Yeti Sport Club

1997 augusztus-szeptember: Hegymászás a Garwhal-Himalájában

Hegymászásaim kezdetén sok vetítésre elmentem, ami a hegyekrõl, túrákról szólt. Ilyen volt Szendrõ Szabi egyik életmû vetítése is, amelyben elvitt minket a Garwhal- Himalájába is, ahol 1989-ben jártak. Akkor mászták meg Ozsváth Attilával és társaik segítségével a Kedar Dome keleti falát. A képek, amiket vetített, nagy hatással voltak rám. Nem a szépségük miatt, hanem volt bennük valami, ami nagyon megfogott. Gondoltam, nekem még jó pár év, míg eljutok egy ilyen, vagy ehhez hasonló helyre. És ez a szó: „Garwhal" misztikusan csengett a gondolataimban, bármikor eszembe jutott. 1996 õszén Erõss Zsolt azzal az ötlettel állt elõ, hogy 1997 nyarára túrát szervez a Garwhalba, és invitált engem is. Így indult mindent. A célok lassan kezdtek kirajzolódni. Megkezdõdött az anyagok gyûjtése (amit lényegesen megkönnyített az 1983-as Satopanth-expedíció anyaga is). Mindenki izgatott volt és várakozással teli. A csapatból többen voltunk, akik elõször mentek a Himalájába. A végleges létszám az utolsó napokban alakult ki. 9 fõ, ezek: Bognár Mihály, Erõss Zsolt, Markos Huba, Máté László, Mécs László, Murányi Zsuzsa, Nádai László, Nedeczky Júlia, Vincze Ákos. Volt, aki konkrét tervekkel indult, és persze voltak, akik ott választották ki a k i h í v á s tárgyát. Augusztus 21.-én indultunk Ferihegyrõl. Nyolcórás repülõút következett bukaresti átszállással. Másnap érkeztünk meg Delhibe. A klíma mellbevágó. India egy igazán nagy élmény. Hatásaiban olyan erõs, hogy volt, aki már akkor eldöntötte, hogy a legközelebbi géppel hazautazik.
Felkerestük a követséget, közben tátott szájjal szemléltük a várost. A követségen összeszedtük a 96-os Everest-expedíció megmaradt konzerveit, néhány konyhafelszerelést, és mászófelszereléseket. Az izzasztó melegben sóvárogva nézzük a követség hûvös, tisztavizû úszómedencéjét. A program: menekülni Delhibõl a hegyek felé.
Célunk tehát az Indiai-Himalája középsõ része, amit Garwhalnak hívnak, ott is a Gangotri gleccser vidékén fekvõ hegyek. Három nap alatt jutunk el (naponta átlag 150 km-t megtéve 5-8 órás menetidõvel a helyi buszokkal) Gangotriba. Eddig hoztak a jármûvek, innen gyalog kell folytatni az utat.
Gangotri egy szép völgyben fekszik 3100 m magasan, a völgyben a G a n g e s z folyik s e b e s e n. Gangotri épp ezért is zarándok célpont, ahová kis kulacsaikat jönnek megtölteni az iskolás gyerekek és nagymamáik. Egy pihenõnapot tartunk ezen a kedves kis helyen, ahol evéssel, kártyázással, és vásárolgatással töltjük az idõt. Itt végre már elviselhetõ a klíma. Szereztünk teherhordókat, együtt indulunk felfele aug. 7.-én a gyalogösvényen.

A Gangotri gleccser és a Shivling

A táj természetesen csodás. Következõ nap már 4000 m fölött és 18 km után elérjük a Gangesz forrását, ami egyben a Gangotri gleccser vége is. Az ember parányi ehhez a nagy jégtömeghez képest. Az út nehezedik. Rálépünk a gleccserre, ahol a haladás lassul. A gleccser óriási és mindenütt szürke. Felhágunk a hegyoldalra a gleccser szélén, és nem hittük volna, füves, patakos rét tárul elénk, amit Tapovannak (4337 m) hívnak. Ide is sokan elkirándunak

Gangotriból, ami nem csoda, hiszen gyönyörû vidék, de szezonban annyian vannak itt, mint nyáron a Balatonnál. Feljebb megyünk „Upper Tapovanba" és itt letáborozunk. Kifizetjük a teherhordókat, és búcsút veszünk tõlük.

A Shivling Tapovanból

4400 m-en vagyunk, érezzük a magaságot. Fejfájás, és lassúság jellemez minket. Az idõ reggelente napos, ezt délutáni esõ és köd követi. Alkalmazkodva az idõjárás rendszerességéhez másnap elkezdjük a felfele költözést. Ugyanis még mindig messze vagyunk kiszemelt hegyeinktõl, de legalább már látjuk õket. És itt búcsúzunk el a Nádai házaspártól, akik más célokat és tájakat tûztek ki maguk elé.

Háromnapos szenvedéses ide-oda mászkálás, cipekedés, depó-építés után végre megérkezünk. És tudjuk, hogy ennél szebb nem lehet, hiszen ez a Paradicsom. Mi Eldorádónak neveztük el, de késõbb kiderült, hogy neve is van ennek a helynek:

A Meru - Sundarbanból

Sundarban (4780m). Ez egy komplett alaptáborhely: a kis patak kanyarogva szeli át a nagy füves és homokos mezõt, ahol kisebb-nagyobb sziklatömbök vannak szétszórva, mintha óriások kenyérmorzsái lennének. Körülöttünk a vidék legszebb hegyei: elõttünk a Kedar Dome, mögöttünk a Meru és a Shivling, arrébb meg a jellegzetes Bhaghirati III-as csoport (sajnos a Thalay Sagar innen nem látszik, pedig közel van). Akklimatizáció gyanánt pihengetünk, fõzõcskézünk

(a csapatisütés tökéletesítésén mesterkedünk), a patak felmelegedett kanyarulataiban fürdõzünk, és a szomszéd sziklatömbökön boulder utakat gyártunk és keresztelünk el. (pl. Kedar-pedál VII-, stb.). Rossz idõ esetén a sátrakban UNO-zunk (kártya). Tiszta idõben igazi meleg van, a nap kegyetlenül éget, naplementekor meg cudarul jön a

A Kedar Dome északi oldala

hideg. Szeptember 3-án kezdõdik elsõ hegymászásunk, mely a Kedar Dome csúcsát (6831 m) célozza meg. A hegy jól látható az alaptáborunkból, lehet rá utakat tervezni. Sajnos egy lánynak hat fiú mellett nem sok szava lehet, jó, ha egyáltalán meghallgatják. Úgyhogy nem a nyugati gerinc a terv (amelyrõl a túra végén kiderült, hogy valójában az a hegy normál-útvonala), hanem a fiúk szavazatára az északi oldalon indulunk, majd egy ÉK-i kuloárban fogytatjuk

a csatát, ahol már (több órás felmenet után) eléggé kitikkadva lépegetünk felfele. 5000 fölött járunk, a csúcs még messze van. Most csak öten haladunk (Zsolt, Laca, Laci, Ákos és én), a többiek holnap indulnak.
Szívás szívás hátán, a kuloár megszenvedett teteje nem hómezõre visz (ahogyan azt reméltük), hanem egy keskeny sziklás gerincre, ahol a továbbhaladás nem megoldás, hisz már 6 óra van és sötétedik. Tehát a gerinc túloldalán mászunk le olykor nehéz kunsztokat megoldva. Bivakolásra egyelõre semmi esély, ereszkedünk tovább.
A testi-szellemi kimerültség nálam azt eredményezte, hogy -könnyítendõ a lefele kunsztolást a nagy zsákkal- magam elé ledobom, hadd menjen, majd lent találkozunk. Viszont neki eszében sincs a kanyar után megállni, egyre vadabb sebességet felvéve száguld lefele a mély hasadékokkal barázdált hegyoldalban. Nem volt ez egy jól sikerült manõver… De szerencsére senki nem volt a zsák útjában repülése közben. Már csak az volt a kérdés, megtaláljuk-e még valaha. Több perces idegõrlõ töprengés után (mit is lehet egy hónapig India városaiban csinálni) nagyon messze lent megpillantok egy kis fekete izét. Az Égiek meghallgattak, a zsák épségben vár két hasadék között.

Kedar Dome (É) - bivak I.

Villámgyors sátorverés illetve barlangásás következik, már szörnyû kimerültek vagyunk, és az est is leszállt, szerencse, hogy találtunk bivakhelyet. Megkezdõdnek a hányások, a fõzés, és a pihi. Az éjszakát megzavarja egy-egy hányás, de reggel frissen és egészségben ébredünk.
Hárman lefele vesszük az irányt (hiszen egyéb célokra kell tartogatni az erõt, ez jó akklimatizáció volt), ketten a továbbhaladás mellett döntenek.

Kedar Dome (K) - bivak II.

Az alaptáborba visszakirándulunk szép virágos mezõkön keresztül. Misiék már elindultak, a hegyen vannak.
Zsolt, Laca és én egy pihenõnap beiktatása után ismét megtámadjuk a Kedart, immár okosabb útvonalon. Laca visszafordul, rosszul van. Zsolttal hágunk felfele, az idõ még jó, de most én tikkadok ki, no meg a hó is felolvadt. 2. bivak a Kedar oldalában (5300m körül). Az ébredést hajnalra tervezzük, a rosszidõ is ekkorra idõzít, megoldás: vissza az alaptáborba.

Szeptember 7.-én megérkezik a csapatunknak az a fele, amelyik diadalmasan megmászta a csúcsot, szegények nagyon kimerültek, de büszkék. Ennyit a Kedarról.
Újabb pihenési stádium. Barátkozunk a lengyelekkel (akik idõközben megjelentek mellettünk, és a Kedar Szabiék által mászott útja miatt vannak itt) és összekötõtisztjükkel, aki egy kedves indiai ember.
Ugyanezen a napon végre megjelennek Kádasék, új szín a palettán. Kicsit rossz az idõ, várunk. Egy-két nap múlva elkezdjük a felfele vándorlást, hiszen ott vannak a mi igazi céljain. Pár nap múlva találkozunk az „elõretolt alaptáborban", ami kb. 5000m-en, mintegy 5 órányival feljebb az alaptábortól fekszik a gleccseren azon a helyen, ahol a Swachand-gleccser beágazik a Gangotriba. Idáig értek el a fiúk, itt táboroztak le. Rövid megbeszélés, és másnap már indulnak is a

A Satopanth déli fala

startok. Zsolt és Laca a híres Satopanth (7075m) déli falát készül megrohanni, Kádasék, Huba és én a Yeonbuk nevû 5935m-es csúcsot szemeltük ki. A többiek ide-oda mászkálgatnak, meg pihengetnek. Itt már frissebb az idõ, csípõsebb a hideg. Ha a nap végérvényesen lemegy, gyorsan beköltözünk a sátrakba, ezzel be is fejezzük a napi programot. Pedig még 7 óra sincs (többször elõfordult, hogy 7 órai lefekvést követõen éjszaka arra

ébredünk, hogy kialudtuk magunkat, ideje felkelni. Azért megnézzük az óránkat. És alig hihetõ, még csak este fél 10 van! Szörnyû ez a sok alvás…). Zsolték egy hétre felköltöznek a Satopanthra. Huba meg én a Yeonbuk aljából -jól felmérve a terepet- visszafordulunk, Kádasék hamarosan követik példánkat. Nekik lejárt az idejük, és már vonulnak is vissza Indiába. Csak egy rövid látogatás volt…
A "Swachand-táborban" újabb értekezés a további tervekrõl. Hubát és Lacit erõsen foglalkoztatja a szemünket kiszúró Kharchakund (6612m) kihívó kuloárrendszere.
Egyébként a táj csodálatos. A gleccser vonalát messze belátni minden irányban, szinte látszik a kezdete és vége, valamint a gleccsert körbefogó hegyek, melyek egymással vetekednek csodálatunkért. Ahogy felfele tekintünk a táborból, látjuk a Chaukhamba csoportot, mely 4 db 7000m körüli hegyet jelent, ezek zárják le a völgyet. Felénk haladva sziklás gerinc választja el az egyik Chaukhambától a Mandani Parbat (6193m) jellegzetesen felfutó ívét. Majd a Yeonbuk és a Kharchakund következik, lefele a Kedar, és a Shivling folytatja a sort.

A Mandani Parbat sziluetje

Engem a Mandani Parbat fog meg szépségével. Tervezgetem rá a felmeneti lehetõségeket. Kihasználva az idõt letrekkelek egy kis utánpótlásért (felszerelés, kaja). Útközben találkozom Misivel (aki a felsõ tábor felé tart), lent utolérem Kádasékat, másnap Ákos jön le befejezve mászásait, harmadnap megyek vissza a Swachand-táborba. A magyarok ellepték a vidéket. Fent találkozom Misivel, beszélgetünk. Laci és Huba idõközben a Kharchakundon nyomulnak.

Távcsõvel keressük az útjukat. Következõ nap kísérletet teszek a Swachand-gleccseren feljutni addig, amíg megpillantom a Satopanthot. A terep csúnya morénabuckás, a haladás rajta lassú és unalmas, a táj csak nem alakul. Beköszönt a köd és a havazás, mérlegelek (hátha már nincsenek is ott a fiúk…), majd visszafordulok a táborba.
Misinél megmaradt a jó kedély és a jó idõ. Ketten várakozunk. És egyszer csak meglátjuk Laciékat nagyon lassú tempóban közeledni felénk. Mintha valami baj lenne… És sajnos igen: lefele jövet kicsúsztak, és ez több „problémát" okozott, jó, hogy ennyivel megúszták. De a csúcsot megmászták, szép eredmény. Számukra viszont itt be is fejezõdött, egyetlen feladatuk, hogy megkezdjék a nehézkes levonulást, ami állapotukat tekintve nem egy egyszerû dolog.
Még e nap délutánján megérkezik a másik diadalmas csapat is: Zsolt és Laca. Teljesen kimerülve támolyognak be a táborba. Zsolt megmászta a déli falat! Éjszakai mászás volt a telihold fényénél. Csodálatos élmény lehetett. Laca 6500 m-ig jutott fel,ott várt Zsoltra, aki folytonos türelmetlenségét végre szabadon engedhette, és t i s z t a e r õ b õ l vághatott neki a falnak. Így hát este mindenki (Ákost kivéve) összegyûlik a kis táborban, és az eseményeket méltóképp megünnepeljük.
Másnap a sérültek elindulnak lefele, és a táborban csak ketten maradunk: Zsolt és én. Békésen pihengetünk a meghitt csendben. Megosztom Zsolttal a tervemet: a Mandani Parbat megmászását. Még fáradt, de belemegy.
Másnap, szeptember 18-án felpakolunk, és elindulunk. Valahogy már egyre nehezebb a menetelés, fárasztó minden mozdulat. Mégis egész magasra jutunk már ezen a napon. Ez a hegy egy jégbarlag-birodalom, amilyen csak a mesében van - és itt. Gyönyörû barlang-rendszerek, mind jégbõl. A jégkirálynõ is biztosan itt lakik. Ámulunk a szépségtõl.
Eléggé elfáradva végre találunk egy kis vízszintes hópárkányt, ahol eltöltjük az immár nagyon hideg éjszakát. Reggel ismét szép az idõ, közel-távolban sehol senki, mégsem érezzük egyedül magunkat. Mintha élne a vidék… A mászás olykor komoly nehézséget okoz a vastag, nagy hó és a meredekség miatt. Mindemellett a magasság az egész tempót jól visszafogja, csak lassan tudunk haladni. 5800m körül eszünk egy kicsit, és a zsákokat nyugalomba helyezzük, nélkülük folytatjuk az utat. És nem sokkal könnyebb!
A táj egyre fantasztikusabb, felülrõl látjuk a vidéket. Útközben kisebb lavinát indítunk meg, de ez legalább új erõt adva a gyors továbbhaladásra sarkall mindet. Így is csak csiga-tempóban haladunk, és a csúcs mintha nem is közeledne. És már nem tudom hogyan, mégis elérjük a tetõt, de nincs csúcs-érzésünk. Végre vége, innen már csak lefele kell menni. Délután fél öt van, kisebb köd lepi el a hegyet, nem sokat látni. Csúcsfotókat azért csinálunk. A csúcs keskeny és rövid hópillérét misztikusan fogja körbe a ködös háttér.
Visszaérünk a zsákjainkhoz, a lemenet már jóval könnyebb. Igazi pihenés következne, mégis nehezen megy az alvás, kínlódó az éjszaka.
Reggel villámgyorsan elhagyjuk a terepet, meglátogatjuk az immár elhagyatott Swachand-táborunkat, ahol egy-két otthagyott ételmaradék jelzi az ember nyomát. Összeszedjük a madarak elõl, ami még menthetõ, és irány az alaptábor. Közben kétórás jégesõáradat színesíti a programot, de lejjebb érve ismét kisüt a nap, és a messzeségben ködbe merülve eltûnnek az otthagyott hegyeink.

Az alaptábor

Az alaptáborban a fiúktól csak üzenetet kapunk, hogy lejjebb költöztek. Egy pihenõnap után mi is szedelõdzködünk. Indiai barátunk bíztat minket a Kedarra, még át is fut az agyunkon, de már se ételünk, se erõnk, úgyhogy megköszönjük, de majd legközelebb. Tényleg kicsit szomorkásak vagyunk a búcsúzásnál, fõleg, hogy már csak mi vagyunk itt, valahogy melankóliával tölt el minket. Nehéz elszakadni, hiányozni fog ez a varázslatos hely…

Visszanézve a gleccserrõl még sok fotót lövünk el, majd baktatunk tovább ménkû nehéz zsákjainkkal a kb. fejenként 40 kg-os súlyokkal. Elõl-hátul zsák, majd megszakadunk alatta.
Tapovanban éjszakázunk. Másnap kiderül, hogy az én fotógépemben elszakadt a film (már jó régen), sõt (de ez már csak itthon derült ki) a Kedar Dome-os esést úgy megszenvedte, hogy egy képet sem õrzött meg az azóta fotózottakból! Kész szerencse, hogy Zsoltnál is volt gép, és õ is fotózott buzgón, kár, hogy az õ gépe viszont még csak be sem fûzte a filmet. Két gép által is cserbenhagyva így hát a sok csodaszép kép csak a mi emlékeinkben él.
Vége a hegymászásoknak, visszatérünk a kis falukba, amiket útbaejtettünk idefele. A klíma már kellemesebb, beköszöntött az õsz Indiába is. Uttarkashiban (az én kedvenc falumban) találkozunk Babcsánékkal, akik most érkeztek, és túrázgatni akarnak a völgyekben. Maradt még pár napunk, amit Delhiben és Agrában töltünk el városnézéssel és vásárolgatásokkal. Engem India megajándékoz egy kis betegséggel, ami eléggé leterít, hozzájön még a fejenkénti 10-10 kg-os fogyásunk. Terveztünk még egy tengerparti fürdõzést, de ez több akadályba ütközött, így lemondtunk róla.

India, úgy, ahogy van – Himalájával és anélkül felejthetetlen élmény, egy különös kaland. Jó volt a hazaérkezés, de az élmények itthon megérve újabb tervezgetésre késztetnek.

Írta és átélte:
Nedeczky Júlia

Ha sikerült felkeltenünk érdeklõdését kérjük nézzen be hozzánk rendszeresen vagy hagyja meg e-mail címét és mi azonnal értesítjük, amint frissítettük oldalainkat.