Tudat(zavar)os pályatervezés

Mi sem mutatja jobban tájékozódási szakirodalmunk és a pályakitűzés színvonalának kétségbeejtő romlását, mint e cikksorozat megjelenése. A jeles szakíró, (folytatom -há!-) ezúttal sajátos szemszögből közelít a témához, amely ahogy állítja, jó huszonöt évvel ezelőtt nem lehetett teljesen idegen számára, tekintetbe véve ezt a nem kis önfegyelmet igénylő negyed százados hallgatást, amely során nyilvánvalóan elegendő alkalma nyílott a jelen munkában megnyilvánuló eszmerendszerének kialakítására.

Mégis, e nagyívű eszmefuttatás megjelentetéséhez, ez a nem lebecsülendő mennyiségű élményanyag valószínűleg kevésnek bizonyult volna; az alap-élmény és az ihlet mellett ehhez még valami másra is szükség volt. Valószínűleg nem tévedek, ha megkockáztatom azt az állítást, hogy a szerző kitartó távolmaradása a tájékozódási versenyzés eseményeitől adta meg azt döntő lökést, hogy kidolgozza a versenyzés nélküli tájékozódás elméletét:
Napjaink emberének felpörgetett munkaritmusa, túlfeszített időbeosztása egyre kevésbé egyeztethető össze a hagyományos tájékozódási versenyzés időt rabló ósdi szertartásával, a várakozásokkal jócskán megtűzdelt: leutazás, kigyaloglás, elrajtolás, pont keresés célbaérkezés, óvás, eredményhirdetés, hazautazás eseménysorozatának hétről-hétre történő megismétlődésével. Ugyanakkor a szakember számára nyilvánvaló a versenyzés nélküli tájékozódásban rejlő gazdasági előnyök széles köre: élőmunka, eszköz és üzemanyag megtakarítás mind a „nem-versenyzők”, mind a versenyt „nem-rendezők” részéről.
Ha már nem sikerült megelőzni, legalább próbáljuk meg kezelni a „Tudatos pályatervezés” nyomán előállt helyzetet, figyelemmel a tájékozódás egyik élő klasszikusának szavaira: az impotenciát ne kasztrálással gyógyítsuk!

A számítás korrekt elvégzésével egy adott pálya esetén, a verseny lefutása nélkül is, megállapítható a vizsgálat alá vont tájfutó eredménye. Különösen távoli, költséges és kétes kimenetű versenyek esetén (pl.: Világbajnokság) lehet célravezető ezen eljárás alkalmazása:
Előny: megtakarítható a részvételhez szükséges teljes költség- és időráfordítás.
Hátrány: a jelenleg érvényes Versenyszabályzat a számítással elért versenyidőt (egyelőre) nem tekinti egyenértékűnek a versenyben elért időeredménnyel.
Megoldás: a tudatosan megtervezett pálya elméletének széleskörű alkalmazása esetén nem kell megrendezni a versenyt ! Elegendő beküldeni a részt(nem)vevők alapképességeinek (H,U,N,F, A,R,T,M,E,L) és hibázási gyakoriságának (t,u,r,h,a) adatait. A (nem)rendezők elvégzik a szükséges számításokat és összeállítják az eredménylistát. Az eredményértesítőhöz mellékelhető a le(nem)futott pályával benyomtatott térkép. Még takarékosabb megoldás, ha térkép és/vagy pálya sem készül, ekkor utólag óvás sem fordulhat elő, a kérdéses versenyző idejének esetleges téves kiszámítása miatt.
Előny: a résztvevők költségein túl ezáltal megtakarítható a rendezés költsége is, a versenyidőszak kiterjeszthető az egész évre, egy tájfutó egy adott napra kiírt két vagy több rendezvényre is bejelentkezhet egyidejűleg, stb, stb.
Hátrány: mivel a sportszerűség (fair-play) megkívánja, hogy a résztvevők korrekt adatokat küldjenek be a „verseny”-re, elkerülhetetlenül szükséges, hogy a tájfutók folyamatosan aktualizálják, „tartsák karban” alapképességük mérőszámait (N,E,M, F,U,R,T,H,A,L, stb.). Sajnos egy-egy klub edzésén nehéz, mondhatni lehetetlen pontosan megállapítani a tájfutók fentiekben részletezett alapképességeit, hogy azok korrektül összehasonlíthatók legyenek majd egy másik futó ezen adataival.
Végső megoldásként szóba jöhet egy, azonos feltételek mellett, minden érintett futó bevonásával, közösen, versenyszerű körülmények között megrendezett erőfelmérés megtartása, arra vonatkozóan, hogy egy adott átmenetben vagy akár a teljes pályán ki a jobb? Ilyen rendezvények már ma is léteznek; ezeket nevezik tájékozódási versenynek, esetenként bajnokságnak. A pálya teljesítéséhez szükséges idő, minden különleges számítgatás nélkül, a célba érkezés pillanatában személyenként hajszálpontosan megmérhető. Az elektronikus időmérés fejlődésével (Regnly, Sportident, stb.) már az egyes átmenetek megtételére fordított részidők is összehasonlíthatóvá váltak.
Kérdés mindezek után most már csak az, mint kell ezeknek a versenyeknek, bajnokságoknak a pályáit kitűzni, hogy a versenyzőket sokoldalúan próbára tegyék, lehetőleg a tájékozódási tudás és ne a futás döntsön, no meg hogy ezek a pályák felkészítsenek, alkalmassá tegyenek nemzetközi rendezvényeken való helytállásra. Egyszerűbben szólva: melyik terepet is válasszuk és melyiket kerüljük lehetőleg nagy ívben, hol legyen a cél, hol a rajt, milyenek legyenek, illetve milyenek ne legyenek az átmenetek, az ellenőrző pontok, stb, stb.?
Sajnos a szóban forgó cikksorozat mindeddig nem adott választ egyetlen ilyen lényegesnek tűnő kérdésre sem.
A pályakitűzés iránt érdeklődők saját jó vagy rossz tapasztalataik elemzésén kívül leginkább csak külföldi szakkönyvekre hagyatkozhatnak. A pályakitűzés hazai szakirodalma ugyanis meglehetősen szerény, koros és ezért már némileg poros, alig hozzáférhető, tudtommal mindössze az alábbiakból áll:
Igazán ideje lenne a mai igényeknek, lehetőségeknek megfelelő pályakitűző szakkönyvet kiadni, jól illusztrált szakanyagot összeállítani, - akár a Tájoló lapjain, folytatásokban, érthetően, szemléletesen. Erre tessék tudatosan rámozdulni, - vagy tán az elődök túl magasra emelték a mércét?

/bozán/

Vissza a Tájoló 1999/8 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!