Április utolsó hétvégéjén
kétnapos verseny keretében, nyolcszázadmagammal
20 év után újra "ostromolhattam"
az öreg Kovácsot, illetve az "Öreg Kovácsot".
Az utóbbi nem élôlény, sôt még
nem is volt soha, mint egykori ôsünk, akit az "Öreg
Kovács" oldalában, Vértesszôlôstôl
egy jó "köpésnyire" fedeztek fel
1965-ben. Annak ellenére, hogy már akkor is tájfutó
voltam, és turista sorstársaim azóta is azzal
vádolnak engem és hasonló sporttársaimat,
hogy a rohanásban nem látjuk a fától
az erdôt. Pedig a verseny alatt persze attól
függôen, milyen a testi és szellemi kondi
sokkal többet látunk, mintha jelzett úton kutyagolnánk,
és a verseny után van idô megnézni
a környék szép és hasznos látnivalóit.
Így jutottam el a hetvenes évek elején
szintén az "Öreg Kovács"-on rendezett
verseny után a "hivatalosan" Sámuelnek
(a látogatók között Samunak becézett)
ôsünk egykori "lakhelyére", melyet
a Magyar Nemzeti Múzeum bemutatóhelyének
képeztek ki. De hogy mertem volna kétségbe
vonni, hogy a lelet (a férfi tarkócsontja, néhány
gyermekfog, no meg a lábnyomat) immár félmillió
éves, a fellelô magyar ôsrégész
Vértes László mellett a nemzetközi
szakértô gárda is megerôsített.
Tehát az általunk "ostromlott" "Öreg
Kovács" nem azonos Samu ôsünkkel, éppen
olyan hegy, mint Döbrönte körül a "Manc",
vagy a "Somhát", vagy a Németbánya
mellett található "Hasznabarna", vagy
akár a "Lófingató". No én
az "Öreg Kovácsot" szívem szerint
az elsô napi rajtba jutás után mivel
késôn érkeztünk a versenyközpontba,
és a rajthozálláshoz csak 25 perc maradt,
és a 3000 méteres táv, tetézve a 250
méteres meredek, sáros, köves szinttel
szintén inkább "Lófingatónak"
neveztem volna el. Tehát már ez is felér
egy jó versennyel, pedig csak egy jó bemelegítés
volt. Idôm sem volt lemerevedni, hisz azonnal rajtolhattam.
A pálya elsô része jó és szép
volt, eléggé jól futható oldalakkal,
ám az "Öreg Kovács" alul már
igen "kiszôrösödött". A bozótosban
a sok pont között már "kevert" a nép,
nemkülönben én is, de azért a legöregebbek
70-en felüliek között stabil másodikként
indulhattam a másnapi versenyen. Sajnos másnap nem
használhattam a szemüvegemet a helyenként köd,
szemerkélô esô miatt. Így úgy
jártam, mint legtöbb labdarúgó, hogy
késôbb a fejemet, sôt az eszemet sem tudtam
mindig használni. Így történhetett meg,
hogy egy magas kerítéssel elzárt területen
kihelyezett ellenôrzô pontot még könnyen
fogtam, de eszem és szemem "csôdje" miatt
egy nagy kerülô után nem a térképen
jelzett kaput, hanem csak egy lyukat leltem. Mit mondjak, a felázott
talajon a kerítés alatt átkúszva,
úgy néztem ki, mint egy dagonyázó
vaddisznó, vagy az a kis bika, mely a kerítés
túloldalán, hasonló dilemmában ott
ejtette el csökött szarvát. Azért annyira
még észnél voltam, hogy a "trófeát"
magamhoz vettem, és a hátralévô pontokat
már újra magabiztosan fogva, biztosítottam
a kétnapos verseny összetett második helyét
a "vének" kategóriájában.
Nos itt van a félreértés városunkban
is sportágunkat illetôen. Hivatalos szervek úgy
ítélik meg sportágunkat, mint az unatkozó
öregurak sportja. Szerintem ezt a labdarúgásról
lehet inkább elmondani, mert míg a bírókkal
együtt csak két tucat mezes futkos vagy áldogál,
a lelátókon ha jól megy a csapatnak
ezren ordibálnak, szitkozódnak, anyáznak,
addig a hazai nagy versenyeken ezren az északi országokban
tízezren rajtolnak, és csak pár kísérô
buzdítja a cél felé futókat. Az is
nagyon tetszik, hogy még egyetlen versenyen sem volt szükség
rendôri kordonra és megtorló intézkedésekre.
Örülök, hogy van sportminiszter, aki remélem
hamar rájön, hogy nemcsak labdarúgásból
áll a sport, és minden sport alapja a futás
és a tömegsport.
Gáti (megjelent a Pápai Hírlapban)