelemrõl. 1963-ban a kormány megbízásából Széchenyi Zsigmond utolsó, kilencedik afrikai útjára indul, hogy kiegészítse a Nemzeti Múzeum hiányos Afrika-gyûjteményét. Gyengülõ egészséggel, de fiatalos energiával, töretlen kedvvel jár a vad nyomában. Így sikerült hiánytalanul teljesítenie a múzeumi megbízatást. Errõl az utolsó útról a Denaturált Afrika c. könyvében számol be. 1967. április 24-én, közvetlenül könyve kéziratának leadása után halt meg. Kezdõlap                Utazásai                Mûvei