Feilding, a versenyközpont egy kedves, 14 ezer lakosú kisváros az Északi Szigeten, a főváros Wellingtontól kb. 140 km-re északra. A világon először itt rendeztek tájfutóversenyt a 2000. évben. Alkalmam nyílt egyúttal a hírből ismert régen nálunk szokásos éjszakai-nappali versenyforma kipróbálására is. A Millenium Event ugyanis 2 futamból állt: A városka főterén a Várostoronytól az esti népünnepélyt követően, az éjféli ováció utáni percekben rajtolt a MIDNIGHT Event tömegrajtos pontbegyűjtőverseny. Az utcákon és a lóversenypályán kirakott pontokból tetszés szerinti sorrendben lehetett gyűjtögetni kerek 30 percig. Sok idő nem maradt az alvásra, mert 5 óra 51 perckor a napkeltével egyidőben már a SUNRISE Event kezdődött a lóversenypályán. Az 1:7500-as térképen megint a pacik terepén és a szomszédos autóversenypályán tűztek ki egy 3 és fél kilométeres sprintversenyt 9 ponttal. A mezőnyrajt miatt, különösen az elején a lyukasztókhoz való hozzáférés jelentett extra feladatot.
S mivel 3 a magyar igazság, az újév első napján futottam harmadszor is, délután az edzőterepen. A Tasmán-tenger menti szürke homokdűnéket jó régen fenyvessel erdősítették be, mostanra gyönyörű szálerdő lett. A kidőlt, korhadt fatörzsek 60 kilóm alatt is földig porladtak. Bár alföldi terep volt, szinte ábrázolhatatlanul részletgazdag domborzattal. Némileg a mi kiskunsági terepeinkre emlékeztetett. A ritka úthálózat szabályos nyiladékhálót alkotott mint pl. Pótharaszton de bármelyik négyzeten belül nagyokat lehetett keverni. A terep túlsó felén egy kiadós nyári zápor is lezúdult, hogy tesztelhessük, mennyire vízálló a térkép. Nem volt az.
Másnap a Public Race nevű nyílt verseny zajlott, ahol én költségkímélő okból nem indultam. Helyette a cél közelében mezítláb, egy szál úszónadrágban a Tasmán-tenger fövenyén futottam a kis vízben, de az erős hullámverés miatt igen hullámos vonalban vagy 4 km-t. Bár borult volt, a felhőkön át szabályosan leégtem, főleg a homlokom, és a lassan teljesen tar fejembúbja. A hőmérséklet egyébként 20-26 fok között mozgott, szinte mindig élénk, olykor erős széllel.
A következő napi terepbemutatóra már egy déli féltekén használható laptájolót is sikerült kölcsönöznöm. A Model Event és a két edzőterep egyetlen, 3 lapon ábrázolt, összefüggő erdő így lett gazdaságos a térképkiadás. A tízezres méretarány ellenére a finom domborzatrajz kiolvasása még állva is problémát okozott, nemhogy futás közben. Mert itt már valóban tájfutottam, az augusztus 21-i Hungária Kupa óta először.
(Ott Sümegen, az utolsó napi véghajrában, a cél előtt kb. 20 méterrel egy öklömnyi salakos göröngy került a bal talpboltozatom alá. Akárhogyan erőlködtem, nem ért talajt sem a sarkam, sem az újjaim. Hirtelen éles fájdalom hasított hátul a sarokcsontomba, egy pofonszerű csattanás hallatszott és az Achilles-inam csonthártyástól leválva felugrott a vádlim alá, mint a roló. A lendület miatt le kellett raknom a másik lábam: az meg alámtört bokában. De nem estem el, és a két béna lábon kínkeservesen elbotladoztam a célvonalig. Onnan már hordágyon vittek az ajkai korházba és 2 órás műtéttel, a sarokcsontot átfúrva valami műanyaggal rögzítették az inat. Hét hét gipsz, s ami vele jár...
Nem is igen hittem, hogy az évben még futni tudok, ám a decemberi 3 hetes fürdőkórházi utókezelés csodát tett Hévízen. Eleinte ugyan csak karikiroztam a kocogást, de fokozatosan egyre többet bírtam, s két óra folyamatos futásig jutottam. Végeredményben: bottal mentem, futva jöttem. A számomra szokatlanul hosszú kényszerpihenő azonban nem múlt el nyomtalanul, nagyon leromlott a futósebességem és az állóképességem.)
Szóval az új-zélandi terepbemutatón újra erdőben tájfutottam, fogtam 17 pontot, gyakoroltam a precíz térképolvasást és vele összekapcsolt iránymenetet. Kezdtem is úgy látni a terepet, ahogyan a térkép javítója.
Pihenőnek következett délután az ünnepélyes megnyitó a már tájfutók törzshelyének számító lóversenypályán.
A résztvevő 28 nemzet lobogója közé a rendezőknek fel kellett vonniuk miattam a magyart is. A rajtlistában a létszámadatoknál pedig 2 állt a Hungary mellett, ezért lázas igyekezettel böngésztem át, ki jött el mégis? Nagyon nehezen bukkantam rá, mivel hagyományos magyar névvel illették: Stuttard Pearson Hillary. (Magyarországon élő angol versenyző, a Postás-MATÁV SE-nél leigazolva a Szerk. megjegyzése). Így azután a felvonuláson egymagam lépkedtem a Hungary tábla mögött, zászló gyanánt keskeny nemzetiszínű szalagot lobogtatva. Az 1500 tájfutót a szokásos beszédeken kívül a fűszönyeg fölött alig másfél méterre elhúzó repülőgépakrobata, kutyás juhterelés, birkanyírás szórakoztatta. Legizgalmasabb egy lovas és egy tájfutó, a világbajnok finn Janne Salmi versenyfutása lett, nem egyforma hosszú, jól kalkulált pályán, amire lévén lóversenypályán fogadni is lehetett. A futást a finn nyerte, az 50 dolláros nyereményt, akinek szerencséje volt. A ceremóniát követő Barbecue party, gyakorlatilag evés-ivás, most is nélkülem zajlott.
A fő verseny, a világbajnokság ezúttal is két selejtező és egy döntő futamból állt. Az M45 kategóriában, két csoportban összesen 110-en futottunk. Pályáink 8 és fél kilométeresekre nyúltak légvonalban. Úgy gondoltam, hogy az első selejtezőn megmérem magam, hol a helyem ebben a mezőnyben. Sikerült pontosan menni, egy percnél többet nem kevertem, a futás pedig a hosszú kihagyásnak megfelelő mérsékelt iramban ment. Így lettem 22. Másnap már taktikáztam, de a pályakitűző is: kivitt bennünket a víz mellé, a mélyhomokú, tussock-fűvel borított dűnékre. Ilyen terepen eddig még nem tájfutottam. Meg is tréfált, bár a bozóton átvezető utat, ahol keverni kezdtem, mások sem találták. Mindenesetre így is bekerültem a jobbik, A döntő nyolcvan fős mezőnyébe.
A döntő terepe már nehezebbnek, a neve is olyan harakirisnek tűnt: Harakeke. A magas aljnövényzet, a bedőlt fák nehezítették a futást, Horváthi Gyuriék szerint is ez már skandinávos futhatóságú terep volt. Itt már jobban boldogultam a dűnéken, de a sok magas térdemelés nagyon lelassított. Végül is a 42. helyen végeztem.
A két Post Event a Déli szigeten ritka tájékozódási csemegét jelentett. Az első Christchurch közelében erdő nélküli, hatalmas sziklák borította terepen zajlott. Nem véletlenül terveztek 3800 méteres pályára 50 perc győztesidőt. Remélem elküldik majd az ott készült fényképeket, mert ezt a terepet leírni egyébként nem lehet. A Dunedinhez közeli Middlemarchban sem volt fa, ameddig a szem ellátott, csillámpalaszerű sziklák-kövek sötétlettek mindenfelé. A tájékozódást még azzal is nehezítették, hogy a villanypásztorok drótkerítéseit amelyeket a verseny idejére áramtalanítottak nagyvonalúan lehagyták a térképről, természetesen tudatosan. A két Post Event végeredményét pontosan nem ismerem, de a kisebb mezőnyben számszerűen is lényegesen előrébb végeztem.
S mivel ez a gyakorlat, már osztogatták a 2 év múlva esedékes WMOC kiírását is: tehát 2002. október, Ausztrália, Bendigo.
Kovács Attila
Zöld Sportok Clubja
Vissza a Tájoló 1999/9 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!