Mondom a magamét

Április utolsó hétvégéjén ­ kétnapos verseny keretében, nyolcszázadmagammal ­ 20 év után újra "ostromolhattam" az öreg Kovácsot, illetve az "Öreg Kovácsot". Az utóbbi nem élôlény, sôt még nem is volt soha, mint egykori ôsünk, akit az "Öreg Kovács" oldalában, Vértesszôlôstôl egy jó "köpésnyire" fedeztek fel 1965-ben. Annak ellenére, hogy már akkor is tájfutó voltam, és turista sorstársaim azóta is azzal vádolnak engem és hasonló sporttársaimat, hogy a rohanásban nem látjuk a fától az erdôt. Pedig a verseny alatt ­ persze attól függôen, milyen a testi és szellemi kondi ­ sokkal többet látunk, mintha jelzett úton kutyagolnánk, és a verseny után van idô megnézni a környék szép és hasznos látnivalóit. Így jutottam el a hetvenes évek elején ­ szintén az "Öreg Kovács"-on rendezett verseny után ­ a "hivatalosan" Sámuelnek (a látogatók között Samunak becézett) ôsünk egykori "lakhelyére", melyet a Magyar Nemzeti Múzeum bemutatóhelyének képeztek ki. De hogy mertem volna kétségbe vonni, hogy a lelet (a férfi tarkócsontja, néhány gyermekfog, no meg a lábnyomat) immár félmillió éves, a fellelô magyar ôsrégész ­ Vértes László ­ mellett a nemzetközi szakértô gárda is megerôsített.
Tehát az általunk "ostromlott" "Öreg Kovács" nem azonos Samu ôsünkkel, éppen olyan hegy, mint Döbrönte körül a "Manc", vagy a "Somhát", vagy a Németbánya mellett található "Hasznabarna", vagy akár a "Lófingató". No én az "Öreg Kovácsot" szívem szerint az elsô napi rajtba jutás után ­ mivel késôn érkeztünk a versenyközpontba, és a rajthozálláshoz csak 25 perc maradt, és a 3000 méteres táv, tetézve a 250 méteres meredek, sáros, köves szinttel ­ szintén inkább "Lófingatónak" neveztem volna el. Tehát már ez is felér egy jó versennyel, pedig csak egy jó bemelegítés volt. Idôm sem volt lemerevedni, hisz azonnal rajtolhattam.
A pálya elsô része jó és szép volt, eléggé jól futható oldalakkal, ám az "Öreg Kovács" alul már igen "kiszôrösödött". A bozótosban a sok pont között már "kevert" a nép, nemkülönben én is, de azért a legöregebbek ­ 70-en felüliek ­ között stabil másodikként indulhattam a másnapi versenyen. Sajnos másnap nem használhattam a szemüvegemet a helyenként köd, szemerkélô esô miatt. Így úgy jártam, mint legtöbb labdarúgó, hogy késôbb a fejemet, sôt az eszemet sem tudtam mindig használni. Így történhetett meg, hogy egy magas kerítéssel elzárt területen kihelyezett ellenôrzô pontot még könnyen fogtam, de eszem és szemem "csôdje" miatt egy nagy kerülô után nem a térképen jelzett kaput, hanem csak egy lyukat leltem. Mit mondjak, a felázott talajon a kerítés alatt átkúszva, úgy néztem ki, mint egy dagonyázó vaddisznó, vagy az a kis bika, mely a kerítés túloldalán, hasonló dilemmában ott ejtette el csökött szarvát. Azért annyira még észnél voltam, hogy a "trófeát" magamhoz vettem, és a hátralévô pontokat már újra magabiztosan fogva, biztosítottam a kétnapos verseny összetett második helyét a "vének" kategóriájában.
Nos itt van a félreértés városunkban is sportágunkat illetôen. Hivatalos szervek úgy ítélik meg sportágunkat, mint az unatkozó öregurak sportja. Szerintem ezt a labdarúgásról lehet inkább elmondani, mert míg a bírókkal együtt csak két tucat mezes futkos vagy áldogál, a lelátókon ­ ha jól megy a csapatnak ­ ezren ordibálnak, szitkozódnak, anyáznak, addig a hazai nagy versenyeken ezren ­ az északi országokban tízezren ­ rajtolnak, és csak pár kísérô buzdítja a cél felé futókat. Az is nagyon tetszik, hogy még egyetlen versenyen sem volt szükség rendôri kordonra és megtorló intézkedésekre. Örülök, hogy van sportminiszter, aki remélem hamar rájön, hogy nemcsak labdarúgásból áll a sport, és minden sport alapja a futás és a tömegsport.

Gáti (megjelent a Pápai Hírlapban)