Néhány hete jutott eszembe ez a kérdés az év eddigi tájfutó eseményei után. Az elmúlt öt év alatt több szemszögbôl is átélhettem, illetve megfigyelhettem sportágunkat. Jó ideig a sportból éltem, így profi sportolóként alkothattam képet a hazai és a nemzetközi tájfutásról, majd az élsport két évvel ezelôtti befejezése után kedvtelésbôl sportolóként és kívülálló nézôként is értékelhettem sportágunkat, ezenkívül egy globális (multinacionális) gyógyszergyár hazai vállalatának egyik felsô vezetôjeként is megítélhetem a tájfutás értékét. Mindezen tapasztalat birtokában próbálok meg többféle választ adni a címben feltett kérdésre.
A sport jellegének és szerepének megváltozásával az élsportolók helyzete is megváltozott. A sport az egyik legnagyobb üzlet, a sportesemények szórakoztatást célzó üzleti vállalkozások, ahol az egyre jobb, a szuper, a fantasztikus teljesítmény elérése a cél, a másik legyôzése. Ezt egyre nehezebb az élsportolók számára elérni, egyre többet kell befektetniük saját életükbôl, idejükbôl, energiájukból, többnyire legtermékenyebb, legfogékonyabb éveikben. A legtöbb sportágban a legjobbak közé csak profiként lehet kerülni, akkor, amikor mások harminc-negyven éves karrierjük alapját teremtik meg. Egy élsportoló felhalmozott anyagi (vagy szellemi) tôke hiányában nagyon nehéz helyzetbe kerülhet pályafutása befejeztével, amint ezt hazánkban is számtalan példa mutatja.
Ma a középiskola vagy a felsôfokú tanulmányok befejezése után egy fiatal élsportoló pályaválasztása komoly döntés. Melyik "versenyre" nevez be? Sportágának legjobbjai közt akar maradni, és akkor profiként kell folytatnia a versenyzést, vagy az Élet nevű versenyben próbál meg helytállni munkát és munkahelyet találva. A kettôt együtt ma már nem lehet csinálni. Igaz, a sportpályafutás befejezte után van lehetôség lefaragni a hátrányból, és a munkában is sikeressé válni, de ehhez szükség is van az élsportolói kvalitásokra. Élsportolóként azok a sportágak maradnak vonzóak, amelyek biztosítják az anyagi gyarapodást.
Az elmúlt tíz évben a tájfutás is felzárkózott azon sportágak közé, amelyekben a világ legjobbjai közé kerülni csak fôállású sportolóként lehet (emellett lehet tanulni vagy dolgozgatni). Megjelentek a pénzdíjak, a reklámszerzôdések, a rajtpénzek és a profi szerzôdések. Ugyan az ilyen módon elosztott, illetve megkereshetô pénzek nagysága elmarad az atlétikában vagy a triatlonban szokásostól, mégis jelentôs változás a tájfutás korábbi szemléletével és szokásával szemben. Itthon is van már több éve egy-egy pénzdíj, ennek ellenére Magyarországon a tájfutásban nincsenek meg az anyagi feltételei annak, hogy valaki bekerülhessen a világ felnôtt élmezônyébe. Ehhez személyes anyagi biztonságra lenne szükség, amit csak más forrásokból tud egy-egy mindenre elszánt vagy szerencsés versenyzô megteremteni. Már évekkel ezelôtt sok konfliktus forrása volt, hogy a sportág vezetése által elvárt eredményekhez profi szintű felkészülésre volt szükség, amit munka mellett nem lehetett megvalósítani, viszont a válogatott programokhoz jelentôs mértékű anyagi hozzájárulás volt szükséges a résztvevôktôl. Az, hogy ezt ki hogyan teremti elô, rá volt bízva. Az anyagi lehetôségek továbbra is szűkösek, a személyes anyagi biztonság ma is nehezen érhetô el tájfutó élsportolóként, még ha profi is valaki.
Mit hoz profi élsportolóként a tájfutás? Magyarországon legfeljebb néhány százezer forintot évente.
Nekünk, akik már több éve űzzük kedvenc sportágunkat, rengeteget ér a tájfutás. A versenyek, az erdô, a térképek, a futás mindegyike megdobogtatja szívünket. Az utóbbi másfél évben kiújult sérülésemmel bajlódtam, nagyon keveset tudtam futni. Egy-egy cikk megírása a Tájolóba vagy az Eötvös pályáinak megtervezése azonban mindig örömöt okozott, szívesen szakítottam rá idôt, pótlékot jelentett, tájfutás pótlékot.
Vajon mennyit tudunk ebbôl a szeretetbôl másoknak átadni? Szokott sikerülni, hiszen minden évben van egy-egy atléta, kerékpáros, triatlonos sportoló vagy tájfutó szülô, aki megszereti sportágunkat, és aktív versenyzô lesz. És másoknak? Azoknak a fiataloknak, akik sportágunk utánpótlását képezhetik, vagy azoknak a mindenevô sportolóknak, akik több sportágat is űznek egymás mellett? Nekik már nehezebben tudjuk ezt átadni. Vajon túl bonyolult a tájfutás, vagy mi bonyolítjuk túl? Esetleg kevés róla az információ? Nehéz elérni a versenyeket vagy részt venni rajta? Talán mindegyiknek lehet benne szerepe. A tájfutás egy érdekes, távolról (amíg nem kell csinálni) vonzó sportág, amely egyben egzotikus is, kicsit veszélyes, kicsit ôrült. A versenyeinken részt vevôk számából ítélve biztosan nem tömegsport, egy korlátozottan elérhetô szabadidôsport, a gyerekek számára sokszor izgalmas kaland, de ritkán válik életformává. Ez lehet a kulcskérdés. Tájfutónak lenni életforma, az élet része, kinél erôsebben, kinél gyengébben. Ettôl függ, hogy kinek mennyit ér.
Nézôként, be kell valljam, unalmas sportág a tájfutás. A két évvel ezelôtti fôiskolai világbajnokság váltóját a helyszínen, a norvég VB számait az Interneten és videofelvételen láttam. Tájfutóként találtam benne izgalmat, sportkedvelôként viszont másképp láttam a versenyeket. Ritkán történt valami, kevés volt az esemény, az is rövid ideig tartott. Hiába volt átfutópont, azzal ugyan megkétszerezôdött az események száma, azonban így is hosszú szünetek voltak.
A városligeti parktájfutó verseny már pergôbb volt. Folyamatos volt az esemény a nézôk számára, szinte mindig láttunk valakit, és amikor láttuk, az is érdekes volt a szokatlansága és kegyetlensége miatt. Combközépig érô vízben futni ugyanis szokatlan és meglehetôsen kegyetlen dolog.
Ezenkívül annak, aki nem tudja, mi történik az erdôben, illetve verseny közben, nem tudja értékelni a tájfutó feladat nehézségét, nézôként sem jelent érdekességet mondjuk egy nehéz pont gyors megfogása. Jelenlegi lehetôségeink mellett a tájfutás nem lehet vonzó a nézôk számára.
Végezetül, mennyit ér a tájfutás mint reklámhordozó vagy szponzori partner? Sok más sportággal összehasonlítva keveset. Az elôzôekben leírtak ismeretében ez nem is meglepô. Egy alapvetôen zárt sportágról van szó, amelynek rendszeres versenyzôi egy-két ezren vannak, tehát üzleti célcsoport szempontjából kevesen. Nézôk, szurkolók nincsenek, a médiában kevés szó esik tájfutókról, tájfutásról, az alkalomszerűen tájfutók száma is kicsi. Ráadásul reménybeli szponzorként nehezen tudom megfogalmazni, hogy milyen a tájfutás, mit tud nyújtani a vállalatnak, hogyan segíti a nyereségesség elérését egy tájfutóverseny támogatása. Sokakat vagy jól körülírható célcsoportot megmozgató alkalmi tájfutó program sincsen. Egy-egy más céllal létrehozott program keretei közé kerül be esetenként a tájfutás kiegészítôként, mint a Camel Trophy vagy az Életrevaló Plusssz Program.
A sportág számára maradnak pénzbevételi lehetôségként a testre szabott rendezvények, amelyek a szponzoráló igényeit is ki tudják elégíteni. Ehhez új, az eddigiektôl eltérô sorozatok, versenyek, akciók szükségesek, megfelelve a szponzoráló vállalat üzleti igényeinek. Mindez rengeteg munkával jár, hiszen sokat kell egyeztetni, szokatlan megoldásokon kell gondolkozni, és új megvalósítási utakat kell végigjárni. Az idén elindult Synergon sorozat az egyedi, testre szabott szponzori szerzôdés megjelenésével változást jelent sportágunkban, és bizonyára rengeteg tapasztalatszerzésre is módot ad.
Az itt leírt gondolatok mindegyike saját múltbeli vagy jelenlegi szempontjaim figyelembe vételével született, ilyen módon mindegyikkel lehet és talán érdemes is vitatkozni. Egy biztos, gyorsan változó világunk elrohant a tájfutás mellett, azon kell igyekeznünk, hogy felvegyük a tempót, és utolérjük a világot és magunkat.
Lantos Zoltán