Na nem, kedves vasutasok, ez azért sok a jóból!
Május 2-án dél körül teljesen elcsigázva
értem be a célba. Tapasztalatlan vagyok ahhoz, hogy
a pályakitűzést bíráljam, de
nem tűnt igazán szellemes megoldásnak, ahogy
az F35 kategóriában útban a 10. pont felé
300 méter távolságon 125 méter szintet
kellett megmásznunk. Ennél talán ötletesebben
is fel lehetett volna jutni a hegytetôre. Ám a rendezôk
ötletgazdagsága a célban mutatkozott meg. A
levegôért kapkodó versenyzôknek reklám
szórólapokat és tollat nyomtak a kezükbe.
A trükk az, hogy ilyenkor az embernek tiltakozni sincs ereje.
Egy életre bevésôdött az agyamba az átok
cég neve, de a világért le nem írnám.
Ez nem a reklám helye. Szerintem a tájfutóverseny
sem az.
Megértem, hogy szükség van szponzorokra, de
már a verseny elôtt is idegesített, hogy a
királyréti cél hangszóróin
át a jeles cég képviselôje bömbölte
világgá ajánlatait. Számomra a versenyeken
a legyűrt kilométereken túl még mindig
az jelenti az élményt, hogy a célban beszélgethetek
a régi ismerôsökkel, vagy ha nincs hozzá
kedvem, hanyatt fekve hallgathatom a madárdalt. Hét
közben úgysem tudok elmenekülni a reklámok
elôl, legalább ilyenkor ne kínozzatok! Jó,
nem bánom, legyen ott a térképen meg a műsorfüzetben
a verseny támogatóinak neve. Ha muszáj, egy
transzparenst is kitehettek, legfeljebb másfelé
nézek. De az erôszakos reklámozásnak
is van határa! Attól félek, legközelebb
a vaddisznók oldalára is óriásplakátokat
ragasztotok. Elôre jelzem, nem tartom jó ötletnek.
Ha másra nem, arra gondoljatok, hogy a természetvédôknek
milyen gyakran elmondjuk, hogy a tájfutás egész
más sport, mint a többi. Mi aztán csendes,
békés, természetkímélô
versenyeket rendezünk!
Gadó György