Emlékezetes pontfogásaim VI.
Az utóbbi években egyre gyakrabban rendezünk versenyeket városokban, parkokban, egyre beljebb jövünk az erdőből a lakott területek felé, a nagyobb versenyeken is gyakran előfordul, hogy az utolsó átmeneteket parkban vagy házak között kell megtenni. Most egy olyan pontról írok, amelyet egy svéd városban fogtam.
Ma már a parktájfutás elismert ága sportágunknak, világversenyeket rendeznek belőle, igaz a rangja még nem éri el az erdei tájfutásét, a jövedelmezősége azonban már meg is haladja. Korábban is voltak városi tájfutó versenyek. A legnevesebb talán a malmői Källspostenlöppet volt nagyon sokáig. Ezt azért rendezik a város utcái és terein, mert októberben a vadászat miatt nem lehet ott az erdőben futni. Így egy szabályos versenyt rendeztek minden kategória részére normál pályahosszakkal. A verseny korábbi győztesei között ott van a sokszoros világbajnok Řyvin Thon is és egyszer e sorok írója is nyert itt. A pontok között a főtéri szökőkút is szerepelt, átjárókon kellett átnavigálnunk és játszótéren pontot fogni a mászókák között. A velencei városi versenyhez foghatót pedig nehezen találunk. Az ottani terep adottságai rendkívül jók egy színvonalas, technikás tájfutóverseny számára. Azok számára, akik akár csak egyszer is versenyeztek ott a városi tájfutás sokkal többet jelent nehezített utcai futóversenynél. Azóta itthon is számos hasonló versenyen futhattunk. Számomra a legemlékezetesebb egy Mecsek Kupa harmadik nap volt a Kertvárosban (lehet, hogy azért, mert nyertem).
Tájfutás-e a városi tájfutás? Azt hiszem ezt a kérdést ma már nem illik feltenni. Ami tíz éve még őrült gondolat és merész próbálkozás volt, az mostanában már természetes versenyforma. A városi tájfutás és a parktájfutás ugyan más versenyszám, mint az erdei tájfutás, azonban itt is ugyanúgy magas színvonalon kell tájékozódni és futni. Igen, a városban egyszerűbb a tájékozódás, mint az erdőben, a talaj is egyenletes, viszont gyorsabb futótempóra van lehetőség, ami mellett tájékozódni is gyorsabban kell. Itt is igaz, hogy a tájékozódás tempójához kell igazítani a futás tempóját, itt is erősen kell koncentrálni, és itt is a maximális fizikai erőkifejtés elérése a cél a versenyen. Most belegondolva, az igazi sprint tájfutó szám a parktájfutás 12-15 perces győztes idővel. Igaz ez csak a tájfutásban sprint, atlétikában ez az időtartam már hosszútávnak minősül, az ötezer métert futják ennyi idő alatt a férfiak. A parktájfutás során tájékozódás kevesebb technikai elemet igényel, viszont sokkal gyorsabban kell dönteni. Nincs iránymenet és szintmenet, sűrű, nehezen látható szakaszok sem fordulnak elő, legtöbbször a láthatóság is igen jó. Nehézség, hogy rendkívül gyors iram mellett kell folyamatosan tájékozódni, minden nagyon gyorsan jön, a térképen ábrázolt jelekből pedig sokszor nehéz elképzelni a valós tereptárgyakat és formákat. Egy cölöpvárat ábrázolni sem könnyű a standard jelekkel, csak a jelek alapján elképzelni a várat szinte lehetetlen. Ezért a nagyon gyors döntések mellett a gyakori improvizációnak és a villámgyors helyzetfelismerésnek is óriási szerep jut.
A nyolcvanas évek óta Svédországban rendszeresen kísérleteztek a parktájfutással. Tavasszal mindig volt egy stockholmi nemzetközi verseny, ami részben erdőben, részben a városban és részben parkokban zajlott. A rajt és a cél mindig a városban volt, sokszor egymás mellett. Nagy nemzetközi mezőny gyűlt össze, óriási futás volt mindig. A svédek máshol és máskor is szívesen rendeztek ilyen versenyeket. A két legextrémebb hasonló versenyem P-O Bengsson nevéhez fűződik, aki a sportág nemzetközi hittérítője évtizedek óta. Az egyiket a saját házában(!) rendezte. Az elő-szobában, a nappaliban, a kertben, a sufni mögött, a házon belül és kívül voltak a pontok szabályos térképen ábrázolva. A másik ilyen verseny egy étterem terasza előtt volt fáskamra és kő, festékesdoboz és el farönkök között egy papírlapra skiccelt térképen. Az egyik legérdekesebb élményem egy svéd városi tájfutó versenyhez kötődik. A város szélén indult a verseny, a városszéli erdőben kezdtünk, majd szép lassan beértünk a városba. Sportpályák, mezők, patak, hidak, kis házak. Az egyik pont ház sarka. Futunk őrült módon a ház felé, ott a bója. A bója túloldalán két centiméterre a ház terasza, rácsos kerítés és a kerítés mögött közvetlenül a házigazda ül olvasva a napi sajtót, és érdeklődve figyeli, hogy mi is történik körülötte. Volt nézője a versenynek.
Lantos Zoltán
Vissza a Tájoló 1999/8 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!