Egy hét a parkban

Július 31-én, hazaérve a finnországi edzőtáborból – hátam mögött a Junior VB-vel, az O-Ringennel – nekiláttam tervezgetni, hogy mit is fogok még csinálni a nyáron, hogy fogom magam még kipihenni, de persze a sors közbeszólt – szerencsére! Düdü ugyanis pár nap múlva felkeresett és megkérdezte, hogy vállalnám-e Magyarország képviseletét a következő 3 PWT futamon. Első hallásra az ember rávágná az igent, de ha belegondol, kik ellen kell majd ott futni..., de végül elvállaltam. Az utolsó pillanatban jött a hír, hogy egy magyar férfi is utazhat, így lett egy útitársam is, Tas Dávid. Bécs felé az úton (itt volt a találkozó) találgattuk, hogy vajon kik lesznek ott, és gondoltuk – naivan –, hogy a legjobbak biztos nem, mivel mint a magyarok, a főiskolás VB-n vannak Norvégiában. Megérkeztünk. Kissé megszeppenve átbotorkáltunk csomagjainkkal a megfelelő terminálba, s lelki állapotunkon csak –segített–, amikor megláttuk elképzelt ellenfeleink helyett Hanne Staffot, Jörgen Märtenssont stb. (aki esetleg még nem ismeri az elmúlt évek világbajnokait, jó ha megjegyzi nevüket). Szóval ők nem voltak Norvégiában. Egy kis idő múlva aztán magunkhoz tértünk, megbarátkoztunk a gondolattal, hogy a 20 alatti helyezésnek nagyon fogunk örülni, és beszálltunk az emeletes luxusbuszba. Célba vettük Assisit, és indulás.
Éjjel fél kettőre érkeztünk meg, de a kényelmes busszal egyáltalán nem volt fárasztó. Pár órás alvás után reggel beindult a program, az egész nap be volt táblázva. A perugiai terepbemutató után volt egy kis időnk pihenni, ami Dávidnak kicsit hosszabbra sikeredett, de végül sikerült visszafordítanom a buszt, így vele együtt, és még időben megérkeztünk a célba (ami egyben rajt is volt). Assisi a csodálatos kis városka, amiből én a pályán a többieknél többet is láttam, mindkettőnknek nagyon tetszett. A verseny nekem ma nem sikerült jól (a 7. pontról a 11.-re mentem, de aztán korrigáltam), Dávidnak viszont annál inkább. Jól ment neki a futás, és technikailag sem voltak gondjai. Végül 17. lett, a győztestől 2:19 percet kapott és a még pontot jelentő 15. helyről csupán 7 másodperccel maradt le. Az eredményhirdetés után rögtön indultunk a vacsorára, körülnézni nem is volt időnk a szoros időbeosztás miatt, és ez sajnos jellemző volt az egész hétre. Az esti program: ökörsütés, beszélgetés és lobogó fáklyák...
Vasárnap Foligno városában próbálták ki a rendezők első alkalommal az újfajta park versenyszámot – ezt tervezik majd az olimpiára is –, a négyfős váltót (2 nő + 2 férfi). Jó érzés volt, hogy ennek mi is részesei lehettünk. Dávid ismét jól, én picivel jobban futottam, mint tegnap, de a legjobbak ezt a mai napot nem is vették komolyan. Aznap este már az ausztriai Spitalban aludtunk, és másnap egy cuki kis edzés után egy 8 személyes gumicsónakban találtuk magukat, vadul fröcskölve az éppen mellettünk elhaladókat. Az osztrák rendezők ugyanis egy fergeteges vadvízi evezőstúrával vártak bennünket, amit minden versenyző nagyon élvezett. Este felvonultunk a már megszokott „Runners presentation”-on, azután a polgármester fogadott minket.
Másnap délelőtt terepbemutató, délután pedig az egykori olimpiai lesiklópálya aljából rajtoltunk az embert próbáló pályára.
Fizikailag ez volt a legnehezebb nap – én, volt ahol már négykézláb másztam fölfelé a meredek alpesi marhalegelőn. Nekem ma jól sikerült a verseny, 13. lettem, amivel szereztem 3 pontot (a győzelemért 25 jár + 7500 svéd korona), Dávid sajnos hibázott. Külön érdekesség volt, hogy a rendezők kijelöltek a (sí)pályán egy „downhill” szakaszt, amit a nézők is láttak, és az első hármat díjazták. Ebben a lefelében a cseh Maria Hanzova és az egykori junior világbajnok Odin Telleslo száguldott a leggyorsabban. Az esti parti kicsit nehezen, de aztán beindult, szinte mindenki hajnalig táncolt, és volt, aki éjjel még a szálloda előtti medencét is kipróbálta.
Szerda reggel aztán irány Olomouc, a középkori hangulatot sugárzó cseh városka. A verseny napján az idő kissé rosszra fordult, eddig ugyanis mindig sütött a nap. Az eredményekért azonban nem az eső volt felelős, nekem fizikailag jelentett gondot a pálya, Dávid meg véletlenül kihagyott egy pontot. Azért én elégedett voltam a 16. helyemmel, amit nem egy könnyed kocogással küzdöttem ki. A vacsora után bűvész show-val, erőművésszel, divatbemutatóval kedveskedtek nekünk a rendezők, s a hangulatunkon az is javított, hogy megtudtuk Marika norvégiai remek eredményét. A táncikálás persze ma is hajnalig tartott, legkitartóbbak a finnek, osztrákok és magyarok voltak. A csehek ingyen sört is biztosítottak, és láttam, hogy a világ legjobbjai – pl. Jörgen Martensson – is megengedtek maguknak jó néhány korsóval. Hajnali hatkor hatalmas ásításokkal szállt föl mindenki a buszba, irány Bécs. Itt búcsút vettünk a többiektől – ők utaztak tovább a svédországi Gothenburgba, az utolsó futamra –, és egy másik busszal elindultunk – most már haza. Mindkettőnk fejében az elröppent hét fantasztikus élményei kavarogtak, amiktől térben és időben is egyre távolodtunk. Vacsoránál együtt ülni és beszélgetni Jörgen Martensonnal, egy virág Rudolf Ropektól... Jó érzés volt megismerni a világ legjobb tájfutóit, nemcsak a kordon mögül nézve, hanem szemtől-szembe beszélgetve velük. Néhány kivétellel ők is keresték a mi társaságunkat, érdeklődtek és biztattak is minket. Jólesett, hogy itthon sokan gratuláltak az elért eredményeinkhez, maradandó élményeket és hasznos tapasztalatokat szereztünk az út során.

Bíró Alma

Vissza a Tájoló 1998/8 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!