ONEB huszadszor
20 = 2 x 10 = 10. 10.
Hosszasan gondolkodtam, mit is írhatnék a múltheti Országos Nappali Egyéni Bajnokságról, ami Répáshuta környékén zajlott és nekem a 20. nappali bajnoki versenyem volt.
A hosszas gondolkodás oka, hogy aki nyer, annak minden szép és jó, és ezért talán nem lát mindent olyannak amilyen, ha viszont túl sok az észrevétele, akkor az a gyanus.
Ennek ellenére remélem, mára már kialakult egy reálisnak mondható véleményem a versenyről.
Ha a klasszikus értékek alapján mérem a rendezést, akkor a versenyterep megválasztását megfelelőnek tartom és a cél helye az őszi bükki napsütésben pazar látványt nyújtott. Az egyetlen kellemetlenség a busszal érkezőket érte, akik Bogács felől 10 km-en 45-50 percet zötykölődtek a bérelt busz vezetőjének tájfutó rendezőket "dicsérő" szavai kiséretében. Persze voltak akik megúszták ezt, mert egy miskolci busz Répáshután parkolva várta, hogy a rajta utazók elrajtoljanak, és ezután könnyed 3 km-es kocogással lejusson a célhelyre. Azt hiszem ezek után vált teljesen értelmetlenné és feleslegessé a verseny előtti héten folytatott párbaj a rendezők és néhány résztvevő között az Internet hullámain.
A rajt elhelyezése megfelelő volt, bár a bemelegítés szempontjából nem minden kritériumnak felelt meg. A betonos ill. köves úton történő futáson kívül nem igen volt más lehetőség. Szerencsésebb lett volna egy kicsit feljebb-beljebb az erdőben elhelyezni a rajtot, és így néhány négyzetméternyi területet biztosítani a bemelegítésre is.
A bükki terepek mindig kemény, küzdelmes pályákat igérnek. Ilyen volt az idei bajnokság is. Az első helyesbítésű térkép néha csodálkozásra adott okot, de zavaró, durva hibát nem fedeztem fel. Körülnézni nem nagyon volt persze időm, mivel a pálya első métereitől a küzdés kötötte le az energiáim nagy részét. Nehezen lendültem be a pálya elején, mert a köves, avarral borított nedves talajon nem volt könnyü feladat talpon maradni. A technikailag nem túl nehéz pályát a futó és mászó képesség megfelelő összehangolása tette változatosabbá.
A pályák szépen, jól olvashatóan, nyomdailag berajzoltak voltak a szimbollal együtt, aminek egyetlen "szépséghibája" az volt, hogy a frissítő helye lemaradt róla, így pontról-pontra reménykedve haladtam a pálya fele után, hátha ráakadok. Végül is a pálya 65-70 %-a környékén, a 17. ponton akadtam rá.
Több versenyzőtől hallottam, hogy technikásabb pályát várt ettől a versenytől. Ezt az állítást sem alátámasztani, sem cáfolni nem tudom, mivel a mai napig (október 16.) nem kaptam kézhez a versenytérképemet.
A rendezőség a versenyt körül lengő titoktartást következetesen véghezvitte e területen, mert aki a Dobó emlékversenyen nem indult, az csak az OCSB-n veheti újra kezébe a térképét, ami lehet, hogy nem rendezői hiba, csak a magamfajta térképmániásokat zavarja, hogy a verseny után nem tudja kiértékelni a versenyzését, az útvonalait.
A célbaérkezés után frissítő várta az elcsigázott versenyzőket és az eredményközlés is megfelelő volt.
Amit igazából szinte minden hazai versenyen hiányoltam ebben az idényben, az a megfelelő hangosítás, ezen az OB-n sem működött. Itt természetesen nem a bömbölő zenére gondolok, hanem a verseny alakulását követő és kommentáló bemondóra. Gondolom nem vagyok egyedül azzal a tulajdonságommal, hogy nem nézem állandóan a kategóriák aktuális állását, azonban egy kommentátor egy kis odafigyeléssel eseménydússá teheti akár egy kívülálló számára is a tájfutóversenyeket. Ez -mint említettem - nem csak erre a versenyre volt jellemző, hanem pl. az ifi EB-n is ez hiányzott a versenyről.
Összességében egy jól megrendezett versenyen vehettünk részt, ami az ünnepélyes eredményhirdetéssel ért véget, ahol a győztesek szép díjakat vehettek át, és legnagyobb örömömre feleségemmel együtt magamat is ezek közé sorolhattam ezen a 10. hó 10-én.
Viniczai Ferenc
Vissza a Tájoló 1998/9 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!