Tudatos pályatervezés (4)

Útvonalválasztás

Sportunk legizgalmasabb, legkülönlegesebb sajátossága, hogy a versenyzô a pályát bizonyos mértékig a "saját képére szabhatja" azzal, hogy az útvonalát maga választhatja meg. Nem mindegy, hogy mennyi, és milyen minôségű lehetôséget nyújt a pályánk erre.

Ha egy egész pályán meg akarjuk becsülni a futónk várható teljesítményét, akkor nem elegendô minden egyes átmenetet egyetlen lehetséges útvonalon felmérnünk az elôzôekben leírt módon keveréssel együtt, hanem meg kell vizsgálnunk az alternatív útvonalakat is.
Az U és H mérésérôl már volt szó. Bár ezeket a navigációs szakasz bevezetésével összevontuk, ezt nem tehetjük meg minden esetben. A navigációs szakasz útvonalválasztása és helymeghatározása ugyanis csak rövid, legfeljebb 100 méteres pályaszakaszra terjed ki, tehát az egész pálya szempontjából kevésbé fontos, mint azoké az útvonalválasztásoké, amelyekre hosszú átmenetek esetén kerül sor. Ezeket tehát mindenképpen külön kell kiértékelni. Például minden ellenôrzô pont egyben helymeghatározó és útvonalválasztó pont is, még ha a legegyszerűbb befutópontról van is szó. Ritka az olyan helyzet, amikor egy ellenôrzô pontról úgy ki lehet futni, hogy egyetlen pillantást sem vetünk a térképre és a környékre.
Nem kell nagy tájfutó gyakorlat ahhoz, hogy megállapítsuk, a 9., 10., 11. ábrán látható átmenetek egészen más nehézségi fokozatba tartoznak. Az is világos, hogy mindhárom esetben van valamiféle útvonalválasztási lehetôség, ám ennek a 9. ábrán lényegesen kisebb a jelentôsége, mint a másik kettôn. Azt is minden közepes képességű pályakitűzô meg tudja állapítani (remélem), hogy a 11. ábrán látható átmenet nem kezdôknek való, dacára annak, hogy a síkrajz döntô eleme ­ az úthálózat ­ mindhárom esetben ugyanaz. Most arra szeretnék példát mutatni, milyen újdonságot tudunk konkrétan is megállapítani a három átmenet esetében a fenti általánosságokon kívül, ha alkalmazzuk frissen kialakított elemzô módszerünket.

A 9. ábrán láthatjuk a tiszta úthálózatot. Ez egy sík terep, szálerdôben. A futó akár toronyiránt is haladhatna, de azért mégis könnyebben fut az úton, ami mellesleg biztonságosabb is. Elsô látásra két útvonal kínálkozik: a baloldali egyenes út a keresztútig, majd ott rövid helymeghatározás és irányfutás a pontra, tévesztés esetén akármelyik oldalsó útkeresztezôdésbôl vissza: (11F+H+2R)+r(4F+H+2R). A jobboldali úton pedig: (12F+H+2R)+r(4F+H+2R). A kettô között elenyészô különbség van, mindössze 100 méter futás. Valószínű, hogy minden versenyzô a baloldali úton fog menni, úgyhogy tulajdonképpen itt az útvonal-választási lehetôség csak látszólagos.

A 10. ábra egy kicsit bonyolultabb helyzetet mutat. A baloldali útvonal nehézségei gyarapodtak a szinttel (11F+8E+H+2R+2M)+r(4F+H+2R), de a jobboldali útvonal is nehezebb lett, habár nem annyival (12F+6E+H +2R+M)+r(4F+H+2R). Leszámítva azt a feladatot, amelyet mindkét útvonalon teljesíteni kell, a baloldali megoldás 2E+M többlete a jobboldali 1F többletével áll szemben. Mivel ezek a követelmények mind fizikai követelmények, és nagyon valószínű, hogy mindenkinél egyedileg igaz, hogy 1F kisebb, mint 2E+M, ezért azok a futók, akik fel tudják mérni ezt a különbséget a térkép alapján (tehát például tudnak domborzatot olvasni), a jobboldali megoldást fogják választani. De lesznek olyanok is, akik a még inkább jobbra esô kerülôutat választják, mert ennek az útvonalnak az értéke a számukra kedvezôbbnek tűnik (17F+H +2R)+r(4F+H+2R), könnyen elképzelhetô ugyanis, hogy valaki szívesebben fut 500 métert síkon, minthogy megmásszon 30 méter szintet, vagyis számára 5F < 6E+M. Ily módon ez a gyengébb fizikai erônlétű (vagy másmilyen fizikai adottságú) futó ezzel az útvonallal kapott egy esélyt, hogy behozzon valamit a hátrányából. Ennek az útvonal-választási lehetôségnek tehát már igencsak volt értelme.
A 11. ábra még ennél is összetettebb. Egyrészt közvetlenül a pont mögött van a jelleghatár, mint felfogóvonal, ezért azt hihetnénk, hogy a keverési érték lecsökken. Azonban mégsem ez történik, hiszen egy kettes fokozatú bozótból kitörve egy jelleghatárra éppenséggel semmit sem tudunk megállapítani arról, hogy pontosan hol is vagyunk. És így mégis csak kénytelenek vagyunk elmenni valamelyik útkeresztezôdéshez, és onnan szépen távolságméréssel visszajönni. Az egyedüli nyereség tehát az, hogy a második ráfutásnál nem R-rel, hanem T-vel kell számolnunk. Ugyanezért még inkább felértékelôdik a "szélsôjobboldali" út. Most már csak a különbségeket írva a baloldalra 8E+2R+ 2L+2M áll szemben a jobboldali 1F+6E+2R+2L+M értékkel és méginkább a szélsôjobb 6F+2T értékével. Ez pedig már megint egy különös helyzet, ugyanis a szélsôjobb út nemcsak fizikailag, hanem technikailag is sokkal könnyebb, aki tehát igazán jól tud térképet olvasni, az mindenképpen ezt az útvonalat fogja választani. Ezzel az átmenetünkkel tehát azokat hoztuk hátrányba, akik térképolvasásban bizonytalanok, és a tájfutásban még nem eléggé tapasztaltak, és így abban a tévhitben élnek, hogy az egyenes út mindig a legrövidebb.

A legjobb útvonal-választási lehetôség azonban olyan, hogy az egyes útvonalak más és más követelmények elé állítják a futót, így az pillanatnyi kondíciója vagy versenyzôi típusa szerint választhatja a neki legmegfelelôbbet. A 12., 13. és 14. ábrán azt szeretném megmutatni, hogy látszólag nagyon kis módosítással hogyan változtathatunk az átmenetünk által nyújtott lehetôségeken.
Az elsô térképrészleten a 2. pontból a futó nagy valószínűséggel valahol akárhol lecsörtet a völgyútra (5F+ 10L+2M), megkeresi az útelágazást, és azon elfut a kanyarig (6F). Itt helymeghatározás, majd 300 méter távolságmérés az úton, majd 200 méter irányfutás a pontra (H+3F+3T+2F+2R). De lehet, hogy már az útelágazásról irányba megy (H+3F+4R). Az elsô szakaszon azért van olyan sok L, mert a zöld kettes fokozatú (legalábbis én annak szántam), ami a jelkulcs definició szerint 2-szer jobban lassít, mint az egyes fokozatú. (Különben ezen vitatkozhatunk.) Persze megteheti a futó, hogy felhasználja a szintezô utak valamelyikét, amennyiben a zöld túlságosan járhatatlan, de akkor meg hosszabb útvonalat kell megtennie, úgyhogy talán nem tévedünk sokat.

Ez az átmenet nem túl nagyigényű, az útvonal-variációk nem lényegbe vágók, én nem nevezném ezeket útvonal-választási lehetôségnek. Maga az átmenet azonban megfelelô, ha nem gyerekekrôl vagy kezdôkrôl van szó, vagyis E, A, B és C kategóriákban 16 év fölött. A keverési érték r(6F+3R).
A 13. ábrán módosítottunk egy kicsit. Azzal, hogy a 2. pontot kihoztuk a vadlesre, kedvet csináltunk a futónak, hogy a zöldön való átvágás helyett használja az erdôvágást. Ez ugyan kerülô, de nem tépi össze az embert (6F+2E). Innen le a völgyön az útelágazásig (8F), majd ­ és ezért raktuk át a 3. pontot ­ el kell hagyni az utat, és navigálva a pontra menni (6F+6N+4E).

A navigációs szakasz hosszú és kritikus, iránymenettel nem nagyon váltható ki, ráadásul a keverési érték is elég nagy n(14F+5T+2R+3E). Lesznek futók, akik ettôl megrettennek, és ha már ott vannak az erdôvágásban, hát inkább a baloldali ösvényrendszert választják. Vesztükre. Ez, és az ehhez hasonló ösvényrendszerek a tájfutóban azt az érzést keltik, mintha a térképrajzolónak reszketett volna a keze. Ez így is van tulajdonképpen, mivel a terepen annyi kis csapás van látszólag teljesen értelmetlenül, hogy a térképrajzoló zavarba jön. Mindent nem tud felrajzolni, de amit felrajzol, ki tudja, látható lesz-e még a verseny napján? Ezért aztán ilyen tétova ösvénykéket rajzol, amibôl a tapasztalt futó már tudja, hogy ezek az ösvénykék semmit sem érnek. Ha megvannak, jó, de valószínűbb, hogy nem annyi, és nem ott van, ahova rajzolták, tehát egyáltalán nem lehet például támadási pontként felhasználni ôket. A naiv versenyzô azonban nekivág, és mindjárt az elején problémái lesznek, (4F+2T+3H) után, mivel az utat nem kettô, hanem vagy négy csapás keresztezi, és ha belemegy ebbe a zavarosba, akkor bizony csak a dombozatra hagyatkozhat, és a kikerülni kívánt 6N helyett 12N lesz az osztályrésze. Jobban jár, ha a túl sok ösvénykeresztezôdés láttán észbe kap, és inkább a hátsó kerülôutat választja (15F+2H+4T+2R+4E). A keverési érték persze itt sem kicsi t(16F+4T+2R+ 3E), de a távolságmérés talán mégis csak kisebb hibalehetôséget tartalmaz, mint a navigáció (t<n). A távolságmérés kezdetéül szolgáló támadáspont az út-ösvény elágazás megbízhatóbbnak tűnik, mint a sok pici csapás az elôbb, bár ez is tartalmaz némi hibalehetôséget. Ezért a helymeghatározási értékeket itt és az elôbbi esetben is magasabbnak vettük. Persze van még egy lehetôség, lecsörtetni a völgyben, és a jobboldali szintezô úton mindjárt körbe menni és hátulról támadni (27F+5E+3H+5T+2R). Jó futónak talán megéri, bár a keverési idô jó nagy, mégis valószínűtlen, hogy valaki elsôre nem próbál a völgybôl inkább a pontra menni, vagyis ezt az útvonalat nemigen fogják választani.
Nézzük ebben az esetben a három valószínűbb útvonal különbségeit, vagyis levonva mindazt, amit bármelyik megoldás esetén teljesíteni kell. Bevágva a völgyi útelágazástól 6N, az ösvényrendszeren 10F+1E+ 12N+2T+3H, és hátulról az útról, ha mindjárt elôszörre ezt választja a futó, és nem vacakol az ösvényrendszer gondolatával: 13F+4T+2R +2H. Technikailag bizonyosan ez az utóbbi a legkönnyebb, de mivel nagyon hosszú, éppen a tapasztalatlanabb futókat fogja elriasztani, akik pedig profitálhatnának belôle. Vagyis bármennyire is igyekeztünk, legtöbben az elsô megoldást fogják választani, ami pedig nem könnyű, tehát ez az átmenet csak E, A és B kategóriában ajánlatos.

A harmadik átmenetben egy pályakitűzôi trükköt alkalmaztunk, mert a 3. pont áthelyezésével csábosabbá tettük az ösvényrendszert. A tapasztalatlan tájfutók mind beleesnek a csapdába, ezért ez az átmenet csakis E és A kategóriában sportszerű, illetve természetesen kiváló átmenet mindenféle szenior kategóriában.
A következôkben arrôl lesz szó, hogyan becsülhetô meg a helymeghatározás és a pontfogás nehézsége ­ amit eddig csak érintôlegesen említettem ­, és hogy milyen kijelentéseket tehetünk egy egész pályára az elemzés alapján.

(folytatom ­há­)