Egy kellemes emléket idézek fel ezúttal.
1986-ban hazánkban, Miskolcon rendezték a Fôiskolás
Világbajnokságot, amin egyéniben egy ezüst
és egy bronzérmet szereztünk, váltóban
pedig egy ezüstöt.
Ezek a világversenyek rangjukban mindig elmaradtak a nagy
világbajnokságoktól, azonban a nyolcvanas
évek végéig, kilencvenes évek elejéig
több világbajnoki helyezett volt fôiskolás
válogatott csapattag is. A skandinávokon kívül
legtöbbször majdnem ugyanaz volt a nagyválogatott,
mint a fôiskolás csapat, a skandinávoknál
a legjobb négy-öt futót követô versenyzôk
alkották a csapatot. Az említett Fôiskolás
VB-n a norvégok, a svédek és a finnek a közvetlen
élvonal mögötti csapattal vettek részt,
a svájciak, csehek, angolok csapata, csakúgy, mint
a miénk, csaknem megegyezett a legjobbakból összeállított
válogatottal. A férfi csapat egyéniben nagyszerű
eredményt ért el, Kelemen Janó második
lett, én harmadik, Széles Gábor pedig ötödik.
A váltóra Egei Tamással kiegészülve
álltunk fel.
Egy ilyen világverseny, különösen hazai
környezetben hatalmas lelki terhet jelent. A versenyek eredménye
nagy részben azon dôl el, hogy ki mennyire tud hideg
fejjel versenyezni, kellô mértékben koncentrálni
és képes-e mindig a helyes tempót megválasztani.
A váltóban ez a lelki teher még fokozódik,
hiszen nemcsak magamért versenyzek, hanem a három
váltótársamért is. Ráadásul
a felelôsséget növeli, hogy a váltóversenyt
az a csapat fogja megnyerni, amelyik a legkevesebbet hibázza.
Ezért az elsô három futó feladat elsôsorban
az, hogy hibátlanul versenyezzen, a negyedik futónak
kell eldöntenie a helyezést. Én akkor is, mint
azokban az években mindig negyedik futó voltam.
A megelôzô évi ausztrál világbajnokság
sok tanulsággal járt számomra, az egyik legfontosabbat
Oyvin Thontól lestem el. Az utolsó futónak
csak saját feladatára szabad összpontosítania,
nyugodtan, pihenve kell megvárnia azt az idôt, amikor
elkezdhet felkészülni saját futására.
Ellenkezô esetben, a versenyt végigizgulva, a váltásokhoz
rohangálva és az eredményeket figyelve, idegileg
elfáradhat az ember, annyira, hogy nehezen tud saját
feladatára figyelni. Ennek ismeretében figyeltem
távolról versenyt, követtem az eseményeket,
egy fa alatt pihenve hallgattam a pályákról
szóló beszámolókat és a pillanatnyi
állást.
Saját futásomhoz közeledve, kirajzolódott,
hogy a svájciakkal vagyunk csatában a második
helyért. Ez a visszavágás lehetôségét
kínálta számunkra, a visszavágásért
az ausztráliai vereségért. Ott ôk lettek
a harmadikok, mi a negyedikek igen szoros versenyt követôen.
A pályára együtt futottunk ki a svájci
fiúval, Stefan Bolligerrel, aki egy évre rá
ötödik lett a franciaországi világbajnokságon.
Az elsô percek a pálya és a térkép
kóstolgatásával teltek. Különvált
a pályánk, így egyedül futottunk. A
negyedik pontom elôtt láttam a fiút, de az
ô pontja más volt. Sokáig nem is találkoztunk,
míg a pálya kétharmadánál lévô
átfutópont elôtt megint találkoztunk.
A pálya vége elôtt ilyenkor minden utolsó
futó el kezd gondolkodni azon, hogyan tudja megelôzni
ellenfelét. Elsôsorban persze hibátlanul és
gyorsan kell futni, de ez sokszor nem elég. Ezenkívül
az elôl futó mindig nagyobb kockázatot vállal,
mert a legvégén egy kisebb hiba is végzetes
lehet, hiszen a hátul futó néhány
méteres elônyre tehet szert, ami sokszor elég
a befutón. De ekkor még nem tartottunk ott. Egy
kilométert együtt tettünk meg, ami alatt felmértem,
hogy már kezd fáradni. Sokat bicsaklott meg a lába
és a tempója is könnyűnek tűnt
nekem. Együtt frissítettünk az átfutóponton,
ami után óvatosan fokoztam a tempót a fölfelében.
Más volt a következô pontunk, neki messzebbre
kellett mennie, így biztosan tudtam, hogy a második
helyen vagyok már. Innen már "csak" hiba
nélkül végig kell futnom a pályát.
Igen ám, de egy meredek, sziklás hegyoldalban lévô
gerinc pont várt még rám. Megkerestem a lehetô
legbiztonságosabb támadópontot. Ez a pont
fölött volt egy kerítéssarok, úgy
kétszáz méterrel. A kerítéssaroknál
megálltam, betájoltam az irányt, és
lépést számolva, visszafogott tempóban
futottam lefelé. Bevallom, ilyet nem szoktam csinálni.
A megállást már kisebb hibának tekintettem,
Nordcompassal csak a térképet forgattam be, lépésszámolásra
pedig csak szökôévente szántam rá
magam. Ennek ellenére most úgy éreztem, ezt
kell tennem. Be is jött, gond nélkül fogtam a
pontot, a többi már csak ujjgyakorlat volt. Nehéz
visszaadni azt az érzést, amit a befutón
töltött el, talán a végtelen szabadsággal
jellemezhetô a legjobban. Alig fértem a bôrömbe.
A legnagyobb rohanás közben van a legnagyobb szükség
hideg fejre és a legegyszerűbb megoldásra.
Lantos Zoltán