Pályát ösztönösen szoktunk kitűzni. Csak úgy összehányunk néhány pontot, kicsit csinosítgatjuk, szabdaljuk, összerázogatjuk, és aztán odalöttyintjük: no, fussatok! Az egyetlen dolog, ami egy pályakitűzőt érdekel, hogy vajon kijön-e a győztes idő, az az átkozott. Ha tájékozódásilag egyszerű pályát tűzünk ki, akkor még csakcsak eligazít a pálya hossza, de a technikásabb pályáknál mindjárt kiderül a turpisság, könnyen mellétrafálunk.
Mindenkinek, aki hosz-szabb ideig versenyzett, megvan a kedvenc pályatípusa. Van, aki a hosszú pályát kedveli, mások a rövidet, egyesek a nagy hegyeket szeretik, mások szívesebben csalinkáznak apró dombocskák között. Egy barátnőm a szép napsütést szerette, de én például a ködös, csöpögő őszi esőt imádtam. Miért? Hát azért, mert mindenki másmás terepen, más-más helyzetben jó. És így, a mezőny pillanatnyi állapotától függően a győztes idő is könnyen odalehet.
Ha mégis valami józan becslést szeretnénk végezni, akkor legelőször is néhány jól mérhető tájfutó képességet kell definiálnunk, azután meg kell vizsgálnunk, hogy az egyes képességek hogyan érvényesülnek (vagy nem érvényesülnek) az általunk kitűzött pályán. Ha az egész folyamatot már jól átlátjuk, netán számolni is tudjuk, akkor majd elkezdhetünk játszani a lehetőségekkel például hogy az legyen a győztes, aki legjobban tud (mondjuk) domborzatot olvasni és követni. Nagy általánosságban pedig kimondhatunk bizonyos elveket arról, hogy az egyes versenyformákban és az egyes kategóriákban melyik képességnek kell legjobban érvényesülnie, illetve, hogy az egyes képességek milyen más képességekkel kerüljenek egyensúlyba. (Konkrétan például, hogy mennyivel kell gyorsabbnak lennie annak, aki nem tud jól távolságot mérni, ahhoz képest, aki tud.)
Szóval, amit le akarok írni egy cikksorozatban, szerencsés esetben egyetlen szép, kerek pályakitűző elméletnek bizonyulhat. Valamikor jó huszonöt évvel ezelőtt már egyszer írtam erről a témáról, az országos szövetség ki is adta, de akkor senkit sem érdekelt. Most újra megpróbálom, mégpedig annál a hajdaninál jóval szárazabban és számszerűbben.
Nem tartok igényt az elmélet egyetlen megalkotója címre. Sok jólismert gondolattal fogtok találkozni, meg olyanokkal, amelyekkel kapcsolatban az jut majd eszetekbe nahát, a számból vette ki a szót". Bizonyosan lesznek kétségbevonható megállapításaim is. De ez csak a kezdet. Számítok rá, hogy érvekkel és ellenérvekkel fogtok megtámadni vagy megtámogatni. Talán lesznek olyan edzők, akik segítenek mérési eljárásokat kialakítani, esetleg elvégzik a méréseket, talán elküldik nekem, vagy a Tájolónak a mért adatokat, és akkor esetleg sikerül hozzávetőleges képet alkotni a magyar mezőnyről. Talán akadnak, akik egy számítógépes feldolgozásba is szívesen besegítenének. Esetleg rendezhetnénk pályakitűző versenyeket, és nem csak elit kategóriákban. Talán...
De talán nem. Az sem baj, legfeljebb huszonöt év múlva újra megpróbálom.
Holba Ágnes
Vissza a Tájoló 1999/2 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!