A Sumava Kupa ürügyén
Nyáron 4 külföldi versenyen jártunk: Novy Bor-ban a Veterán VB-n, az olasz és a jicini 5 naposon, valamint a Sumava Kupán. Sok szempontból tanulságosak voltak, ezekről szeretnék mesélni. Mivel az első kettőről már olvashattatok e lapban, részletesen csak az utóbbi kettőről írok.
Augusztus 10-12. között rendezték a Sumava Kupát Lipno nad Vltavu versenyközponttal. Előtte egyéni és váltó MTBO, vagyis kerékpáros tájékozódási verseny is volt, ami ráadásúl a felnőtt kategóriákban Európa-kupa futam volt. Maga az üdülőfalu a Moldva eredeténél kialakított kb. 30 km hosszú mesterséges tó partján van. A biciklis verseny valamennyi futama a kempingtől gyalog is elérhető közeli térképen volt, de erről részletesen nem tudok írni, mivel magam ezeken nem indultam.
A tájfutó verseny első napja ugyanezen a térképen volt, sprint pályákkal. Meglehetősen szintes, sűrű úthálózattal teli, relatív jól futható erdővel borított terepen futottunk. Gyors pályák voltak, egy kegyetlen, sípályán történő befutóval, ahol mintegy 100 m szintet kaptunk. A pályahosszak a nálunk megszokott sprint pályákhoz képest hosszabbak voltak. Később kiderült, hogy a short distance kifejezést nem a pálya hosszára, hanem a győztes idők hosszára értik. Az F45-ös kategóriában pl. a második napi pálya is 5 km hosszú volt, de micsoda különbséggel! Egy rendkívül köves, sziklás, szintes, gyakran nagyon sűrű erdő, mocsaras részekkel fűszerezve, patakokkal szabdalva. A fizikai nehézségeket fokozta, hogy a nálunk megszokott kőmező itt igazából sziklamező, mohával borítva, össze-vissza dőlt fákkal nehezítve, és mindez egy meredek hegyoldalban 2-300 méteren át. Ez a pálya technikailag is nehezebb volt, elsősorban a sziklás hegytetőkön elrejtett pontok miatt, de a fedettség eltérő értelmezése miatt is. Számunkra úgy tűnt, hogy ők nem a futhatóságot, hanem az erdő átláthatóságát ábrázolták. (Hármas zöld fenyőn ragyogóan át lehetett futni, míg voltak járhatatlan fehér erdők is.) A harmadik napon ugyanennek a térképnek észak felé kiegészített változatán futottunk az eddigi leghosszabb, bár ismét rövidnek minősített pályán. A pályakitűző a pálya 90%-án kegyes volt hozzánk, gyönyörű helyeken vezette a pályát, kevesebb volt a szint és a sziklamászás, de a végén nem tagadta meg önmagát. A cél melletti átfutópont után felmászatott egy sziklás tetőre, hogy aztán megkerülve az egész hegyet végre befuthassunk. A győztes idők valóban jobbak voltak az előző napinál, így a rövid végülis igaz volt.
Azt hiszem, hogy részben a nehéz terep (ja, meg a legyek!), részben pedig az erős mezőny miatt nem sikerült a magyaroknak komolyabb eredményt elérni. Bár Horváth Magdi is indult, de őt lelkileg nyilván erősen megviselte az az autóbaleset, amelyben egy helyi autó úgy összetörte a járművüket, hogy azt trélerrel kellett hazavitetni. Szerencsére a balesetben személyi sérülés nem történt.
A rendezés összességében közepesnek mondható. Elsősorban a jelentkeztetés és a szállások körül voltak problémák, és nem csak nekünk, de az osztrákoknak is. Ugyanazon összegért nagyon eltérő színvonalú szállásokat adtak, és igazából nem lehetett tudni, hogy minek alapján kapott valaki jobbat vagy rosszabbat. A térképek az említett szemléletbeli sajátossággal korrektek voltak, a pályák kifejezetten jól sikerültek. Bár ehhez hozzá kell tennem, hogy nyári buli versenynek túl erős volt. Ezek igazi, komoly pályák voltak, erős, főleg a helyiekből álló mezőnnyel. Úgy gondolom, hogy fiatal reménységeinket ilyen versenyeken kellene indítani. Közel is van, nem is túl drága (kemping szállással) és sokat lehet belőle tanulni.
Hasonló gondolatok jutottak eszembe a jicini 5 napos verseny után is. Ez a Sumava előtt egy héttel volt, és szerintem könnyebb volt, de maga az erős mezőny, a szokatlan terepek, a rendezők bátorsága komoly tapasztalatokat nyújtottak. Az első két napi köny-nyű alföldi jellegű és Csúcs-hegy-szerű semmi-különös-erdő és pályák után a harmadik napon egy 5000-es térképet kaptunk a Vidlák-tó melletti sziklavilágról. Rövid, sok pontos pályákat tűztek ki, amelyek nem is feleltek meg az IOF előírásoknak (pl. 50 m-en belül hasonló pont nem lehet stb.). A pályák mégis nagyon izgalmasak voltak, és megszórták a mezőnyt rendesen. Nálunk F40-ben a 2200 méteres 17 pontos pályát 31 perccel nyerték! Elképesztő nagyokat lehetett szállni. A negyedik és ötödik napon 10 000-es térképeket kaptunk a nem szigorúan védett sziklavilágban. Ezek a pályák technikailag már lényegesen egyszerűbbek voltak, de sajnos a többiek is tudnak futni...
A versenyen részt vett a magyar és a budapesti utánpótlás (ifjúsági?, gyermek?) válogatott is. Nem az én tisztem értékelni a szereplésüket, de hadd jegyezzem meg, hogy bár csak a 8-10. helyeken küzdöttek a legtöbben, úgy láttam, hogy érdemes volt őket ide benevezni. Láthatták, hogy milyen erős a kelet-európai mezőny, (mivel Nyugat-Európából csak nagyon kevesen voltak), szerezhettek egy kis verseny rutint a hazaitól eltérő terepeken is. (Remegett is a lábuk rendesen.)
Érdekes, hogy a regisztráció és a szállások körül itt is hasonló problémák voltak, mint a fent említetten. Fontos tapasztalat volt, hogy az előre történt bankátutalásokról minél több bizonylatot kell vinni, mert előbb lendületből megpróbálják készpénzben is kifizettetni a díjakat.
A rendezők meglepően könnyen túltették magukat egyéb saját hibáikon is. A teljesen elnyomott pálya miatt reklamáló, óvó (magyar) versenyzőkkel egyetértettek, majd jó esetben kárpótolták egy trikóval, meg némi időjóváírással, (női elit kategória!), de az aznapi eredményeket nem semmisítették meg. Az az igazság, hogy az egész versenynek sokkal inkább buli jellege volt, mint a sumavainak, vagy pláne a Novy Borban rendezett senior VB-nek. Ebbe a szemléletbe még ez a kárpótlás is belefért. Azt már csak nagyon halkan jegyzem meg, hogy a nevezési díjból előre nem lehetett sejteni, hogy egy tájfutó happeningre megyünk...
A két komoly és egy buli cseh versenyhez képest az olasz nagyon komoly, szinte hibátlan volt. Míg a sumavaikon érezni lehetett, hogy messze erejükön felül teljesítenek (biztos, hogy nem számítottak ennyi indulóra), addig az olaszok meg sem próbáltak csak a saját erejükre támaszkodni. Bátran hívtak külföldi segítséget (lásd. Sőtérék közreműködése), és sok helyi, nem tájfutó is segítségükre volt. Ami feltűnő volt: volt pénzük. Rengeteg szponzort megmozgattak, és úgy tűnt, hogy azok fizettek is rendesen. Jó volna tudni, hogy csinálták. Így nem kényszerültek a cseheknél (és nálunk is!) tapasztalt trükkökre: magas nevezési díj (Novy Bor), a ténylegesnél 50-100%-kal magasabb szállásköltségek (Jicin is), kétszer kifizettetett szállás vagy egy teljesen lepusztult barakk közti választási lehetőség (Sumava) .Az olaszok megtehették, hogy nem a versenyzőket fejték, sőt olyan szolgáltatást nyújthattak, amivel kedvet ébresztettek a következő rendezvényeiken való részvételre is.
Biztos vagyok benne, hogy a mi versenyeink is csak akkor nyújtanak teljes élményt, ha az árak szolgáltatásarányosak lesznek, ahol én nem az árakat tartom alacsonynak...
Bugár József
Vissza a Tájoló 1998/8 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!