Az 1998. évi répáshutai egyéni bajnokság
terepe, térképe és pályái nemcsak
alkalmasak, de méltóak is voltak az egyéni
OB rangjához, a bajnoki címek odaítéléséhez.
A Bükk hegység rendszeresen visszatérô
helyszíne az országos bajnokságoknak, amit
nemcsak Zsigmond Tibor aktivitása, hanem a bükki terepek
tájékozódási értékei
is alátámasztanak.
A többnyire tiszta szálerdôvel borított,
tagolt, köves, helyenként sziklás, szintes
terepen a tájékozódás technikai elemeinek
szinte mindegyike beépíthetô a versenypályába.
Az ország legjobb versenyzôinek tudása itt
hitelesen lemérhetô. 1998-ban mindezen túlmenôen
a szomszédos Szlovákia egyéni bajnoksága
is itt zajlott, a hazaiakkal azonos pályákon futott.
Néhány szerencsétlen és bosszantó
rendezési melléfogásoktól eltekintve,
az elmúlt évi egyéni OB színvonala
bátran összemérhetô a rendkívül
jól sikerült 1996. évi fenyôfôi
bajnokságéval. E két bajnokság felnôtt
férfi pályáinak összehasonlításához
jó hátteret ad egy harmadik, de immár 30
évvel ezelôtti egyéni OB felelevenítése,
amelyrôl Hegedűs András a Tájoló
98/9-es számában számolt be élvezetesen
"Amikor egy térképtartó miatt nem utaztam
a világbajnokságra" címen, és
amely esemény e cikk szerzôjét az elsô
egyéni bajnoki gyôzelem élményével
ajándékozta meg.
A 30 éve történtek felidézésénél
Hegedűs András az akkor még kétnapos
verseny ma már szinte elképzelhetetlen taktikai
küzdelmeirôl számolt be részletesen,
kitérve a megfelelô felszerelés (térképtartó)
létének vagy nem létének fontosságára.
Az 1996-os ONEB-rôl Sárecz Lajos a Tájoló
96/9. számában írt beszámolót.
A szállásszerzés és a kiutazás
nehézségeinek megemlítése után
a terepet és a pályát is értékeli,
amely színvonalát megnyugtatónak tekinti
a kódhibák és az óvás elmaradása
miatt, továbbá mert a világbajnok Oláh
Kati és Domonyik Gábor gyôzött.
1998-ban a Viniczai-Kovács bajnokházaspár
férfi tagjának, Viniczai Ferencnek lapunk 98/9.
számban megjelent írásában a répáshutai
versenyközpont megközelítésének
nehézségeirôl, a rajt szerencsétlen
elhelyezésérôl, jelöletlen frissítôpontról,
térkép titkosításáról,
visszafogott tájékoztatásról, eredményhirdetésrôl
olvashattunk.
Ezen beszámolók, témánk szempontjából
ugyan szűkszavú közlései is beszédesek:
a jó versenyzô nem problémázik a térkép
kivitelén vagy a pálya vonalvezetésén,
hanem elsôsorban küzd, teljesít, hogy hozza
formáját, vagy hogy még azon túl múlja
felül önmagát. Fontosnak tartja a körülményeket:
ha a megfelelô felszerelése már megvan, akkor
a verseny elôtti nyugalmat, a bemelegítést,
a tájékoztatást.
A futótempó mára felgyorsult, a versenypályák
közötti nagy különbségek, a különlegességek
eltűntek. Az élversenyzôk rutinossá,
az átmenetek sematikussá váltak. Ma már
nem kell improvizálni, brillírozni, taktikázni
a versenyre, csak döngetni, repeszteni, pörgetni kinek-kinek
szavajárása szerint, azaz csak nyomni, valahogy
úgy, ahogy a jó tornász mutatja be hiba nélkül
az edzésen már ezerszer végrehajtott gyakorlatot.
A begyakorolt rutinos versenyzô többnyire csak azt
vizsgálja, hol bicsaklott ki vagy lassult le a gyakorlat,
a versenypálya igényességének, a terep
és a térkép értékeinek összehasonlító
elemzése érdekterén kívül esik.
Amit azonban nem tesznek meg a versenyzôk, azt meg kell
tenniük az edzôknek, a pályakitűzôknek,
a tájékozódási szakembereknek, szakvezetôknek.
Kell a pályaelemzés, a szakmai értékelés
és ezek alapján a tájékozódás
technikai követelményeinek formálása
az erdei terepfutás felé húzó tendenciától
a klasszikus tájékozódás irányába.
A nagy világversenyeken születô magyar eredmények
ugyanis arra figyelmeztetnek, hogy a sikerhez nem elég
a jobb futóteljesítmény, kell valami más
is, ami összefügg a terepek tagoltságával,
a térkép részletességével,
az átmenetekbe rejtett feladatokkal, egyszóval a
tájékozódás színvonalával.
A hôskor és napjaink tájékozódásának
összehasonlítása nemcsak egy alkalom a nosztalgiázásra,
de rádöbbenthet olyan folyamatokra, napjaink olyan
jelenségeire, amelyek jobb megértése segíti
a pályakitűzést, a felkészülést,
a jobb eredmények elérését. Hasonlítsuk
hát össze a jelen, a közel- és a távolmúlt
bajnoki pályáit, eredményeit! Nézzük
hát, mit mutatnak az objektív adatok, számok
a három, jellegében egymáshoz közel
álló középhegységi terepen rendezett
bajnokságot vizsgálva.
A térkép
1968 1996 1998 A térkép neve Mecsek 2 Hálóvetô Balla-bérc Kiadó Magyar Term.bar. Szöv. MTFSz Egri TK Méretarány 1:25 000 1:15 000 1:10 000 Alapszintköz 5 m 5 m 5 m Domborzati részletgazdagság 30 /km2 130 /km2 115 /km2 Teljes részletgazdagság 80 /km2 390 /km2 440 /km2 Ábrázolt terület 28 km2 8,5 km2 8,5 km2
A térkép fejlôdése a leginkább
szembetűnô, már a név és a kiadó
változása jelzi a politikai okból erôltetett
valamikori titkosság eltűnését, a kizárólagos
központi térképellátás oldódását.
A méretarány a régente ideálisnak
tartott 1:25 000-rôl mára már 1:10 000-es
lett, túllendülve az IOF által ajánlott
1:15 000-esen.
Az úthálózat rajza 30 éve kevés
kiegészítéssel csak a hálózat
gerincét mutatta be, mára kötelezôvé
vált a teljes úthálózat ábrázolása,
beleértve az elhagyott út- és ösvényszakaszok,
a hálózathoz nem is csatlakozó, töredékes
elemeinek megjelenítésével együtt.
A domborzatrajz korábban megelégedett a fôbb
formák, a lejtés- és magasságviszonyok
kifejezésével. A helyesbítôk az akkoriban
elérhetô meglehetôsen fogyatékos alaptérképek
legszembetűnôbb hiányosságait igyekeztek
pótolni. A korszerű, fotogrammetriai úton
készülô és jelenleg is használatos
1:10 000-es állami alaptérképek csak 1970-tôl
váltak fokozatosan hozzáférhetôvé.
Napjaink versenytérképein már általában
teljesülnek a finom, szintvonalas formaábrázolás
követelményei, amire csak ráadás a pontszerű
domborzati objektumok: gödrök, mész- és
szénégetô helyek egyre növekvô
tömegének térképre zsúfolása.
A tipikus objektumok is ma már javarészt ezekbôl
a mesterséges domborzati elemekbôl kerülnek
ki, kiegészülve a jellegzetes fák zöld
köröcskéinek sokaságával (Hálóvetô)
és a sziklaábrázolás egyre inkább
elaprózódó elemeivel. A '60-as évek
végén ábrázolandó objektumnak
csak a vadászati létesítmények számítottak:
les, etetô, földkunyhó, esetleg a dagonya és
a sózó. A még korábbi idôkben
pontelhelyezésre és beméréshez alappontként
kedvelt háromszögelési és magassági
pontokat a titkosság ekkorra már leparancsolta
a térképekrôl.
A térkép egy km2-re esô domborzati részletgazdagsága
30 év alatt javarészt a fentiek miatt
4-szeresére, a teljes részletgazdagság több
mint 5-szörösére nôtt.
Sziklaábrázolás egyáltalán
nem létezett 1968-ban a Kartográfiai Vállalat
hivatalos tájfutó térképein, legfeljebb
egy-két szamizdatban megjelenô térkép,
mint e cikk megszállott szerzôje által helyesbített
akkori Hosszú-hegy térkép tartalmazott ilyen
különlegességeket. Mára már általánossá
vált a Hálóvetô térképen
is alkalmazott hajszálfinom sziklarajz, amely a sziklaábrázolás
legkülönbözôbb, IOF szerint létezô
és nem létezô jeleinek változatos alkalmazásával
vetíti térképre a futó által
sokszor megkülönböztethetetlen finomságokat.
A Balla-bérc térkép szabályosabb és
a 10 ezres méretarányából adódóan
is markánsabb rajza a sziklaalakzatok fésűs,
vonalas, pont- és foltszerű sokfélesége
mellett a kômezôk és köves területek
szinte túlzó kiemelésével tűnik
ki.
A növényzetábrázolás eszközei
is sokat változtak, az erdôféleségeket
sematikusan jelzô, valamikori vonalas zöld jelek és
a telesárga szín kombinációit felváltotta
a futhatóság ábrázolásának
szemlélete. A nyílt területek sárga
és a futhatóság zöld raszterének
nyomdatechnikailag lehetséges kombinációja,
hozzászámítva az aljnövényzet
zöld vonalkázását, olyan differenciált
növényzetábrázolási lehetôségét
nyitott, amely talán sohasem meríthetô ki
teljesen, és amely a szemléletmódok különbözôségébôl
adódóan a térkép legszubjektívebb,
lebegô elemévé vált.
A térkép rajza az OCAD számítógépes
rajzoló programoknak köszönhetôen olyan
távlatokba emelkedett a pauszpapír és tustoll
korához képest (nem feledkezve meg az asztralon,
a K-tus, a maszkolás és a karcolás lépcsôirôl),
ami a nyomdatechnika lehetôségei mellett messzemenôen
kielégítheti a legvérmesebb tájékozódási
igényeket.
A térkép részletgazdagságának
és az ábrázolás színvonalának
ugrásszerű emelkedéséért azonban
nagy árat kellett fizetni. A versenytérképek
mérete, az ábrázolt tereprészlet nagysága
a kívánatosnak felére, harmadára zsugorodott.
Ez a csökkenés napjaink más követelményeivel
(kategóriadömping, parkolási, szociális
igények, hobbisport stb.) együtt a versenypályák
jelentôs átalakulását, az értékek
átértékelôdését, sôt
a tájékozódás egyes elemeinek elhalását
hozták.
A versenypályák 30 éves átalakulásának
legmarkánsabb mérôszámát leginkább
az ellenôrzô pontok 2-3-szorosára emelkedô
száma jelenti. A finom részletekbe menô térképi
ábrázolás csábítóan
kínálja a pontelhelyezésre alkalmas objektumokat,
az egyre zsugorodó térképfelület pedig
kikényszeríti a sokszorosan tört pályavezetést.
Ezzel eltűnnek a valódi útvonalválasztást
kínáló hosszú átmenetek, átalakul
a térképolvasás struktúrája,
elôtérbe nyomulnak a pontfogási technikák.
A részletesebbé, aprólékosabbá
váló térkép azonban segíti
az egyre pontosabb helyazonosítást, átmenetben
a domborzatkövetést, pontközelben a szükséges
a finom térképolvasást. A tájékozódás
technikai elemei között döntôvé, szinte
kizárólagossá a térképolvasás
vált.
Ma már különleges ritkaságnak számít
az az átmenet, amelyben a pont megfogásához
100-300 m-es finom iránymenetet kellene alkalmazni. Fokozatosan
szükségtelenné vált az átmenetek
fôirányának levétele is, mivel hazai
terepeink markáns tagoltsága miatt a durva irányfutásra
nemigen adódik lehetôség.
Versenypálya
1968 1996 1998 Versenyközpont Magyaregregy-Mázaszászvár (Sikonda) Fenyôfô (Pápa) Répáshuta (Bogács) Verseny napja szept. 78. okt. 5.okt. 10. Ellenôrzô pontok száma 12 32 26 Pálya hossz (1. nap) 13 650 m 13 950 m 13 670 m Optimális szint (alábecsült) 940 m 605 m 740 m Gyôztes útvonal hossza 17 575 m 15 545 m 15 500 m Légvonaltól eltérés 28,8% 11,3% 22,3% Leghosszabb átmenet 3750 m 970 m 1100 m Rajt-cél szintkülönbség 10 m 110 m 180 m Gyôztes idô 129' 13" 86' 15" 94' 19" Számított km-átlag 4' 46" 3' 54" 4' 10" TECHNIKAI ELEMEK Útvonalválasztás 54% 23% 30% Domborzatkövetés 18% 31% 35% Iránymenet 20% 22% 16% Finom térképolvasás 8% 24% 19%
A nagyító alá vett bajnoki pályák
teljesítéséhez alkalmazott tájékozódási
technikai elemek vegytiszta elkülönítése
természetesen lehetetlen. A táblázatban közölt
értékek %-os meghatározása csupán
egy kísérlet, számszerűsíteni
az elemzések eredményét, amelyek egyértelműen
a következôket bizonyítják:
· az ellenôrzô pontok számának
növekedésével, az átmenetek rövidülésével
csökken az útvonalválasztás lehetôsége,
· a domborzatolvasás fontossága mérséklôdik
a rövid átmenetekben, a síkrajzi részletekben
gazdag térképen,
· a térkép minôségének
javulása a térképolvasás szerepét
erôsíti, jelentôségét fokozza,
· a térképolvasó átmenetek
háttérbe szorítják az iránymenetet,
elsorvad a tájolóhasználat,
· a helyazonosítás javuló lehetôségei
elfeledtetik a távolságbecslést, lépésszámolást.
A gyôztes idô ugyancsak figyelemre méltó
javulása az élmezôny fizikai képességének
egyértelmű fejlôdése mellett a versenykövetelmények
változásából, a "gyorsuló"
pályákból is ered: csökken az optimális
útvonalon leküzdendô szintkülönbség,
a rajt a célhoz képest szintben egyre magasabbra
kúszik, a gyôztes útvonal egyre inkább
hozzásimul a pontokat összekötô lila vonalhoz,
az átmenetek kerülik a lassúbb, bozótosabb
tereprészeket stb.
A gyorsuló verseny a hagyományos tájékozódástól
eltérô kihívásokat jelent, új
értékhorizontot nyit, olyant, amelyben egyre közelebbinek
tűnik a tájékozódás nélküli
erdei terepfutás.
A gyorsítás természetes igénye már
korábban megteremtette a mezônyrajtos váltóversenyt,
majd késôbb a rövidtávú, legutóbb
pedig a parktájfutást. Ezek mellett a klasszikus
tájékozódás értékeinek
megôrzésére és kihangsúlyozására
aligha lehet alkalmasabb esemény az országos nappali
egyéni bajnokságnál.
Talán nem tűnik vaskalapos konzervativizmusnak kijelenteni:
egy klasszikus tájékozódási versenyen
ma is elôfordulhat olyan átmenet, amelynek egy szakaszát
nem lehet futva megtenni: szintkülönbség, terepegyenetlenség
vagy a növényzet sűrűsége miatt.
Egy klasszikus tájékozódási versenyen
lehet vagy még inkább, kell hogy legyen olyan ellenôrzô
pont is, amelyet finom iránymenettel vagy finom tájékozódással,
nem futva, hanem csak lépésben lehet megfogni.
Sok rangos külföldi verseny bizonyítja nemcsak
Skandináviában, de akár Franciaországban
a '97-es grenoble-i Ifi EB, akár a '98-as Szlovák
Nagydíj a Magas- Tátrában, hogy a terep és
a pálya különbözô nehézségű
szakaszai nagyon is különbözô tempót,
sebességet kívánnak. A gyôzelemhez
nem elég gyorsan futni a gyors szakaszokon, de kell tudni
lassúnak lenni ott, ahol a túlzott gyorsaság
keveréshez, tévesztéshez vezetne.
Az 1998-as és a két évvel azelôtti
bajnoki pályát összehasonlítva természetesen
lehet találgatni, mire lett volna képes Domonyik
Répáshután, hiszen nemcsak a gyôztes
útvonal hossza azonos szinte méterre, hanem a gyôztes
útvonalon lévô szint is alig volt kevesebb
Fenyôfôn, mint 1998-ban a Bükkben (az 1996-ban
hivatalosan megadott 605 m-es optimális szintet mélyen
alábecsülték). A két gyôztes idô
közötti 8 percnyi idôkülönbség
egy részét mindenképpen a köves, nedves
bükki terep és a kevesebb pontból jól
felépített répáshutai pálya
javára kell írni. A finoman csipkézett, domborzati
részletekben gazdag, hazai viszonylatban kiváló
fenyôfôi versenyterepbôl úgy tűnik
a sok pont sem hozott ki többet.
Bozán György