Az embereknek a hegyekhez való viszonyát eleinte különféle hiedelmek határozták meg. Ennek okát elsôsorban abban az általános emberi tulajdonságban kereshetjük, hogy amit nem ismerünk attól félünk. Ezeknek a félelmeknek aztán a fantázia segítségével alakot is kölcsönzünk.  A titokzatos erôk, istenek már a régi kínaiaknál, indiaiaknál is a hegycsúcsokon laktak. A lamista vallás hívei a Kailas-hegyet (6700m) a "világ legszentebb hegyének" tartják, de említhetnénk még a japánok szent magaslatát, a Fujijama vulkánt (3776m), vagy a föld legmagasabb pontját amelyet a környéken lakók Csomolungmának, azaz a föld istenasszonyának neveznek. A görög mitológiában az Olimpos (2918m) lett az istenek lakhelye.

 
A Bibliában többek között a Sina-hegy történetével kapcsolatban jelenik meg a hegy mint csodás események színhelye. Az õsi izraeliek hite szerint  az istenek általában a hegyek csúcsain lépnek a földre, tehát itt már nem mint lakóhely, hanem összekötô kapocs az égi és a földi világ között. De a hegyek megismerése még várat magára, mivel ritka kivételektôl eltekintve semmi sem készteti az embert arra, hogy a hegyek zord világába merészkedjen. Ilyen kivételkén említhetjük két nagy ókori hadvezér Nagy Sándor és Hannibál nevét.

     Nagy Sándor i.e. 336.-ban kezdôdô hadjáratai során eljut Rawalpindi vidékéig, ami a mai karakorum expedíciók kiinduló helye is. Útja közben átkel több hágón és kihasználja a szûk völgyek adta lehetôségeket is. Hannibál i.e. 218.-ban hadba indul a rómaiak ellen, Nagy Sándor stratégiájához hasonlóan, a jóformán alig ismert Alpokon keresztül. Ez nagy áttörés volt, mivel az addig áthatolhatatlannak hitt "Alpesi-Falat" keresztezte, így lehetôséget nyitott a Rómaiaknak az Alpok felé. Julius Cézár, Augustus, Pompeius uralkodása alatt kiépült az, a területet behálózó útrendszer, amelynek nyomvonalán a mai hágóutak is haladnak. Ezek az események számunkra azért fontosak, mert - bár nem sport teljesítmények - de feltételezhetô, hogy a két hadvezér nem vaktában indult el a hegyekbe,

     valószínûnek tûnik, hogy már több ember megtette elôttük a kezdô lépéseket.

     Késõbb az istenek már a "felhõkre" költöznek a hegyekrôl, de az Európa szerte terjedô kereszténység - az empirikus megismerést háttérbe szorító, a lelki életet elôtérbe helyezô filozófiájával - még hosszú ideig útját állja a hegyekkel való közelebbi megismerkedésnek. A tudás pótlására születtek a hegyekrôl szóló babonák.

     A középkori európából sok adat maradt fenn különbözô sárkányokról, ördögökrôl, szellemekrôl és egyéb szörnyû lényekrôl. A teljesség igénye nélkül álljon itt egynéhány. Az egyik legismertebb történet a Pilátus-heggyel (2133m) kapcsolatos. A hegyen lévô titokzatos tavacskában - a monda szerint - a fekete színû, feneketlen mélységû vízben Pontius Pilátus tölti számûzetését. 1387-ben a lakosság rettegése miatt a hatóságok szigorúan megtiltották a tó megközelítését és elrendelték az õrzését. A hegy megközelítésének tilalmát csak 1594-ben szüntette meg a város tanácsa. A magaslati levegôrôl ugyancsak furcsa véleménnyel volt egyik - másik tudós. Volt aki azt állította, hogy az Alpok ritka levegôjében az embernek nyomorultul szét kell pukkadnia, akár a kísérleti nyúlnak a légszivattyú alatt. Egy másik tudós - Georg Detharding - tanulmányt irt  "A jó levegôrôl" és ebben bebizonyította, hogy a svájci és tiroli levegô egészségtelenségével és élességével függ össze az alpesiek elbutulása.
 

Mindemellett már ekkor is léteztek olyan emberek, akik kénytelenek voltak bemerészkedni a hegyek közé. Ezek kalandorok, csempészek, kincskeresôk, orvvadászok, és egyéb törvényen kívüli emberek voltak. Legelõször valószínûleg azok mentek a hegyek közé, akiknek más lehetôségük nem volt, ha  a törvény elôl menekültek. A hegyvonulatok - a mai napig is - az államok természetes határait alkotják, de nem nagyon õrzik. Ez nagyszerû lehetôség volt a csempészeknek. (A Magas Tátrában - amely a maga 2000 méteres magasságaival nem kiemelkedôen magas hegység - én magam is többször tévedtem át a Szlovák oldalról Lengyelországba.) A magashegységek általában fiatal lánchegységek, ahol a kôzetek szabadon maradnak, és sokhelyütt értékes ásványok kerülnek a felszínre, ami vonzotta a kincskeresôket is. Ezzel megindult a hegységek - még nem tudományos értékû - megismerése.

 

Az európai kezdetek                                                                                                                 
 

     Az elsô írásos emlékeink - amelyek a mai értelemben vett hegymászásról szólnak - a XIV. századból származnak. A krónikák szerint Aragónia királya, Péter, fôvadásza kíséretében megmászta a Pireneusokban emelkedô Mont Canigou nevû csúcsot. Francesco Petrarca aki 1336. április 24.-én feljutott a Dolomitokban emelkedô 1912m magas Monte Ventoux-ra - és mint feljegyezte - " csakis azért, hogy gyönyörködjem onnan a táj szépségében...".
1388.-ban mássza meg Bonifazio Rotario a Ggráji Alpok Rocciamelone (3537 m) nevû csúcsát, az elsô alpesi ormot, amelyet gleccserjég borit. Hasonlóan hiteles feljegyzés tanúskodik arról, hogy Leonardo da Vinci fiatal korában elôszeretettel járta a toscanai hegyeket. Alighieri Dante szintén szerelmese volt a hegyeknek, leginkább a Dolomitokban túrázott és - mûvei alapján - biztosak lehetünk benne, jól ismerte a környéket. Ezek az emlékek már arról tanúskodnak, hogy ebben a korszakban már voltak olyanok, akik a hegyek és a táj szépségének élvezetéért hajlandók voltak komoly erôfeszítésekre, veszélyek leküzdésére. Feltételezhetô, hogy ekkortájt a  hírességek mellett már sokan bemerészkedtek ebbe a zord világba.

A korai idôszak

     Az elsô mászások híre felkeltette az érdeklôdést a hegyek iránt. Egyre többeket izgatott a bércek világával, de már nem csak kalandvágyból, hanem tudományos vizsgálatok céljából is. Ekkoriban kezdôdik meg az ismeretlen területek feltérképezése a csúcsok magasságának tudományos módszerekkel történô meghatározása. Botanikai, hômérsékleti, barommetrikus, kôzettani megfigyeléseket végeznek. Nagy lépés, hogy már nem csak Európában, hanem a világ számos hegységében végeznek méréseket. Egy francia expedíció 1735 körül felmérte a dél-amerikai Andok hegycsúcsait.

     Az érdeklôdôk, tudósok nem ismerték a helyi viszonyokat egyedül nem merészkedtek fel a hegyekbe, így felkérik a környéken lakó legrátermettebb pásztorokat, orvvadászokat, kristálygyûjtõket, hogy kalauzolják ôket útjukon. Tulajdonképpen így alakul ki egy speciális szakma: a hegyivezetõ.

     A tudományos kutatások eredményeképpen megállapítják hogy az Alpok legmagasabb pontja a 4807 m magas Mont Blanc. Megindul a harc a legmagasabb pont eléréséért. Horace Benedict de Saussure genfi születésû tudós - aki több, az alpokkal foglalkozó tudományos munkát publikál - és õ lesz az egyik mozgatója a hegy megmászásának. 1775.-ben már összeáll egy csoport akik Tissay vezetésével megpróbálják elérni a csúcsot, de nem járnak szerencsével. 
 

1783.-ban a konkurens Bourrit próbálkozik a csúcs elérésével. Michel Paccarddal, a faluban lakóorvossal és három helybeli kíséretében vág neki a hegynek, de ôk sem járnak sikerrel. Az elkövetkezô három évben Saussure és Paccard is expedíciókat szervez az ideális útvonal felderítésére. Paccard társat keresett, mert egyedül túl kockázatosnak tartotta a feladatot.  A megfelelô partner Jacquues Balmat lett volna, ô azonban nem fogadta el az ajánlatot, mert egyedül akarta elérni a csúcsot. Saussure 1786. nyarán már csaknem biztos a gyôzelemben, és két mászócsapatot is indit - különbözô útvonalon - a hegyre. E csapatban jelen voltak az akkori idôk legnagyobbjai késõbb híressé vált hegyi-vezetô dinasztiák alapítói: Cachat, Carrier, Couttet, Lombard, Tournier. 1786.  Balmat egymaga indul a Mont Blanc-ra, június 9.-én eléri a 4000 méteres magasságot, de tisztázatlan okok miatt visszafordul.

 
       Ezek után elfogadja Paccard ajánlatát és augusztus 7.-én a hegy lábánál töltik az éjszakát és 8.-án hajnalban együtt indulnak útnak és reggel hat óra huszonhárom perckor elérték a Mont Blanc 4807 méter magas csúcsát. A hivatalos Hegymászó történet is ezt a dátumot fogadta el az "alpinizmus születésnapjának". 1787. augusztus 3.-án Balmat segítségével Saussure is elérte a csúcsot, és így beteljesült a huszonhét éve dédelgetett álom. A Mont Blanc történetével kapcsolatban meg kell emlékezni Henriette d' Angeville-rôl aki 1838. szeptember 5.-én, a nôk közül elsôként állt az Alpok legmagasabb pontján.

Az aranykorszak

     Ez a nyolcvan év amely a Mont Blanc megmászásával kezdõdött és az Alpok utolsó még érintetlen csúcsának a Matterhon-nak a megmászásával fejezõdött be a hegymászás történetének egyik legeredményesebb korszaka. A
századforduló idején feljutnak a Grossglokner és az Ortles csúcsára a Keleti-Alpokban. 1811.-ben a Meyer fivérek fent járnak a Jungfrau (4166 m.) 1812.-ben a Finsteraarhorn (4275m ) csúcsán. 1814-15. évi bécsi kongresszus után Chamonix - a Mont Blanc csoport hoz legközelebbi település -  már három szállodával várja a turistákat. Mme Vigée-Lebrun, az akkori idôk híres tájleírója így ír errôl: "Soha nem volt nagyobb divat a természet, sem a divat közelebb a természethez...Az Union fogadóban olyan a sürgölôdés, akár egy viharba került vitorlás hajó fedélzetén."    A település népszerûségét mi sem jelzi jobban mint hogy 1836. szeptemberében Liszt Ferenc is jár Chamonix-ban, sõt a már klasszikussá vált Montanvers-t is meg szeretné mászni.
1857. december 22.-én Londonban, John Ball vezetésével megalakítják az Alpine Clubbot. 1859.-ben kiadják a Peaks, Passes and Glaciers címû könyvet amelyet a késõbbi Alpine Journal folyóirat elõdjének tekinthetünk.

     A század közepén megindul az egyesület alapítási hullám 1862.-ben az Osztrák Alpesi Egyesület, 1863.-ban a Svájci és az Olasz Alpesi Club, 1874.-ben pedig A Francia Alpesi Club. Érdekes adat, hogy 1855 és 1865 között a Berni-Alpokban 29, a Valaisi-Alpokban 54, a Mont Blanc csoportban 21 a Bernina csoportban 31, a Dauphinéban 35 olyan csúcsot másztak meg amelyeken azelõtt ember még nem járt. Ebben az idôszakban megmászták az Alpok csaknem összes négyezer méter feletti hegycsúcsát - számszerit harminchetet. A sort a Matterhorn tragikussá vált megmászása zárta le amely meg is törte ezt a lendületet. A megrázó események nagy vihart kavartak, Angliában kisebb mozgalom alakult az életveszélyes bolondéria betiltását követelve.

A Matterhorn

     A hegy neve, de legalábbis a képe mindenki számára ismerôs. Jellegzetes, majdnem szabályos piramis alakja amelyet még jobban kiemel magányossága - a legközelebbi ormok is több mint tíz kilóméterre esnek tôle - Svájc egyik nemzeti jelképévé avatta. Speciális a helyzete is, Svájc és Olaszország határán fekszik, a határ vonala épp a csúcson fut keresztül. Látványosságának köszönhetôen a hegymászók korán felfigyeltek a Matterhorn nem kiemelkedõen magas (4478 m) ormára, de feljutni a csúcsra csak a huszonhetedik nekifutásra sikerült.
 

A hegy megmászásának története 1858-ban kezdôdött, amikor olasz hegyivezetõk egy csoportja Carrel vezetésével kísérelte meg a feljutást, de a hegy harmadától visszafordultak. A Matterhorn történetének megértéséhez tudni kell, hogy a hegy egy négylapú gúlához hasonlít. A déli-délnyugati és délkeleti fala Olaszországhoz, a többi Svájchoz tartozik. Elsô ránézésre az olasz oldal sokkal tagoltabb, mint az impozáns, "sima" lapokkal határolt Svájci oldal. Hosszú évek telnek el mire az elsô megmászók bebizonyítják ez az oldal a könnyebben járható. Térjünk vissza az eseményekhez.

 
    1860-ban a Parker testvérek a svájci, 1861-ben John Tyndall a Carrel testvérekkel az olasz, Edward Whymper szintén a svájci oldalon tesz kísérletet. 1862-ben az idôsseb Carrel egy McDonald nevû angol hegymászóval megint az olasz oldalon tesz több kísérletet, egy alkalommal 3800 méterig jutnak de a csúcsra vezetô utat nem sikerül megtalálniuk. Whymper a hegy megszállottjává válik, 1863 ôszéig tizenegy alkalommal kísérelte meg a csúcs elérését. 1964-ben Carrelel együtt kétszer is megpróbálkoznak az olasz oldalon, sikertelenül.
1965 nyarán Carrel elfoglaltságára hivatkozva nem kísérte el Whympert ezért ô Croz, Almer és Biener hegyivezetõk kíséretében próbálkozott újra. Ekkor érkezett a hír Carrel önállóan - az olasz oldalról - próbálkozik a csúcs elérésével. Megkezdôdött a nagy versenyfutás. Whymper a hír hallatára Zermattba - a Matterhornhoz legközelebb esõ falu a svájci oldalon - sietett, és még aznap egy erôs csapatot szervezet, lord Francis Douglas, Hudson, Hardow, Michel Croz, és két svájci hegyivezetõ - apa és fia - a két Taugwalder lettek a tagjai. A feladat az volt, hogy elõbb érjék el a csúcsot Carrol, aki jóval elõbb indult. Erõltetett tempóban július 14.-én estére 3600 méteren voltak és itt töltötték az éjszakát. Másnap hajnalban indultak tovább és délre 4200 méter magasan jártak, néhány óra múlva elérték az északi majd a déli csúcsot és megállapították, hogy ôk az elsôk akik ide feljutottak.

     A Matterhorn alakjából adódóan a hegy megmászása után ugyanazon az útvonalon - mivel ez a legkönnyebb- kell lemászni is, aki csak egyszer is próbálkozott valamire felmászni, tudja a lefelé mászás nehezebb. Ehhez adódik hozzá a fáradság. Whymperék is megfeledkeztek errôl, egy nehezebb szakasznál Hardow megcsúszott és a kötéllel ami a biztosítást szolgálta volna magával rántotta Croz-t, Hudsont, és Douglast. Így vált a dicsôséges nap egyben gyászos emléké is.

Az utolsó kihívások

     Miután minden, jelentôs és kevésbé jelentôs csúcsot elértek, a hegymászók újabb feladatokat kerestek. Mi sem természetesebb ezek után, mint más oldalról, nehezebb útvonalon elérni a hegyek tetejét. Már régóta tudott dolog volt, hogy - az északi félgömbön - az északi falak a legnehezebben leküzdhetôk. Ennek oka abban rejlik, hogy ezt az oldalt soha sem süti a nap, több fokkal hidegebb van, és ennek a zord mikroklímának köszönhetôen sokkal jobban pusztultak a kõzetek, ezáltal meredekebbek, veszélyesebbek is.
 

Az északi falak megmászásának történetét a Matterhornal kezdem. 1923.-ban két fiatal osztrák, Horeschowsky és Piekelko elsôként próbálkoznak a falban, de eltévednek és a keleti gerincre jutnak. 1928.-ban Imboden és Mooser próbálkozik, de miután egy éjszakát a falban töltenek, nagy nehézségek árán sikerül lemenekülniük. 1931.- ben Franz és Toni Schmidt Münchenbôl kerékpárral teszik meg az 568 Km-es utat - mivel vonatra nincs pénzük - , hogy megpróbálják megmászni a falat. Július 31.-én kezdik meg a mászást és 33 órai mászás után másnap érik el a csúcsot. A leküzdött nehézségeket mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy teljesítményükért - több díj mellet- a Nemzetközi Olimpiai Bizottság aranyjelvényét is megkapták.

 
      A másik, máig hírhedt északi fal az Eigeré. A fal megmászása a mai napig is jelentôs teljesítmény - többek között azért mert sokhelyütt áthajlik így visszaereszkedni, menteni majdnem lehetetlen -, sok Himalája expedícióhoz a belépôt jelenti. ( Jellemzô adat, hogy az elsõ magyar csapatnak csak 1987-ben sikerült megmászni a falat.) Az elsô kísérlet az 1600 méter magas csaknem függôleges fal átmászására 1935-ben két hegymászó halálával zárult.  1936. sem lett sikeresebb, ebben az évben négyen (Hinterstoisser, Kurz, Angerer, Rainer) próbálkoznak de a völgybe egyikük sem tér vissza. 1937.-ben is több kísérletezõ, kevés visszatérô hegymászó között megjelenik Ludwig Vörg aki elsô sikertelen próbálkozása után ráébred, a fal megmászásának kulcsa, a megfelelô éjszakai alvóhelyek kialakítása, és az útvonal nehezebb részein fix kötelek kiépítése, így a menekülési útvonal biztosítása. 1938.-ban újra próbálkozik Heckmair társaságában. Az elsô falban töltött éjszaka után már épp indulnának mikor utoléri õket két osztrák páros. Az elmúlt évek alpesi tapasztalatai bebizonyították, egy útvonalban négy embernél több csak nagyon lassan tud haladni, ami az Eigeren végzetes hiba lenne. Úgy döntenek Vörgék fordulnak vissza, mivel az osztrákoknak fogytán a pénzük így nincs lehetôségük kivárni egy újabb tartós jó idôt.
Vörg és Heckmair néhány nap múlva Harrerrel és Kasparekkel ismét nekivág a falnak. Az elôzô kísérleteknek köszönhetôen gyorsan haladnak és 3500 méter magasan egy kis falfülkében éjszakáznak. Másnap továbbindulnak és 3800 méterig jutnak ahol egy meredek hópárkányon vágnak maguknak ülôhelyet, itt töltik második éjszakájukat. Az Északi fal olyan meredek, hogy ezen a szálláshelyen is a lábuk alatt látják a fal tövét és a megtett utat is. Az éjszakázás kellemetlenségeihez hozzájárul még az a heves hóvihar amely minden repedést nedves új-hóval tölt ki, és nyomában egymás után zúdultak le a lavinák. A havazás és a lavinák a hajnali indulás után sem szûnnek meg így nehezítve az amúgy sem kellemes vállalkozást. Délutánra sem javul az idô, a látási viszonyok olyan rosszak, hogy észre sem veszik amikor elérik a fal tetejét, csak néhány lépés választja el ôket attól, hogy a déli falon lezuhanjanak. Estére tisztul a köd és így megkezdhetik a leereszkedést.

A hegymászás hazai kezdetei

     A  magyar hegymászás bölcsôjének nevezett hegység, a Magas-Tátra turista és hegymászótörténete az 1500-a években kezdôdik.  A hegység lábánál elterülô települések lakóinak és a késmárki líceum diákjainak kedvenc kirándulóhelye volt a Tátra. A fennmaradt írásos emlékekbôl valószínûsíthetõ - mint ezt több Tátra kutató is
feljegyzi -, a hegymászás technikai fogásaiból sokat az elsô tátramászók "találták fel", és a késõbbi alpesi mászásoknál ezeket alkalmazták.
 

Valószínû mindez azért is mivel ebben a hegységben már 1600 körül rendszeres túrákat tettek, az Alpokban viszont ekkor még mindössze 12 csúcsot másztak meg.  Egy 1807.-ben íródott mû név szerint is megemlíti Laski Albert késmárki várkapitányt, aki 1565.-ben társaságával kirándulást tesz a Zöldtavi-völgybe. Az elsô csúcsmászásról szóló leírás Fröhlich Dávid késmárki matematikus nevéhez fûzôdik. Az 1615.-ben végzett megmászás azonban nem az elsô, mert amint önmaga írta, már elõtte is többen jártak a csúcson. Leírások maradtak fent arról, hogy 1664. július 16.-án Buchholz György a Nagyszalóki-csúcsot, 1773. augusztus 4.-én Czirbesz András Jónás iglói lelkész a Krivánt mászta meg. Fábri Jakab 1760 és 1790 között járt a Lomnici-csúcson. 1793.-ban a Magyarországon utazgató Robert Townson könyvet is irt Travels in Hungary címmel melyben leírja, hogy augusztus 17.-én megmászta a Lomnici-csúcsot. 1797 és 1800 között szintén Fábri jár elsôként a Vöröstavi-csúcson.

 
   A XIX. században a Tátra híres hegyivezetõi, többek között Still János a Gerlachfalvi-csucsot, Blásti Ede a Tengerszem-csúcsot mászta meg elsôként. A hegyivezetõkön kívül sok tudós hegymászó is -Fuch Frigyes, Róth Márton, Kalchbrenner Károly, Münnich Sándor, Lorenz Vilmos, Dénes Ferenc, Wéber Sándor, Déchy Mór -  segítette a hegység feltárását.

      A felgyorsult fejlôdés hatására 1873.-ban hetedikként az alpesi egyesületek sorában megalakul a Magyarországi Kárpátegyesület. A század végére már minden csúcsra legalább egy út vezet, és megkezdik a menedékházak építését.

     A nemzetközi hírnévre szert tett magyarok közül feltétlenül foglalkozni kell Zsigmondy Emillel. Meggyôzôdéses híve volt a vezetô nélküli mászásnak, és kijelölte a modern hegymászás új irányát: a már megmászott csúcsokat új nehezebb útvonalon kell elérni. Véleménye szerint " ...a túrákat elsôsorban a nehézségek varázsáért vállalunk, és nem a más úton rendszerint könnyebben elérhetõ célért. A cél tehát - az út." Ezek a gondolatok vezették újabb és újabb kihívások felé. Rövid élete során több mint 100 háromezer méter feletti csúcson állt. Az alig tizennyolc éves Emil 1879. július 23.-án fivérével Ottóval megmászta a Zillervölgy legnehezebb, 3085 méter magas csúcsát a Feldkopfot, melyet halála után tiszteletbôl Zsigmondy-csúcsnak neveztek el.

     A század másik nemzetközi híressége Déchy Mór. Járt Európa, Észak-Afrika magashegységeiben, Nepálban, hét expedícióval a Kaukázusban eközben számtalan megmászást hajt végre. 1884.-ben a 4647 méter magas Adai-Coch és a 4853 méter magas Tetnuld elsô, az Elbrusz nyugati csúcsának második megmászója. A Kaukázusban végzett feltárásai világhírûvé tették, nevét csúcsok õrzik. 1914.-ben megjelenik a Komarniczki Gyula által irt Magas-Tátra Hegymászókalauza amely minden csúcsra több út és számtalan változat részletes leírását tartalmazza.
 
 
 
 
 

A munkához felhasznált irodalmak jegyzéke:  Endrõdi Lajos: Akik nem ismerik a félelmet, Sportpropaganda, Budapest  Dr Vladimir Adamec: A Magas Tátra, Sport kiadó, Bratislava, 1969  Róna István: Ember a csúcson, Táncsics könyvkiadó, Budapest, 1965  Jozo Simko: Magas Tátra, Sport, Budapest, 1965