Újra a világkupákon!
Szeptember 10-20. között ismét belecsöppenhettem a világkupák világába. Tulajdonképpen 9 nap leforgása alatt 6 világkupafutamot teljesítettünk, beleértve a selejtezőket is. Ezért elég zsúfolt versenyprogram alakult ki. Ennek tudatában már a kiutazás előtt felmerült bennem a kérdés: vajon mindenki bírja ezt állóképességgel?
Illetve én birom-e majd, hiszen ezek nem akármilyen versenyek, ezeket a pályákat komolyan megtervezik, megmérik...
Azt tudtam, hogy a világ élmezőnye tavasztól őszig versenyez, beleszámítva a PWT-t, VK-kat, illetve egyéb kiegészítő versenyeket, hogy csak a nagyobbakat említsem: Jukola, O-ringen, stb., ráadásul, ha végigolvasom a rajtlistákat, kapásból 20-30 olyan versenyzőnő van, aki ha éppen úgy jön ki, világbajnoki helyezésre képes, hiszen mindezt évtizedes tapasztalatommal bizton állíthatom.
Ezzel szemben mi hol vagyunk? Illetve mivel csak a magam szemszögéből mondhatok véleményt: én hol vagyok?
Ez az a kérdés, melynek válaszáért vállaltam a válogatott szereplést. Hol vagyok az edzésmunkámmal a szülés után?
Lehet-e esélye a magyar felnőtt csapatoknak jobb helyezések és stabilabb szereplések elérésére?
Nos, testközelből értékelve a helyzetet, úgy gondolom igen a válasz.
A hazai versenyeken úgy éreztem nincsenek fizikai gondjaim, és most ugyanezt elmondhatom a világversenyeken való részvétel után is. Sem a sok tétverseny, sem a keményebb pályák nem jelentettek igazán nagy nehézséget. Jó volt átélni, hogy pl. a lengyel világkupa váltószámában a norvég, észt futók szinte ugyanazt a pályát futva végig mögöttem jöttek és nem tudtak sem beelőzni, sem elhagyni.
Nem érzem azt, hogy rettentő nagy fizikai előnye lenne az élmezőnynek, amin viszont biztos, hogy változtatni kell:
meg kell tanulni itthon is keményebb (sokszor vicsorgásig kemény) tempót diktálni saját magunknak,
rengeteget versenyezni: a versenynaptárt nem úgy összeállítani, hogy minden tavaszra legyen bezsúfolva és nyáron elteljen szinte 3 hónap úgy, hogy egy verseny sincs, és itt nem a csekély létszámú nyári versenyekre gondoltam, hanem erős mezőnyű - neves versenyekre.
Ami a technikai részét illeti, hibáimat éppen ennek a nyári szünetnek köszönhetem. Ez az, amely miatt talán a jobb helyezések elmaradtak. Remélem, akit érdekel, módja lesz megnézni a pontról-pontra részletezett eredménylistákat, melyből tényszerűen feltárulnak elmaradásaink, kinek fizikai - kinek technikai téren.
Ezt pedig csak a fentebb említett változtatásokkal lehet javítani!
Nem utolsó sorban meg kell említenem a hazai tájfutás tekintetében a motiváció és az anyagi támogatás hiányát. Annak ellenére, hogy sokszor emlegetve van: ebben az évben költi a szövetség a legtöbb pénzt a válogatottra, mi ebből nem sokat éreztünk. Ez a sok is kevés ahhoz, hogy felzárkózhassunk a külföldi versenyzők támogatottságához képest. A legtöbb élversenyző munkáját pszichológus, orvos, speciális edzők koordinálják.
Mindezt nem önsajnálatnak szántam, csak szerettem volna felhívni a figyelmet arra, hogy lehet, hogy a lehetőségeinkhez képest mégiscsak megpróbálunk mindent megtenni a tájfutásért, akkor is ha ez - csak másodlagos lehet, hiszen elsősorban a létfenntartásért kell dolgozni. Ennek ellenére, amíg a válogatók és egyéb versenyek alapján tagja lehetek a válogatott csapatnak, szívesen vállalom a megmérettetést a jövőben is!
Viniczainé Kovács Ildikó
Vissza a Tájoló 1998/9 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!