Az IOF aktuális stratégiája szerint sportágunk négy tulajdonképpen egyenrangú szakágat foglal magába: a hagyományos tájfutást (foot-o), a sítájfutást, a tájbringát (MBO mountain bike orienteering) és a trail-o-t.
A többi három szakágat valamilyen szinten már művelik hazánkban, bizottságaink is vannak a szakágak fejlesztésére. A trail-o egyelôre viszonylag fiatal szakág, de például Nagy-Britanniában már évek óta rendeznek bajnokságot is. A szakágnak már elkészült a versenyszabályzata is (a tájbringáé még nem), és hamarosan megszületik egy szabvány a trail-o térképek jelkulcsára. Az IOF idei, júliusi portugáliai közgyűlésén a résztvevôk nem szavazták meg, hogy az 1999-es skóciai VB-n már a trail-o-ban is hivatalos világbajnoki érmeket osszanak. (Egyébként a 2001-es finn VB rendezôi is vállalták, hogy a hagyományos szakág mellett a trail-o versenyt is hajlandók megrendezni, ha addigra az hivatalos versenyszámmá válik.) Az elsôsorban skandináv ellenzôk megfelelô kritériumok meghatározását, illetve teljesítését írnák elô az új szakágak számára, ha hivatalos világbajnokságot akarnak rendezni (pl. a részt vevô országok száma, hányan művelik világszerte, hány ország rendez hivatalos bajnokságot stb.). Ismeretes, hogy az MTFSZ is elôírt 1997-ben feltételeket a tájbringa hivatalos OB megrendezéséért, amit a szakág sikeresen teljesített is.
De mi is tulajdonképpen az a trail-o? Nagyon kerülgetem, hogy bármiféle magyar nevet adjak a szakágnak, inkább körülírom, mit is takar ez a fogalom. A versenyszabályzat ezt 10 pontban foglalja össze:
A trail-o lényege: a megfelelô ellenôrzô pont kiválasztása. A versenyzôknek az ellenôrzô pontokat elôírt sorrendben kell érinteni. A térképen jelölt ellenôrzô pont környékén több bója is található (néhány méterre lévô más tereptárgyakon), melyek közül ki kell választani azt, amelyik a térképen jelölt kör közepén van. A versenyzô választását rögzíteni kell.
A gyôztes az, aki a legtöbb találatot érte el. Azonos találat esetén a pályát gyorsabban teljesítôt kell elôbbre sorolni.
Nincs versenyidô, azaz nincs olyan idôhatár, amelyen túl a versenyzô eredményét már nem értékelik.
Nincsenek kategóriák nem, illetve a fogyatékosság foka szerint.
Szükség esetén a versenyzôk a haladáshoz fizikai segítséget vehetnek igénybe (mindenféle, a fogyatékosok közlekedésében elfogadott segédeszköz a robbanómotoros meghajtás kivételével használható).
A pályát úgy kell kitűzni, hogy azt a mozgásban leginkább gátoltak is le tudják küzdeni. A versenyzôk csak a megjelölt utakat követhetik (akárcsak a sítájfutásban). Minden más terület tiltott a versenyzôk számára.
A versenyzô a terepi tájékozódásban, illetve az ellenôrzô pont kiválasztásában nem vehet igénybe semmiféle segítséget.
A versenyzôk egymással nem működhetnek együtt, tilos ilyen jellegű segítség igénybevétele.
Alkalmasság: az IOF követi a paraolimpiai kritériumot, azaz ezeken a versenyeken minden olyan ember részt vehet, aki a fizikailag egészségesek versenyében fizikai állapota miatt nem tud azonos feltételekkel versenyre kelni.
Az ún. nyílt versenyeken nincs semmiféle megkötés.
Az IOF már említett idei júliusi közgyűlésén Deseô Lászlóval együtt magunk is saját bôrünkön megismerkedhettünk a szakággal. Természetesen itt nem arról volt szó, hogy ki-ki beült egy kerekes székbe, csak az ellenôrzô pontok kiválasztását gyakoroltuk.
A kongresszus résztvevôi számára a rendezôk olyan rövid (kb. 5 km-es) pályát tűztek ki, amely egy több mint 50 éves, 50 000-es méretarányú térképen indult, majd több térképcsere után jutottunk el a verseny utolsó szakaszához, a trail-o versenyhez.
A térkép 1:5000 méretarányú volt, igazából egy rendkívül részletgazdag 10 000-es térkép egyszerű nagyítása (színes tintasugaras printerrel nyomtatták ki). A terep a viszonylag nagy szintkülönbségek miatt valószínűleg nem lett volna alkalmas igazi, fogyatékosok számára rendezett trail-o verseny lebonyolítására, de számunkra, nem fogyatékosok számára megfelelô bemutató volt. A pálya természetesen rendkívül egyszerű volt (1000 m / 80 m szint, 4 ellenôrzô pont), az ellenôrzô pontok tulajdonképpen egy keskeny műútra, illetve dózerútra voltak felfűzve. Az ellenôrzô pontoknál három-négy bója volt látható a terepen, de csak a kör közepén lévônek volt megadva a pontmegnevezése. Ezt a bóját kellett rámutatással kiválasztani. Az ellenôrzô pontok a műúttól 10-20 méterre voltak, melyeket a műútról viszonylag széles szögben lehetett megszemlélni. Egy szalaggal kerítették le a terepet, hogy ne lehessen a bóják közé bemenni (a fogyatékosok kocsijai erre valószínűleg nem is lettek volna alkalmasak). A karton speciális trail-o karton volt, minden ellenôrzô ponthoz több rubrika is tartozott (A-tól E-ig). Mindig a karton megfelelô négyzetébe kellett lyukasztani (a terepen a bójákat jól látható betűk jelölték, illetve egy versenybíró segített az azonosításban).
Az említett versenyen ezeket a szabályokat sajnos még nem ismertem, így én csak úgy lyukasztgattam összevissza. Kicsit el is ragadott a versenyszenvedély, hiszen elég régen indultam olyan tájfutó versenyen, ahol számomra is legyôzhetô ellenfelekkel kerültem össze. Így az utolsó térképcserénél nem vártam meg, hogy elmagyarázzák nekem röviden a szabályokat. Az összetett versenynél emiatt kaptam egy kis idôbüntetést, és a második helyrôl a harmadikra soroltak.
A trail-o bizottság angol vezetôje (Ann Braggins) rendkívül aktív, elhivatott képviselôje a szakágnak. Felmérése szerint 16 tagországban művelik ezt a szakágat, nemzeti bajnokságot egyelôre csak kevés országban rendeznek (Belgium, Finnország, Nagy-Britannia, Ukrajna), de további ötben már kiírták az elsô bajnokság idôpontját (19992001). Az élenjáró országokban mind a tájfutó egyesületek, mind a fogyatékosok helyi szervezetei részt vesznek a versenyek szervezésében. Majdnem mindenki hangsúlyozta, hogy a hivatalos világbajnokság kiírása sokat lendítene a szakág nemzeti fejlôdésében, elindításában.
Ha valaki a hazai tájfutók közül érezne magában elég erôt a szakág hazai elindításához, biztosan sok szakmai segítséget kapna Ann Bragginstól, illetve a trail-o bizottságtól.
Zentai László