Húzni lehet az idôt, ha a szerkesztô megtisztelô felkéréssel áll eléd, de nemet mondani nem. Kénytelen voltam hát tollat ragadni és írásra adni a fejem. Így született ez a cikk a 12 órás, egyéni tájfutóversenyrôl.
Két hónap telt el azóta. A verseny élményeit már nehéz felidézni, de arra határozottan emlékszem, hogy jólesett a meleg a Trabantban, és kellemes fáradtság, elégedettség járta át testemet-lelkemet hazafelé menet. A versennyel már nem is igen foglalkoztam. Azon törtem a fejem, hogy mit szólnának a kollégák, ha most egy kicsit meggyötörten és mosdatlanul beállítanék a szülôk-nevelôk báljára. Közülük csak kevesen tudtak arról, hogy mire vállalkoztam. Ôk viszont szorítottak nekem. A kedvükért be is toppantam az "úri" társaságba, de nem keltettem feltűnést. Megszokták már a hóbortjaimat. Mire hazaértem, a fiaim már aludtak. Reggel tudtak csak gratulálni a teljesítményemhez. Én viszont délután gratulálhattam nekik diákolimpiai eredményükhöz. Így lett igazi és teljes az öröm. Valahol ez lehetett a mozgatórugója annak is, hogy vállalkoztam erre a versenyre. Megmutatni magamnak, a fiaimnak, barátaimnak, hogy mire vagyok képes. És persze a kihívás, a kaland, amiben még nem volt részem.
A feladattól nem féltem. Elég jól ismerem már a képességeimet, hisz 27 éve sportolok rendszeresen, ebbôl 15 éve tájfutok. Különösebben nem is készültem a versenyre. A szokásosnál szerényebb szenior alapozás (heti 60-80 km), áprilisban egyhetes térképhelyesbítés (napi 6-8 óra terepen) és a Gerecse 50 teljesítménytúra lefutása jelentette a fizikai felkészülést.
Két dologtól tartottam csupán. A vízhólyagtól és a görcstôl. Ezekre azonban odafigyeltem. A lábam alaposan leápoltam, és két pár cipôt, több pár zoknit vittem magammal. Ahogy verseny közben az egyik átnedvesedett, már cseréltem is le szárazra. A görcs ellen pedig egyszerű konyhasót nyalogattam, és sok folyadékot ittam már az elsô pályáktól kezdve. A verseny közbeni táplálkozásnál nem kísérleteztem semmi újjal, nem változtattam a szokásos napi étkezésemen. Vajas-parizeres kenyér, vajas-mézes kalács, müzli, csokis nápolyi, banán, narancslé, kristályvíz alkotta a menüt. Minden pálya után faltam egy keveset. Volt, hogy pálya közben is. Többnyire keveset pihentem. Éppen csak annyit, amennyit a táplálkozás, az öltözködés megkívánt. Kétszer tartottam hosszabb pihenôt, kb. 20-25 percet. Ekkor alaposan átgyúrtam az izmaimat, és gimnasztikáztam egy keveset. A pályák teljesítése közben igyekeztem okosan gazdálkodni az energiámmal. Laza, egyenletes iramban futottam, és ha úgy éreztem, kocogtam, sétáltam.
Bár az átmenetek és a pontok többször visszaköszöntek, nem untam magam egy cseppet sem. Elôfordult, hogy azonos pontra háromszor is hibáztam. A leghosszabb pálya legtávolabbi pontját is csak harmadszori nekirugaszkodásra találtam meg. Különben a növekvô fáradtságból adódó új érzések, a verseny hangulata, a biztató szavak, Csonti humora a rajtban és a változékony idôjárás igazán élménydússá tették ezt a 12 órát.
Az elért teljesítmény (74,8 km), amit én igazából nem is tartottam számon, csak a rendezôk közölték velem a verseny végén nem valami egetverô, de azért figyelemre méltó. Azt terveztem, hogy egy kis szerencsével 12 óra alatt 12 pályát, 10 perc/km-es átlaggal le tudok futni. Ez sikerült, és én erre büszke vagyok. Valamit eltervezni, majd véghezvinni, mindig nagyszerű érzés az embernek. Különösen akkor, ha ezt kedves sportágában, a tájfutásban teheti.
Gyulai Zoltán