Budapesti hosszútávú idénynyitó és ami errôl még eszembe jut


Tudom, a valódi idénynyitó Spari már lement két héttel korábban, de egyrészt az idôjárás akkor még inkább téli volt, másrészt a bajnoki idény evvel a versennyel indult. Az idénynyitó jelleg sok mindenben tükrözôdött. Elôször is a mezôny. Annak ellenére, hogy a tavalyi hosszútávú Budapest bajnokságon az év talán legjobb budapesti pályáit futhattuk (és ezt a szaksajtó is megírta), az idein Budapest legjobbjai unisono távol maradtak. (Az állítás a szeniorokra nem vonatkozik, ôket már elkergetni sem lehet.) Az okokat csak találgathatjuk, biztosan közrejátszott a terep is. Zsíros-hegy nem túl vonzó, eléggé leversenyzett, és a térkép is nyolcéves. Szerepe lehetett az idôjárásnak is, és biztosan igaz, hogy ma (már és) még nincs igazi rangja a Budapest bajnokságnak. (A probléma nem mai és elôre látható volt már akkor, amikor megszűnt a feljutásos bajnoki rendszer.) Valamit ki kellene találni, hogy ez a verseny valódi bajnoki rangot kapjon. Ebbe a valamibe biztosan bele fog tartozni a minôség is.

Hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, egy kis nekifutással innen folytatom. A verseny fôrendezôje Makrai Józsi volt, akirôl jól tudjuk, hogy versenyzôként igényes, kifogásait nem rejti véka alá. Nagyon örvendetes, hogy a versenyrendezés nehéz szakágát nem csak bírálja, hanem gyakorolja is. Így nyilván Józsi is tapasztalja az apró tévedések súlyát, és azt, hogy milyen nehéz mindenre figyelni.

Sietek leszögezni, hogy a versenyen én jól éreztem magamat, semmivel sem volt rosszabb, mint egy hasonló létszámú kupaverseny. Minthogy azonban arra vállalkoztam, hogy valódi versenybírálatot írok, ezúttal olyan részleteket is megemlítek, amelyek amúgy rutin-hibának számítanak, és szinte már észre sem vesszük ôket.

Egy verseny elsô buktatója a jelentkezés. Az itt rendszeresen elôadódó idegtépô várakozásért és nehézkességért reflexszerűen a helyszíni nevezôk fegyelmezetlen bagázsát szoktuk okolni. (Nem tudom, hogy ez az érv itt elhangzott-e, de a helyszíni nevezés itt is sok gondot okozott.) Rá kellene ébrednünk, hogy a helyszíni nevezés ma már nem probléma, hanem sajátosság (szoftveresek kedvéért: nem hiba, hanem feature). Hozzá kell szoknunk és fel kell rá készülnünk, mert egyre többen vannak úgy, hogy csak az utolsó pillanatban döntik el, jönnek, vagy „valami értelmeset csinálnak” (mintha lenne bármi értelmesebb, mint a tájfutás).

A második gond (ami elôbb jelentkezik, de csak a rajt elôtt manifesztálódik) a felvezetés. Ez az, ami nem ér vissza idôben, és a rajt csúszik. Most csak tíz perc volt, nem lényeges (nem is tudom az okát, lehet, hogy nem is a felvezetés), de szépséghiba. Ide tartozik a pályafelszerelés is. Nos, bajnokságon zsírkrétát használni az olyan, mint halat késsel! Nem illik. De ha már ez van, gondolni kell arra is, hogy a versenyzôk hogyan használják. Ezen a versenyen külön feladat volt a kréta megkeresése: különféle hosszúságú madzagok lógtak le a vegetációba, egyik végükön semmi, másik végükön kréta (vagy semmi, egy idô után ugyanis egyes kréták kicsúsztak – a rögzítésnek is van technikája).

A harmadik probléma a pályákkal szokott lenni, errôl egy kicsit késôbb. A negyedik fô gond az eredményszámítás és közlés. Általában a sebességgel és a kódellenôrzéssel szokott gond lenni – az elôbbivel nem, az utóbbival itt is volt. Ehhez járult még az a bizalmi válság, amit az említett titkosított zsírkréták miatt be nem húzott vonalak okoztak. Ebben a rendezôség nagy rugalmasságot és hiszékenységet árult el, és a kérdéses versenyzôknek hosszú, eredményes múltjukra való tekintettel elfogadta a bélyegzést.

Végül néhány szót a pályákról. Határozottan érzôdött az igyekezet, hogy a kis és szétszabdalt tereprészekbôl a pályakitűzô kihozza a maximumot, és ez gyakran sikerült is. Sokpontos pályákat tervezett, ami ezen a terepen csak helyeselhetô (az más kérdés, hogy egy hosszútávún szükségesek hosszú, esetleg futós átmenetek is). Számos jó átmenet mellett volt néhány gyengébb is. Legkevésbé az üdülôtelepet átszelô tetszett, bár belátom, hogy nehéz lett volna elérni az északi meredek részt oda- vissza az erdôn át vezetve. Néhány átmenetbôl sugárzott a tervezô útvonalválasztást sugalló jó szándéka, a versenyzôk mégsem éltek vele. Ez a „pályakitűzôi vakság” egy markáns megjelenési formája, amikor a kitűzô elfelejti, hogy hogyan is menne versenyzôként, és egy tetszetôs átmenetrôl elhiteti magával, hogy ô esetleg azt is választaná. A gyakorlatban ilyenkor megy szinte kivétel nélkül mindenki körbe az úton (és aki nem, az a vesztô). Evvel szemben voltak valódi választási lehetôségek is, ami ezen a sűrű terepen nem kis pályakitűzôi teljesítmény. Sajnos ezen a versenyen is becsúszott egy hibás pont (a stekk még jó helyen volt), de a versenyzôk nagyvonalúan szemet hunytak felette. Szellemes ötletnek tűnt, hogy a hosszabb pályákat rövidebbek egymás utáni lefuttatásával oldják meg. Ennek taglalása elôtt egy kis kitérôt teszek egy minapi álmom kapcsán.

Természetesen versenynyel álmodtam, mégpedig azt, hogy egy pályát futok le kétszer egymás után. Már ébren arra gondoltam, hogy egy kicsit továbbfejlesztve egész jó kis edzést lehet belôle csinálni. Álljon itt most egy ilyen edzôverseny elôzetes versenyértesítôje: a verseny két körbôl áll, az elsô kör után mindenki eldöntheti, hogy kimegy-e a másodikra. Ha nem, az idejét megszorozzuk kettôvel, és neki annyi. Ha kimegy, kap egy új kartont, és fut egy olyan pályát, ami lényegében azonos az elsôvel, csak a pontok vannak egy kicsit odébb csúsztatva. A második pályát is lefutott versenyzôk ideje a két kör együttes ideje. Ricsivel a versenyre menet megbeszéltük, hogy a dolog jól hangzik, van benne ráció, esetleg megpróbáljuk megrendezni. Amikor a bajnoki pályáról bejött, jelentette, hogy az ötlettel elkéstünk, ez itt már ki is lett próbálva (avval a további csavarral, hogy a második kör visszafelé ment). Nos az F21 pálya az F40 és az F45 összege volt, de a két pályának öt közös pontja volt. Eddig egyazon pont többszöri érintése csak kevésbé igényes többnapos versenyeken volt szokásban, egy pályán belül még nem, azt gondolom, hogy nem is kellene bevezetni. Kár ezért a malôrért.

Feltétlen dicséret illeti a tömegsport-egyesületnek igazán nem nevezhetô Alpesi Rózsa lelkes gárdáját, hogy ennek a bajnokságnak a megrendezését elvállalta. Bízom abban, hogy a fenti bírálatot értékén és céljának megfelelôen olvassák, a cél ugyanis a következô bajnokság jobb színvonalának elôsegítése, amit, remélhetôleg, ismét ôk rendeznek, hiszen másodszorra már sokkal könnyebb!

Lux Iván


F18B
1. Vizi Tibor	OSC	 99:37
2. Somlóvári Gyula  TTE 103:57
3. Sprok Bence	OSC	105:27

F21A
1. Mód Rudolf  OSC 131:40
2. Baracsi Gábor TTE 137:40
3. Marton János  SPA 164:20

F35B
1. Hegedüs Zoltán OSC 96:28
2. Vankó Péter  AGD 96:45

F40B
1. Szabó László  FAB 74:26
2. Kerényi Dénes  FMT 75:33
3. Walter Dravetz	OLC	80:50

F45B
1. Bacsó Attila  TSE 80:22
2. Horváth György PSE 80:32
3. Juhász István  BÖF  82:37

F50B
1. Komár Béla MAC 64:46
2. Lux Iván  BEA 67:57
3. Bálint Sándor  FAB 73:02

F60B
1. Buncsik János FAB 58:43
2. Cserteg István  TSC 60:22
3. Valkony Ferenc	FAB	60:42

F65B
1. Dudás István OSC 45:11
2. Krasznai István dr. OSC 50:16
3. Balogh László  AOS 53:00

N18B
1. Makrai Éva  SPA 64:46
2. Elmont Bernadett	BEA	95:18

N21A
1. Füzy Anna OSC 90:07
2. Lux Andrea	SPA	91:27
3. Pogány Borbála FAB 94:24

N35B
1. Horváth Magda TTE 72:00
2. Jenövári Gabriella BÖF  77:52
3. Jenei Margit BÖF  97:12

N45B
1. Paál Ilona dr.  OSC 70:30
3. Kardos Rózsa  OSC 83:10

N50B
1. Komár Béláné MAC 51:40
2. Éliás Vilma  OSC 62:45

Nyílt
1. Albert Gáspár  BEA 31:55
2. Ruff Róbert SSC 46:41
3. Boros András  OSC 49:34


Vissza a Tájoló 1998/3 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!