Mi pécsiek 52 fővel szervezkedtünk. De veszprémi, zalaegerszegi, budapesti buszokkal is találkoztunk. S volt még velünk együtt majd 3000 tájfutó.
Straussz gyönyörű dallamát felidézve az ezeréves víziváros csodáira indultunk, egy jó bulira számítva. Bevallom szégyellve, de a buli mellett Sport volt az a javából. Ha nem látom, ha nem teszem, úgyse hinném, milyen izgalmas itt egy utcai tájékozódás, gyors és nehéz és élvezet.
Hab volt a tortán, a képeken már ismert, de valóságban szép és egyúttal olykor félelmetes: a víz volt az Úr. Sokszor térdig jártunk, futottunk az árban. Mellesleg a Szent Márk téren páran balhéból kajakoztak is. A sikátorokat tovább szűkítette a pallókon hömpölygő turistaáradat.
Délelőtt 10.00 órakor volt a Rajt, 180 perces rajtolással, de így is befejezték fél háromra, s 15.00 óra után az erősen megfogyatkozott vizes tájfutó had előtt a Sportcsarnok eredményhirdetésén több magyar dobogósnak örülhettünk, tapsoltunk.
Sok minden tetszett, pld. szint helyett a hidak számát jelezték, melyből átlagban 7 esett egy kilométerre. A nevezési díj 2.000.-Ft/fő, s a szállás campingben, fűtött faházban 2 és 3 ezer Ft-ba került fejenként /akiket esetleg érdeket a piszkos anyagiak/.
Utóirat:
A rajtlistát nézve, az utcákat járva azon gondolkodtam, ki maradt otthon a Szparin? Velencén legalább 300 magyar volt. Jó ötletnek könyveltem el Vásárhelyi Tas szorgoskodását, minek folytán a Zöldpont TV stáb eléggé mélyen megfertőződött a tájfutással. Most e félméteres hóban kifejezetten jó érzés írás közben visszagondolni Velencére, a csodák városára. S arra is, hogy két hete rövid nadrágban egy szál pólóban igen jólesőt futhattam.
Pécs, 1999. november 25.
Kiss Endre
Vissza a Tájoló 1999/10 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!