Évek óta őrlődöm az átfutóponttal, de nem bírom tovább. Magam száznál több rádiót készítettem, és persze próbáltam ki néha kíméletlen körülmények között. Bírom a szakma elismerését és bízom benne, hogy ebből a sokéves kísérletezésből a tájfutókra is marad valami. Ha úgy tetszik iskolát teremteni a rádiós pont számára. Itt jegyzem meg, hogy a klasszikus átfutás szerintem kevésbé izgalmas, a sikertelen versenyzőknek elég a maguk baja, minek még szerepeltetni is őket. Ez különösen a gyerekekre érvényes és talán örökre lemondhatunk róluk, ha a kudarcukat még publikussá is tesszük egy kínos áthajszolással a tömeg előtt.
Ezen a váltó OB-n szerintem a frissítőpont volt kiszemelve átfutópontnak, de gyanakszom, hogy az alkalmazott rádió sokallta a távolságot. Talán a legfontosabb, hogy ismerjük a használni kívánt rádió képességeit, és ennek mindig az alsó határát vegyük számításba. Olyan készülékkel, amivel áthidaltam már 300 km-t, biztos voltam benne, hogy bírni fogja a 15-20 km-t, és mégis kínlódva beszéltem vele 3 km távolságra az érthetetlenség határán. Azok a kis játékrádiók, amelyek 9 V-os pici teleppel működnek, műanyagtokozással, biztosan alkalmatlanok. Ezek hatótávolsága 200-300 m, ezen belül a hangminőségük csapnivaló. Az ettől jobb rádiók már döntően megfelelnek a feladatnak, bár célszerű a helyszínen kipróbálni, mert a legjobb is cserbenhagyhat, egy rosszul választott helyszínen.
A rádiós kapcsolat fenntartásához a cél környezete is hatással van, de mivel a rendezés szempontjából itt még számtalan egyéb követelménynek kell megfelelni, így nem kívánok ezzel foglalkozni.
Maradjunk a megfelelő pontelhelyezésnél, ahol domborzatilag elvi optikai rálátás szükséges. Azért elvi, mert a fedettség nem számit, de a rádióadást ne egy hatalmas tölgyfa túlsó oldaláról sugározzuk. Ezt a pontot nem szükséges hegytetőre telepíteni, de rádiófrekvenciásan takart völgyben, horhosban, töbörben és egyéb mélyedésben működésképtelen. A terepen található távvezetékek (telefon, villany, fém gázcső) hosszirányba javítják, keresztbe gyengítik a vételt, a fémkerítések viselkedése hasonló. A magasfeszültség közelsége zúgást eredményez a vételben, annak közvetlen környezetét kerüljük. Az áthidalt távolság 0.5 és 1 km között keresendő, nagyobb adóteljesítmény esetén 2 km az előbbiek figyelembevételével.
Ha megtaláltuk a kedvezőnek tűnő pontot, még akkor sem lehetünk megnyugodva, mert még számtalan probléma adódhat. A rádiós pontőr nem ülhet a földre, gödörbe és nem feküdhet. Állva a legjobb a terjedés, de egy kis asztalnál ülve komfortosan (sört előre kinyitni) együtt regisztrálhat a céllal, így visszakérdezés esetén elkerülhető az információs összeomlás, a pontőrnek van ideje rákérdezni a megtépázottakra.
Sokszor találkoztam azzal, hogy a jobb összeköttetést az antenna megtoldásával próbálják elérni. Ez adó esetén tilos, mivel annak antennáját gyárilag lehangolták az aktuális hullámhosszra, annak mérete az adás frekvenciájával rezonáns. Csupán 1 cm változtatás is rontja a lesugárzott teljesítményt, zajosabbá téve a vételt, jelentős változtatás esetén a készülék tönkremehet. Amennyiben ezermester tájfutók ez irányú rátermettségüket bizonyítani szeretnék, úgy a rádió földpotenciálját (fémház vagy mínusz polaritás) növelhetik néhány méter vezetékkel. Ezzel némi javulás elérhető károsodás nélkül, bár a gyártók ezen a kísérleten már rég túl vannak.
Jelentős javulás érhető el viszont a szóérthetőséggel, praktikusan ez azt jelenti, hogy a kiszemelt rádióst ne a logopédus pacientúrájából válasszuk. Tapasztalatom szerint a feladatot mindenki szívesen vállalja, mégis a jelentkezőket jobb kipróbálni, mert egy szépen artikuláló, magas hangokban gazdag személy még zajos környezetben is jól érthető, míg egy lapos dinamikájú, hangszíntelen egyén ideális terjedésnél is érthetetlen. Ebben viszont a gyengébb nem a tuti, bár alig láttam, hogy ilyen megbízást kapnának.
Vannak bizonyos évszakok és napszakok, amikor a rádióhullámok úgynevezett másodlagos terjedése folytán a külföldi adókat jobban halljuk, mint a saját ellenállomást. Ezt a kellemetlenséget el kell viselni, ilyenkor szükséges, hogy a saját készülékünk plusz tartalékokkal rendelkezzen, és szaknyelven szólva leültesse (elnémítsa) a számunkra zavaró adást.
Végezetül talán kicsit túlzottnak tűnik ennyi szempont figyelembevétele, bár hiszem, hogy a rendezők többsége a térképre nézve ezt átlátja. Tudomásul kell vegyük, hogy a rádió-adóvevő nem telefon, ahol egy grandiózus világhálózat a sikerünket szolgálja. Itt csak magunkra számíthatunk, és ezt mi tájfutók már megszoktuk.
A rádiós átfutópontot nem kell misztifikálni, bátran alkalmazzuk, de elbagatellizálni nem szabad. Ez az a pont, amit nem a versenyzőknek, hanem mindnyájunknak állítunk, de a rendezőknek kell jól kikapni.
Tertsch Antal
Vissza a Tájoló 1999/8 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!