30 éve történt
Amikor egy térképtartó miatt nem utaztam a világbajnokságra

Az 1968-as nappali egyéni bajnokságnak különösen nagy tétje volt. Ez a kétfordulós (szombat-vasárnapi) verseny volt az utolsó két válogató a svédországi világbajnokságra is. A férfi csapatban Bozán György, Schönviszky György, Balogh Tamás és Horváth Attila helye már biztos volt, az ötödik helyért Örsi Andrással álltam nagy csatában. Hat kijelölt válogatóból a négy legjobb százalék számított. Az eredményértesítők késve és csak bizonyos emberekhez jutottak el, számológépek hiányában a számítás maga is sok munkát és komoly hibaforrást jelentett. Az előző VB-ről (1966, Finnország) például nővérem, Aletta, egy számítási hiba miatt maradt itthon, amit aztán a VB után helyesbítettek... Szóval, 68-ban is csak nagyjából tudtuk az addigi állást, annyi volt biztos, hogy a verseny szoros.
Magamról annyit, hogy 18 éves voltam, már hat éve versenyeztem, 17 évesen kerültem be a felnőtt válogatottba, ami fiúknál rekordnak számított, csakúgy, mint 16 évesen megszerzett felnőtt első osztályú minősítésem. Ha nem tűnne szerénytelenségnek, azt mondanám, olyan voltam, mint egy fiatal bika: erős és tapasztalatlan. A legjobbakat is meg tudtam előzni a pálya egyes szakaszain, de egy teljes versenyt hiba nélkül végigfutni - ami korábban az ifi mezőnyben nem okozott gondot - szinte soha nem sikerült. Csak két eset ennek bizonyítására: az előző válogatón, a Dózsa kupán, a pálya kétharmadánál utolértem a válogatott Egervári Ottót, s ha vele maradok, simán nyerem a versenyt. Én ehelyett fokoztam a tempóm, leráztam Ottót, majd úgy elszálltam, hogy alig találtam be a célba. Pár héttel korábban a bulgáriai Béke és barátság kupán a kettes pontot egy heggyel odébb kerestem, legrosszabb magyarként éppen csak megelőztem néhány bulgárt és németet. A célban elmeséltem jóval idősebb társaimnak, hogy háromnegyed órát kevertem a kettesre. Elnézően mosolyogtak ifjonti túlzásomon és nagy volt a meglepetésük, mikor másnap váratlanul megkaptuk a részidőket: a kettestől a célig enyém volt a legjobb idő az egész mezőnyben. A bajnokság sok esélyese közé tehát engem is besoroltak, de mindenki tudta, hogy két jó futásra nemigen számíthatok. Örsivel szemben viszont csak egy jó eredményre volt szükségem az addigi háromhoz. Lendületesen ugrottam neki az első napi pályának (lásd fenn: fiatal bika), és a kettes pontig a legjobb időt futottam. Érdekesség, hogy ezt most néhány hete tudtam meg, amikor Argay Gyuszitól megkaptam a verseny részidőtáblázatát. Ennek létezéséről nem is tudtam, de többnyire igazolta emlékeimet.
A hármas pontra egy kicsit hibáztam, viszont a négyesen olyan remek lehetőséghez jutottam, amivel talán eldönthettem volna a válogatás és a bajnokság sorsát is. Utolértem a válogatott Papp Gyulát, aki az eleredő esőben alig látott át szemüvegén. Rögtön beállt mögém és én is nagyon megörültem neki, hiszen kettőnknek együtt jó esélye lett volna akár a győzelemre is. Keményen nyomtuk tovább, de egy kilométer múlva már nem volt sehol. Mint utóbb elmesélte, egy ág lekapta a szemüvegét, kiabált is utánam, hogy segítsek megkeresni, de az akkor már szakadó esőben, égzengésben nem hallottam meg. Rögtön utána - talán a Gyula utáni forgolódástól is megzavarodva - akkorát kevertem, hogy el is szálltak bajnoki esélyeim, 25 perc hátránnyal 11. lettem. A napot Bozán nyerte 8 perccel Schönviszky előtt.
A sorsdöntő hibát azonban csak ezután, a hazafelé úton követtem el: szálláshelyünkre érkezve a buszon felejtettem a térképtartómat. A szobába érve vettem észre a bajt, rohantam vissza a buszhoz, még el is értem, de a térképtartó már nem volt ott. Mint később kiderült, Hosszú Aurél bácsi, a gondos buszparancsnok, leszállás előtt körbejárta a járművet és magához vette a talált tárgyakat. A térképtartó akkoriban még nehezen pótolható kincs volt, az enyémet Lux Iván barátom édesapja hozta Franciaországból, csak fontos versenyeken használtam, és nagyon vigyáztam rá. Kivéve itt, néhány percig... Este a Spartacus nagyágyúi, Balogh, Örsi és Schönviszky összeültek rangsort számítani. Kiderítették, hogy Örsinek másnap egy perccel kell engem megvernie, hogy megelőzzön a rangsorban és ő kerüljön a VB-csapatba.
A mindent eldöntő második napon utolsó előttinek indultam. Az egyetlen ember, aki utánam rajtolt: Örsi András! Rajtidőköz: két perc. Tudtam, hogyha ész nélkül elkezdek rohanni, abból csak baj lehet, inkább felkészültem arra, hogy utolér, és abban bíztam, hogy a két nehéz nap végére elfárad és az én állóképességem érvényesül. Örsi a leggyorsabb futó volt az egész mezőnyben, két percen belüli 800-at tudott, de már nem edzett annyit, mint a fiatalok. Két könnyű átmenettel kezdtünk tiszta szálerdőben: nem volt meglepő, hogy a kettes pontot már együtt fogtuk. Innen elég jó tempóban váltott vezetéssel haladtunk tovább és sorban fogtuk be az előttünk indulókat, köztük az előző napi első két helyezettet. A második napon Schönviszky 4 perccel indult Bozán után, így az együtt haladás Bozánnak ígért bajnoki címet. Ezzel akkor még nem törődtem, én csak Örsi leszakításáért harcoltam és a pálya háromnegyedénél meg is indítottam a tervezett szökési kísérletet. A két nap alatt ekkor már 35 kilométernél és 1600 méter szintnél tartottunk, nagyon fáradt voltam, de a többiek még fáradtabbak. Rövid idő alatt közel száz méter előnyt szereztem, s úgy tűnt sikerülhet a tervem, mikor utolért a térképtartó bosszúja. Hatalmasat estem, csupasz térképemmel bele a legnagyobb sárba, a pálya vége láthatatlanná vált. Próbáltam letörölni - ekkor még ki is lukadt. Közben utolértek a többiek, én összetörve beálltam a sorba, de a csatát nem adtam fel.
Hamar rájöttem, hogy Schönviszky az egyetlen esélyem, hiszen neki is meg kell lépnie Bozántól, ha bajnokságot akar nyerni. Mellézárkóztam és próbáltam rábeszélni a szökésre, de nem volt hajlandó. Elkeseredésemben megpróbálkoztam Bozánnal és az időközben utolért Deseővel is, de Bozán nem akart kockáztatni, Deseő pedig nagyon el volt csigázva. Én, talán a tehetetlen dühtől, kevésbé éreztem a fáradtságot. Végül, az utolsó előtti pontról elindulva Bozán mégis fokozta a tempót, én boldogan utána, Schönviszky velünk tartott, Örsi és Deseő leszakadt. Az utolsó pont egy jelleghatársarok volt 30 méterre egy dózerúttól. Mikor erre az útra kiértünk pár száz méterre a ponttól váratlanul Schönviszky ugrott az élre. Én persze vakon utána, hiszen térkép hiányában azt sem tudhattam, hova megyünk. Jó száz méterrel túlfutottunk a ponton, pedig mint kiderült, látszott az útról. Mire megfordultunk, már Örsi is feltűnt az úton. A közeli célba én futottam be elsőként (ehhez már nem kellett térkép), fél perccel megelőzve Bozánt és Örsit, csaknem egy perccel a túlfutásba teljesen kimerülő Schönviszkyt. A napot így Örsi nyerte 138 perccel, másfél perccel előttem, a bajnokságot Bozán Schönviszky előtt.
Aléltan feküdtünk a kordon végénél, amikor Aurél bácsi lépett hozzánk és büszkén jelentette, hogy kiderítette, ki hagyta a buszon előző nap a térképtartóját. Rögtön át is nyújtotta nekem. Már nem emlékszem, hogyan köszöntem meg. Csalódottságom akkor tetőzött, amikor szakvezetőnk ismertette a végleges ranglistát. Örsi néhány tized százalékkal előzött meg, tehát ha hibátlanul fogjuk a befutó pontot, akkor én kerülök az utazó csapatba. Akkor még csak sejtettem, később egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy Schönviszky szándékosan vezetett el az utolsó pont mellett klubtársa és barátja kedvéért.
Nagyon el voltam keseredve, de hamar rájöttem, hogy a történtekért elsősorban magamat kell okolnom. Ez a mai szemmel talán sportszerűtlennek tűnő csel nem lógott ki nagyon az akkor szokásos átverések közül. Sőt, minden elismerésem a Szparisoké, amiért kitalálták és megcsinálták ezt a cserkész tréfát, elsősorban Schönviszkyé, aki bajnoki esélyeit áldozta fel, amikor nem vállalkozott szökésre a pálya háromnegyedénél, utolsó erejével pedig elvezetett engem a befutó pont mellett. Ha annyira megérdemeltem volna a VB csapatba kerülést, akkor már korábban elintézhettem volna azt a Dózsa kupán vagy a bajnokság első napján, vagy vigyázhattam volna jobban a térképtartómra.
Pár hét múlva próbáltam erről az esetről Schönviszkyvel beszélni, de azt mondta, az ilyen kényes ügyeket még az FBI is titkosítja 10 évre. Jó 10 évvel később ő rajtoltatta a mezőnyt egy November 7 emlékversenyen. A kordonban állva megkérdeztem, mi is történt 68-ban. „A klubérdek akkor fontosabb volt az egyéni érdeknél” - mosolygott hamiskásan és többet nem is mondott, pedig még volt 15 másodperc a rajtomig.
A VB-n egyébként Örsi András lett a leggyengébb magyar (41-ik), én se lettem volna jobb. Egyetlen előnye lehetett volna utazásomnak, hogy az 1970-es VB-n már nem hátráltat a bemutatkozás lámpaláza. Viszont az ezt követő VB (1972, Csehszlovákia) mindenért kárpótolt.

Hegedüs András

Vissza a Tájoló 1998/9 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!