Megérkezvén Lipicára, a Hotel Maestosoba, a jelentkezéskor megtudhattuk, hogy (az elmúlt két év gyakorlatához képest) idén az elsô napon a szintesebb és köves(ebb) LIPICA 3-on versenyezhetünk, míg a második nap a hotel melletti lapos fennsíkon lesz. Ezek után átmozgató edzésünket az elmúlt két év elsô napi terepén tartottuk, amely még valamelyest átmenetnek mondható a magyar és szlovén terepeket tekintve - kellemes, tiszta erdô, töbrök, mintha csak az Orfű környéki Mecsekben járnánk. Persze kô itt is van elég.

A szállásunkon (Postojnán) megint csak kézzel-lábbal tudtunk értekezni a portással, aki roppant szívélyesen magyarázott valamit, amibôl egy kukkot sem értettünk.

Másnap kellemes tavaszi napra virradtunk (hamisítatlan lipicai idôjárás), jókedvünket csak a pályaadatok lohasztották kissé, amelyek - hasonlatosan az autópályadíjakhoz - teljesen aránytalanra sikerültek. Azt persze tudtuk, hogy rövid pályákra kell számítani, de az egyes kategóriákon belüli fokozatok között szinte szakadékok tátongtak, példának okáért a felnôtt nôi pályák A-ban: 6400/260 m, míg B-ben: 3100/120 m... (csak zárójelben jegyzem meg, hogy a nôi csapat zöme húszperces kilométerátlagokkal teljesítette a pályát, tisztelet a kivételnek - mindkét irányban).

De ejtsünk talán pár szót a tereprôl. Az elsô, ami mindenkinek eszébe jut, aki csak egyszer is járt itt, a kô. Irdatlan mennyiségben. Az elsô napi terep emellett még szintes is. Így aztán a bozót már fel sem tűnik (mert néhol az is akad), futni amúgy sem nagyon lehet. Ezen a terepen domborzat, növényzet és úthálózat szempontjából igen részletgazdag lankák és zord, sziklás, meredek hegyoldalak váltják egymást. A hosszabb pályákon versenyzôknek bôven jutott mindkettôbôl. Idônként az a benyomásom támadt, hogy itt igazából kirándulni kellene, mert - bár már lassan hatodik éve mászom meg ugyanazt a hegyet - a kilátást még sosem tudtam kiélvezni. Akár a laposban, akár a hegyen jár az ember, az iránytartásra mindenképpen figyelni kell. Megjegyzem, ez egyszerűnek hangzik, de még az élvonalbeli versenyzôk is tudnának mit mesélni a tízpercekben mérhetô cirkálásokról, amikor a szó szoros értelmében fogalmuk sem volt, hogy merre járnak. Nem is beszélve a hasonló idôtartamot felölelô pontok körüli settenkedésekrôl.

Mivel a terep alapvetôen kétféle jellegű, mindenkinek lehet 50%-os sikerélménye, attól függôen, hogy kinek melyik fekszik. Akinek mindkettô, az állhat fel a dobogóra, azzal a szívet melengetô érzéssel, hogy sikerült a kilométerátlagokat tíz és tizenöt perc közé szorítania.

A terep jellegzetességei az egykori legelôket határoló kôfalak, amelyeknek magassága többnyire fél és egy méter között mozog, valamint közös tulajdonságuk, hogy már nem sok minden tartja ôket egyben, ezért rájuk lépve óriásiakat lehet róluk esni, elôre, hátra, oldalra... kinek merre tetszik. A második napi terep majdnem csak annyiban különbözik az elsôtôl, hogy lapos. Ez könnyebbséget is jelent, de egyúttal megnöveli a 180°-os hibák elkövetésének lehetôségét is. Sokban hasonlít a magyar alföldi erdôkhöz, de a kövek láttán rögtön eszünkbe jut, hol is járunk. Nemhiába nevezik a környéket a Klasszikus Karszt Szívének. Itt azért a gyôztesidôk már közelebb álltak a reálisnak mondható értékekhez, talán a könnyebb futhatóságnak, talán annak köszönhetôen, hogy mostanra mindenki egy kicsit "belerázódott" az itteni körülményekbe.

A terepek mellett nem elhanyagolható tényezô a térkép sem. A lipicai térképek - szerintem - elég jók, technikailag és kivitelezés szempontjából egyaránt. Elôfordult persze, hogy hiányzó eséstüskét találtunk (illetve nem találtunk), sôt egy villanyvezeték is hiányzik valahol; ennél nagyobb baj sose legyen, ezeket már mindenki ismeri, és senki sem téveszti el - különben is, a mi Éles-kô térképünkön az elágazó szintvonal sem akármi...

Az eredményeket tekintve most is az elmúlt évekhez hasonlatosan alakult a helyzet, így a csapatok közötti pontversenyt sikerült ismét magyar egyesületnek megnyernie, és ezzel együtt elhozni a különdíjat is, a hatalmas füstölt sonkát (hogy milyen állatból származik, az a mai napig vita tárgyát képezi).

Akad, aki már sok(adik) éve megfogadja, hogy többször nem jön el erre a versenyre, mert ennyi utazást nem ér meg egy - szerinte - már unalomig ismert terep (azért érdekes módon még a hatodik évben is bôven lehet keverni!), verseny, miegymás. Szerintem a felkészülés végén egy üde színfolt ez a verseny, én mindig szívesen jövök (és remélem, fogok is jönni még) Lipicára. A kétkedôket pedig talán meggyôzi az a tény, hogy a verseny fôszervezôje azt ígérte, jövôre új térképet készítenek, szomszédosan az egyik már meglévôvel.

Szóval: senki többet?...

HK

Vissza a Tájoló 1998/3 tartalomjegyzékhez!

Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!