1. A mellékelt térképen (emlékezetből vázlat) jelzett erdővágások közül az ÉÉNy-DDK-iek már nem léteztek, helyettük kúszható bozót volt, csak az azokra derékszögben futó nyiladék volt tisztán, szépen meg. Na akkor betettünk egy (vagy két?) 60 pontos postaládát a mérőszalaggal és iránylécekkel kimért nyiladék térképi helyére. A nyiladékot megadtuk az akkor divatos követendő útvonalnak ahol még az útvonalon (figyelj, nem ÚT, hanem ÚTVONAL!) levő ellenőrző pontok (postaládák) számát nem kellett megadni.
A követendő útvonal kezdetétől, azaz a fantom nyiladéktól egy milliméterre ÉÉK-re=50 m, mivel a méretarány 1:50 000-es volt, beraktunk egy a menetirányból már messziről jól látható sátoros időmérő állomást. Aki véletlenül beletaláltak a sátor körzetébe, kiméletlenül megállítottuk mondván, rosszul tájékozódott, azaz 60 (120?) hibapontot neki! Ezen felül csak úgy záporoztak a hibapontok: amelyik a korábbi érkezésért, amelyik a késésért. Akik megpróbáltak kikerülve a sátrat bemászni a bozótba remélve, hogy megtalálják a postaládá(ka)t, olyan sok időt vesztettek, hogy ugyancsak halomszámra gyűjtötték a hibapontokat. De ha jól emlékszem senki sem találta meg a postaládát (mind a kettőt?).
Hozzá kell tennem, hogy a postaládák nem a háromszög alapú, minden oldalról látható piros-fehér mai bóják voltak, hanem egy egyszerű A4-es kartonlap, amelyet csak a menetirányból (bozótban!) lehet nagy nehezen 1-2 méterről észrevenni. Mivel azonban nem pont, hanem útvonal volt megadva, soha nem tudhatta a versenyző, hogy vajon észrevette-e vagy nem valamennyi postaládát. Ha jól emlékszem már itt voltak akik feladták.
2. Na de hadd nehezítsem a versenyt tovább; töprengtem. Kimértünk három tereppontot egy aljnövényzetes szálerdőszakaszban, sugárszerűen egy fix pontról kiindulva. Találtunk a környéken otthagyott határjelző karókat, amelyek közül hármat a szintén mérőszalaggal és iránylécekkel kimért zöld tereppontokon bevertünk a földbe. Ezután húztam egy kacskaringós kigyószerű határjelet mint követendő útvonalat a térképre, amely mind a három határkarón keresztülment. A határkarók csak alibik voltak, mivel természetesen nem azokra szereltük az A4-es lapocskákat, hanem csk úgy valamelyik fára (szintén pontosan bemérve a kigyóvonalra) ugyancsak a követendő menetirányból láthatóan. Oldalról és hátulról alig lehetett észrevenni. Persze számszerűen itt sem kellett megadni, hány postaláda van ezen a kígyón! Így aztán a maradék csapatok közül újabbak kaptak hihetetlen mennyiségű hibapontot.
Jávorka Péter szakasza (az A részleg pályája) emberségesebb és főleg tájékozódásibb volt, mégis több ezer hibapontos éjjel-nappali összetett eredmény született (6000?). A kevés értékelésben maradt csapat közül a MAFC vitte el a pálmát messze több ezren felüli össz-hibapontszámmal
A versenyzők ez esetben komolyan foglalkoztak a gondolattal, hogy meglincselnek. Nem is csodálkozom rajta. Jó kiszúrás volt! Talán éppen ezért maradt meg ilyen tartósan a sokorói élmény emlékezetemben. Ma már biztosan nevetünk rajta, nemcsak én, hanem az öregek közül azok is, akik ezt a tájékozódási szörnyűséget annak idején átélhették. Alig hiszem, hogy sok ilyen különleges kiszúrásos verseny volt még, ahol a résztvevők tudatos félrevezetése pontos bemérések és az akkor érvényes versenyszabályzat alapján, nagyobb felhördülést okozott volna. Talán még nem is lenne érdektelen egy nosztalgiás napot erre a pályára szentelni, ha valakinek meglenne az akkori térkép fotója. Természetesen fekete-fehér volt!
Emlékeztek erre?
Amigo
Vissza a Tájoló 1998/4 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!