Az első pontfogás, amit felidézek az 1993. évi rövidtávú bajnokság döntő futamának egyik pontja. A Bükkben rendezték ezt a versenyt a Szarvaskő térképen, Hollóstető mellett. A selejtező közepesen sikerült nekem, sok apró pont közeli pontatlanságom volt, úgy emlékszem harmadik lettem a futamomban. A sprint versenyeken azt tapasztaltam saját futásaim és mások teljesítménye alapján, hogy nagyon nehéz ugyanazon a napon kétszer egyformán jól teljesíteni, kétszer ugyanannyira jól koncentrálni, kétszer ugyanannyira érezni a terepet. Ezért érdemes a selejtezőben egy hajszállal (vagy kettővel) kevesebbet nyújtani, mint a maximum. A délelőtti apró hibázások, vagy egy nagyobb hiba még nem jelenti azt, hogy délután is ennyit fogok hibázni, ha bejutottam, vagy fordítva, a délelőtti futamgyőzelem nem biztosíték a délutáni jó futásra, sőt többlet pszichés terhet jelent. Itt a bajnokságon a döntő előtt elhatároztam, hogy amennyire tudok, biztos pontfogásra törekszem. Nagyon jó futóformában voltam, a melegítéskor a rajt elhelyezkedéséből már tudtam, hogy a terep gyors lesz. Ez ugyancsak a nagyon biztos pontfogás szükségességét jelezte, azaz ki kell választani a ponthoz legközelebbi egyértelmű támadópontot. A pálya egy 450 méteres úton futással indult lefelé, ami nagyon kedvezett a gyors kezdésnek. Ez persze mindig veszélyes, hiszen a pályára rá kell hangolódni az elején, gyors tempó mellett pedig ez különösen nehéz. Az első négy pont gödör volt, ez szintén a támadópont gondos kiválasztására hívta fel a figyelmet. Amúgy sem szeretem a gödör pontokat. Itthon olyan jól el tudnak tűnni ezek a gödrök, sokszor még 5-10 méterről is nehéz észrevenni őket. Pont persze a gödör alján van rendszerint. Az első három pontot sikerült optimális tempóban, optimális útvonalon, egy lépésnyi hiba nélkül megfognom. A negyedik gödör pont egy világoszölddel jelölt fenyvesben volt lefelé futva, több jelleghatár után. Ez a légvonalhoz közeli útvonal bonyolultnak tűnt. Biztos, hogy le kell hozzá lassítani, hiszen folyamatosan olvasni kell a térképet. Jobbra azonban meg lehetett kerülni a fenyvest tiszta erdőben, és a pont előtt 80 méterrel egy ösvényelágazás elsőrangú támadópontként kínálkozott. Ez az útvonal gyorsabb futást tett lehetővé, jobb volt a támadópont, kevésbé kellett figyelni, ráadásul alig volt kerülő. Az utóbbit választottam. Pillanatok alatt a támadóponton voltam, iránymenet, néhány lépés a fenyvesbe, de se gödör, se pont. Egy pillanatig nem értettem, hogy mi történt, hiszen annyira biztos voltam a dolgomban, biztos volt az útvonalam, rövid az iránymenet. De pont az nincs. Fogalmam sem volt, hogy miért. Kicsit odébb mentem, még mindig semmi, még odébb, semmi, végül az előző pont felé eső irányban 80 méterre a ponttól fordultam meg egy tisztább erdőfolt túlsó végén. Ekkor már ideges voltam. Lassan futottam, nagyon figyeltem és a bonyolultabbnak vélt útvonal végét teljesítve, a légvonal irányában futva megfogtam a pontot. Felnéztem, és láttam, hogy Egei Tomi, aki utánam indult, mindjárt fogja a pontot. Ekkor őrületes futás kezdődött. Én igyekeztem elfutni előle, ő minden erejével követett. A két perc hátrányból szűk fél percet tudtam lefaragni. Tomi első lett, én második. Tanulság? Amennyiben ennyire biztos útvonalat választasz, és jól is kezdted a versenyt, bízzál jobban magadban, és alaposan nézzél körül ott, ahol elsőre a pontot gondoltad.
Lantos Zoltán
Vissza a Tájoló 1999/2 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!